Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 15. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

FARKAS ZOLTÁN: VISSZAFELÉ MEGYÜNK

Alig van egyéb művészeti vonatkozás, mint a külföldi magyar kiállítások ügye, amely annyira megmutatná, hogy közönségünk tulnyomó részének mennyire nincsen kapcsolata képzőművészetünk fontos kérdéseihez. Bizonyos megelégedéssel veszi tudomásul, ha napilapjainkban felületes és rendszerint furcsa tévedésekkel telt híreket olvas arról, hogy valahol nyugaton, vagy északon festményeinkkel ismét nagy sikereket értünk el, de valójában halvány fogalma sincsen, hogy mit viszünk ki ezekre a külföldi kiállításokra, mert ez a téma részletesebben egyáltalában nem érdekli. Legtöbbnyire azt hiszik az emberek, hogy a legkitűnőbb művészek legjava műveit küldjük ki bemutatóba, a legjobb pedig természetesen mindaz, ami nekik tetszik.

Nagy bajok, igen nagy bajok vannak a külföldi kiállítások körül, de erről csak nagyon kevesen vesznek tudomást. Elek Artúr és jómagam is számos alkalommal rámutattunk e súlyos hibákra és tévedésekre, amelyek mind egy forrásból erednek: e kiállítások rendezői nem a magyar művészetet törekednek odakint bemutatni, hanem érvényesülésükért küzdő művészeket. Még pedig olyan sokat, hogy boldogok lehetnénk, ha ötödrész annyi kíváló festőnk volna, mint ahányat odakint szóhoz juttatunk. Ebből a szemponból mindig örvendetes kivételt jelentettek a Szinyei-Merse Pál Társaság külföldi kiállításai, melyek valóban szigorúan megrostált anyagot mutattak be és ekképen jókora sikert is értek el.

De azokon a kiállításokon, amelyek az állam közbejöttével indulnak útra, már igen nagy mértékben érvényesülnek a legilletéktelenebb befolyások, boldog boldogtalan pártfogol boldog boldogtalant. Szinte elképzelhetetlen, mi minden történik, hogy külföldi szereplésre egészen méltatlan tehetségtelenek is bejussanak, sőt nagy számmal jussanak be. Ennek eredményeképpen az állam rendezte kiállítások gyöngék, sőt gyakran rosszak, a sok gyatra holmitól csak nehezen érvényesül a véle összekevert jó művészet.

Hiába minden, ez így van és úgy látszik így is marad, amíg a mai képzőművészeti politika gyökerestől meg nem változik; akármilyen nehéz is a dolog, ebbe bele kell nyugodnunk. De eddig volt mégis némi vigasztalásunk, az, hogy jó dolgok is bemutatásra kerültek és közöttük szerephez jutott a fiatal magyar festőgárda friss művészete is, nemcsak a régen beérkezetteké. A külföld így tudomást szerezhetett arról, hogy ebben a vonatkozásban a magyar élet nem kövesedett meg, hogy van itt egy jelentős fiatal művészcsapat, amely hivatottságot érez magában arra, hogy el ne maradjon ama magyar piktorok mögött, akik az impresszionizmus korában valóban európai színvonalra küzdötték fel magukat és akiknek művei még a megváltozott ízlésű Európában is mindig sikereket aratnak.

Sajnos, úgylátszik, hogy ezentul még ez a vigasztalásunk sem lesz meg. A fiatal magyar festők előretörése szemet szúrt egyeseknek, akik művészetüket megérteni nem tudják, tehát a megszokott schéma szerint destrukciót látnak benne és így útját törekszenek állni annak, hogy e forradalmárok műveit az állam-támogatta, vagy -rendezte külföldi kiállításokra éppen úgy kivigyék, mint az idősebb nemzedékekhez tartozók festményeit. Akciójuk, legalább egyidőre, sikerrel járt.

Azzal kezdődött a dolog, hogy a műcsarnoki kiállító művészek megfelelő szóhoz juttatása érdekében erős nyomás jelentkezett, amelynek többek közt meg volt az eredménye is, hogy a hozzáértő külföldi kritika valósággal felszisszent, amidőn mai művészet helyett régen elmult idők ásatag epigonjaival kellett találkoznia. A belső diadal azonban jóval nagyobb volt az idehaza amúgy is csak egynéhány embertől ismert kudarcnál, amelyet különben is könnyen le lehetett tagadni azzal, hogy csak néhány destruktív, amiből pedig nyugaton éppen elég van, vagy népiesen házi használatra; csak néhány zsidó ütötte fel orrát. Erre a sikeres első előnyomulásra következett a második, hiszen a kellő kapcsolat és befolyás megvolt, megkezdődött a hajsza a fiatalok ellen, akik «kompromittálják odakint a nemzeti hagyományokat».

És midőn már megérett a dolog, valamelyik budapesti napilapban nemrégiben egy vasánapon, még pedig a vezető helyen, cikk jelent meg, melyet képzőművészeti politikánk egyik legfelsőbb vezetője írt. Az államtitkár kellő hivatalos elburkoltsággal, de mégis nagyon érthetően tudomásukra adta, hogy vége az eddigi kihágásoknak, mert ezentul a külföldi kiállításokon csak a megállapodott magyar művészet szerepelhet. E cikk előtt, vagy utána, ami különben mellékes, a képviselőházban hasonló beszéd hangzott el, olyan képviselő szájából, aki nagy buzgalommal, bár fölötte csekély hozzáértéssel szereti művészetpolitikai kérdéseinkben a szakértőt játszani. Ez a beszéd is «konzervatív» magyar művészetet követelt.

Ezek az egybevágó tünetek megrőkönyödést keltettek ama képzőművészeink között, akik a konzervativizmust és ami a művészetben avval majdnem egyértelmű, az epigonságot, nem hajlandók egyedül boldogító alapelvnek, sőt privilégiumnak elismerni. Különösen, mert már előzetesen is egyéb, meggondolásra intő dolgok történtek, így vizsgálat indult meg a főiskolán, ahol egy hivatalos bizottság járta és vizsgálta végig Csók, Glatz, Vaszary osztályait, hogy igaz-e az a vád, melyet egyik tanártársuk emelt, hogy náluk még a festőmesterség alapelemeit sem lehet elsajátítani, mert ott a legdestruktívabb művészeti oktatás folyik.

Ilyen előzmények után került szóba a képzőművészeti tanács ülésén a haladó fiatal magyar művészek kizárásának ügye. Érdekes dolgokról volt szó, Glatz Oszkár, aki csak egykoron, nagybányai úttörő korában jelentett forradalmárt, ma pedig még egykori legádázabb bírálói is hajlandók elismerni róla, hogy sem nem futóbolond, sem nem szélhámos, nos, Glatz Oszkár, a magyar naturalizmusnak ez az úgyszólván utolsó hűséges és kiváló képviselője, felszólalt és felvilágosításokat kért afelől, hogy miképpen kelljen az említett hírlapi cikk konkrétumokat meg nem jelölő általánosságait érteni és egyuttal arra is rámutatott, hogy miféle nagy hátrányokkal járna efféle hibásan konzerváló művészetpolitika. Az első válasz, melyet érdeklődésére kapott, csupán a dodonai jóslatok érthetőségének színvonalán mozgott.

Glatz azonban nem nyugodott meg, hanem konkrét formában ismételte meg kérdését, azaz, hogy a konzervatív rendezés azt fogja-e jelenteni, hogy ezentul Márffy, Aba-Novák, Patkó stb. képeit nem viszik ki? A válasz most már nem hagyott semmi kétséget, mert az elnöklő államtitkár, az említett cikk írója kijelentette, hogy ezek és hasonlóan szélső művészek képeit ezentul nem viszik ki külföldre az állam égisze alatt.

A nyúlt tehát kiugrott a bokorból és Barcelonában a destruktív anyag már nem is került kiállításra, és legközelebb Genfbe sem engedik ki. Azt hiszem, mindez eléggé beszél önmagáért, nem kell hosszasabban magyarázgatnom ennek a kitiltásnak fölötte káros következményeit. Jóval érdekesebb lesz, ha azzal foglalkozom, hogy kik azok akiktől ez a megakadályozó akció kiindult? Kik ők és miféle eszközökkel szoktak élni? Mert hiszen, aki a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályának színtelen, egyéniségtelen és iránytalan képzőművészeti politikáját csak valamennyire ismeri, aligha fogja azt feltételezni, hogy ez az akció ott született meg. Az ügyosztályban még a Majovszky-érát követő időkben is bizonyos elnézésre találtak a magyar festészet szélsőbb fiataljai is, mert az az irány, mely egykor a főiskolai oktatásban döntő szerephez juttatta Lykát, Csókot, Vaszaryt, Glatzot, Rétit, haldokolva bár és meg nem értetten, de csekély mértékben mégis csak tovább érvényesült.

Az ötlet tehát nyilván kivülről jött. Hosszú utat tett meg, míg végre nyomássá változott. Nem kutatjuk ezt az utat. A forrást azonban jól ismerjük, ez a műcsarnoki művészek ama csoportja, mely a Képzőművészeti Társulatban uralkodik és a magyar művészet nemzeti hagyományai, a konzervatív művészi gondolat őrének hirdeti magát. Még nemrégiben a keresztény jelző is szerepelt epitheton ornansai között, ma már csak ritkábban, hiszen Lykáról, Csókról, Vaszaryról, Glatzról, vagy Rétiről hetediziglen sem lehet semita vért bizonyítani, viszont a Műcsarnoknak epigonokat utánzó epigonjai között tisztes számmal vannak zsidók is.

E műcsarnoki művészekkel csak összefoglalóan foglalkozom, neveket nem említek, nomina sunt semper odiosa és igazán nem szükséges névszerint felsorolni azokat, akik érdekeik védelmében kiválóak ugyan, de művészetükben jelentéktelen egyéniségek. Mert ebből a szempontból egyáltalában nem jelentékenyek. Ennek az állításnak igazolásához az elmult tíz esztendőben ők maguk szolgáltatták az évenként kétszer megismétlődő bizonyítékot, a Műcsarnok fölötte gyönge tárlatait, ahonnét valóságos rajban váltak ki az elégedetlen tehetségek, mert nem bírták elviselni a Képzőművészeti Társulat lehetetlenül dilettáns kiállításait és egyéb viszonyait. Akik azonban ott maradtak, annál szívósabban ragaszkodtak hatalmi poziciójukhoz, amelyet azonban számos súlyos csapás ért, úgy hogy ma már csak visszaszerzésről lehet szó. Hadd soroljunk el néhányat e csapások közül: A főiskolai oktatásban erősen háttérbe szorultak és a művásárló közönség fölötte jelentékeny részének kegyét elvesztették. A gazdag gyüjtők csoportjáét, tehát éppen azokét, akik valóban sok pénzt áldoznak műtárgyakra. Ezek egyéb kiállításokon, főleg Ernstnél, vagy maguktól a szecesszionált művészektől vásárolnak, mióta legjobb festőink kivétel nélkül elmaradtak a Képzőművészeti Társulat kiállításairól. A műcsarnoki festők teljesen háttérbe szorultak a Szépművészeti Múzeumban is, amely Petrovits Elek alatt a tehetség kultuszának fénykorát éli. És némi megalkuvásból csak nagyon kevés szóhoz jutottak az új magyar képtárban. Egy napilap és egy tengődő folyóirat kivételével elvesztették a sajtót, amely, amint ők mondani szokták, a destruktív zsidók kezében van... Csak az az egy dolog csodálatos, hogy ez a sajtó miért támogatja zsidó létére a legjobban pl. a Szinyei Társaság őskeresztény tagjait és mért fatális ügyben, úgylátszik, mégis csak a tehetség megbecsülése játszik némi szerepet.

Minthogy azonban a műcsarnoki tábor hamar felismerte a sajtó nagy jelentőségét, rája befolyást törekedett magának biztosítani. Elsősorban is abban az irányban orientálódott, ahonnét hasonló jelszavak hangzottak el, tehát a szovjet bukása után megindult a keresztény-nacionalista sajtó felé. Miféle eszközökkel, erre vonatkozóan egy hozzám nagyon közelálló művészeti kritikustól hallottam a következő esetet, amely jellegzetesen mutatja, hogy mit kívántak a műcsarnokiak s hogy miképpen küzdöttek érvényesülésükért. Barátomat a legantiszemitább keresztény lap 1919 szeptember őszén megbízta képzőművészeti rovatának vezetésével. E megbízást némi aggodalommal vállalta el, mert eleve tisztában volt azzal, hogy nem lesz könnyű helyzete. Egy hetilapnál már egynémely tapasztalatot szerzett affelől, hogy Csók, Ferenczi, Rippl és társaik művészete mennyire vörös posztó az epigonok szemében. De az újonnan meginduló ujság főszerkesztője saját őszinte bevallása szerint nem értett a képzőművészethez és nem szerette, ha a kereszténység jelszava alatt a tehetségtelenség keres érvényesülést, sőt zenei tekintetben őszinte méltatója volt az új magyar zenének. Ámde, amidőn a kritikus megkezdte működését, amelyben a legteljesebb elismeréssel adózott a XIX. század nagyszerű francia művészetének és idehaza mindazoknak, akik nem voltak epigonok és tehetségtelenek, tehát a Műcsarnokból kivált gárda jeleseinek is, szegény főszerkesztő azonnal heves ostrom alá került, hogy a zsidókkal és szabadkőművesekkel cimboráló tudatlant távolítsa el a szerkesztőségből, vagy legalábbis arra kényszerítse, hogy a műcsarnokiak szájaíze szerint írjon, különben a képzőművészek hatalmas tábora megvonja a laptól a támogatását. Pártossággal és részrehajlással vádolták a kritikust, ha már nem lehetett a magyar nemesi családból származóról, sőt semminémű rokonáról sem kisütni, hogy zsidó vagy szabadkőműves. A főszerkesztő erre kérdőre vonta a kritikust, aki a tehetség kérdésének személyről személyre való megvilágításával nyugtatta meg őt; aki belátta, hogy itt egy elmult művészeti epigonjainak és egy új életerős művészet tehetségeinek küzdelméről van szó. A kritikust nem csapta el, de azért bűnhődnie kellett, mert állandó zaklatások zúdultak nyakába.

A lapnál változás állott be, a főszerkesztő személyében, az új szélsőbb nacionalista, szélsőbb antiszemita volt. A roham kettős erővel kezdődött. Az új főszerkesztő éppen olyan lojálisan elismerte magáról, mint elődje, hogy nem ért a képzőművészethez, de valamiképpen mégis bizonyságot akart magának szerezni a vádak értéke felől. Ezek most már más alakban jeletkeztek: a kritikus tagja a Szinyei-társaságnak, tehát pártoskodó, egyoldalú, nemzetietlen művészeti politikát folytat. A huzavona vége az lett, hogy a főszerkesztő az audiatur et altera pars elve alapján és mint a kontradiktórius eljárás híve, lakására kérette a vádlókat és a vádlottat.

Ez a délután, mint barátom mondja, örökké emlékezetes élménye marad. Vádlói hárman voltak, mert a negyedik, egy ismert szobrászművész nem jött el. A legnagyobb tekintélyt egy aggastyán, egykor valóban kiváló festőművész, képviselte, aki korának valóban jó arcképfestője volt, de évtizedek óta ellensége minden újabb irányú megmozdulásnak. Mellette egy jóval kevésbé jelentős tájképfestő, aki nagyon sokat tanult az impresszionistáktól, kiket mindig támadott, és aki még ma is egyik vezére a Műcsarnok «nemzeti» festőinek és közöttük mindenesetre a legjobbak közé tartozik. A harmadik egy jóval fiatalabb festő, aki még a mai napig is inkább csak a műcsarnoki szervezkedések terén szerzett érdemeket, mint bár ügyes, de egyáltalában nem jelentékeny figuralis képeivel.

Megkezdődött a vitatkozás, amelyben a vádlók érveiket nem a legudvariasabb formában adták elő. Majdnem kétórai izgatott támadás után a hármas-bizottság haraggal távozott, mert nem került meggyőzniök a főszerkesztőt kritikusa tudatlanságáról és pártosságáról. Az akció eredménye nem volt több annál a szelid figyelmeztetésnél, hogy a munkatárs az eddiginél több elismeréssel méltassa a Műcsarnok művészeit.

Ez a kudarc egyidőre némi csendet teremtett, de nem a főszerkesztőnek, akit szakadatlanul zaklattak hol innét, hol onnét. Egyszer egy társadalmi egyesülésben, amelynek tagjai között volt egy mindig sértődött műcsarnoki művész, az előbbihez hasonló törvényszéki jelenet játszódott le, máskor a Képzőművészeti Főiskola felbiztatott növendékeinek kisded csoportja vonult fel a főszerkesztőhöz, akiről tudták, hogy rajongó barátja a fiatalságnak és azt követelték tőle, hogy fékezze meg keresztény és nemzeti alapon a kritikust: de szintén eredménytelenül jártak. A támadások e hosszú sorának csak a lap megszünte vetett véget.

E kitérés után, mely talán nem volt egészen érdektelen, mert bemutatta a pozicióik visszaszerzéseért küzdő műcsarnokiak harcmodorát, térjünk vissza mostani kétségtelen sikerükhöz. Nagyon, de nagyon sajnálatosnak tartom (és nagyon jól tudom, hogy a képzőművészeti életnek legjobbjai velem együtt érzik ezt), hogy a kormányzat engedett a reakciónak, mert csak ezzel a pregnáns szóval lehet nevén nevezni a fiatalság kizárását. Ebben az elhatározásban különben a kormányzat ama téves művészeti politikája nyilvánul meg, amely más vonatkozásokban is hibát hibára halmoz. Gróf Klebelsberg Kuno, aki minden irányban rohamlépésben igyekszik pótolni a mult kegyetlen kulturális mulasztásait, a képzőművészet kérdéseiben távolról sem olyan fogékony a ma követelményeivel szemben, mint kellene. Csak egynéhány, de súlyos dolgot sorolok fel és ezeket is csak röviden. A tanuló festőifjúság nyomora közismert. Internátusai valóságos nyomortanyák, a Képzőművészeti Főiskola állandó model- és fütéshiánnyal küzd. Vidéki művésztelepek nem részesülnek számbavehető segélyben, újak létesítéséről szó sincsen. Az állami vásárlások nem a tehetség jegyében folynak, (kivéve a Szépművészeti Múzeumot), az állami rendelések olyan feladatok elé állítják művészeinket, amelyeket sem ők maguk, sem a kor nem tud megoldani. Középületek emelésénél történelmi stílusokat követelnek; ha egy városban néhány jó régi barok épület van, mint Székesfehérvárott, akkor neobarok, ha pedig empire, akkor neoempire stílusban kell ott tovább építkezni. Aki csak egy kevéssé tisztában van azzal, hogy mi a művészet, tudhatja, hogy ez az utasítás belső hazugságra vezet. És vajjon, hogy jussunk el valaha is olyan építőművészethez, amely valóban a miénk, a mai idő művészete, ha a legnagyobb rendelő azt kívánja az építésztől, hogy a mult nyelvét utánozza, amely már régen néma? Mélységes tévedés a stílustiszta restaurálások ügye is, mert ennek a szerencsétlen, külföldön már régen elvetett elvnek alkalmazásával a velencei San-Marcoból, ahol az ókori szobrászattól kezdve egészen a renaissance delelőjéig minden művészeti stílus képviselve van, úgyszólván mindent ki kellene dobálni.

Ugyanez a hibásan értelmezett és alkalmazott történelmiség nyilvánul meg a fiatalok kizárásában is. Pedig a művészetnek csak egy éltető elve van: az örök újjászületés szabadsága. És mi nem engedhetjük meg azt a fényűzést, hogy egy államilag támogatott epigonművészetünk is legyen, mint a XIX. század második felében Franciaországban és Németországban történt, mert ott egy haszontalan és halott művészetet támogató állam mellett volt gazdag és hatalmas társadalom is, amely előbb elismeréshez, utóbb diadalra juttatta a XIX. század lelkének igazi művészetét.

Gróf Andrássy Gyula, akit végzete a politikai pályára sodort, pedig lelke legmélyén igazában csak kultúrpolitikus volt, művészeti testamentumában, ebben a mély emberi bölcseségtől telített írásban a következőket írja:

«Sohasem elleneztem azon törekvések bemutatását sem, amelyeket nem értettem meg. Még azokat sem, amelyeket határozottan tévesnek tartottam. Sohasem próbáltam ezt megtenni, mert mindig felmerült bennem az az érzés, hátha mégis tévedek, hátha van igazság, jó is abban, amit én elítélek, amiben a jót és igazat felismerni nem vagyok képes.»

«Őszintén bevallom, jobban félek a sablontól, a vaskalapos reakciótól, a régi egyszerű utánzásával járó uralomtól, a művészi bátorság meggyengülésétől, mint a túlmerész kísérletektől. Az erőteljes művészeti fejlődést nem az egyoldalú és mesterséges irányítás, hanem legjobban az egyéniség szabadsága fogja biztosítani.»

Mily messzire vetődik ettől a bölcs állásponttól a mi képzőművészeti politikánk!

Sajnos, nem előre haladunk, hanem visszafelé megyünk.