Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

IGNOTUS: HOFMANNSTHAL

Hofmannsthal csodagyermeknek kezdte. Még gimnazista volt s könyvcsomó a hóna alatt bandukolt pajtásaival iskolába s iskolából, mikor nemcsak hogy munkái jelentek nyomtatásban, de szinte a legkülömbek, miket alkotnia adatott. Kész művész volt olyan korban, mikor az ember még el sem készült, s a halálnak volt, írásaiban, ismerőse olyan korban, mikor még az élettel sem találkozott. Kevesen írtak addig s azóta tökéletesebb zengzeteket, mint a tizenhétéves gyermekifjú váltott ki a német nyelvből s befejezettebb elfáradtsággal sem igen szóltak a világi dolgokról, mint e hangját alig váltott siheder. Más területekre kell gondolni, hol a csodagyermekek gyakorabbak: a zenére s az arithmetikára, és abban gyanakodni, hogy vajjon nem ezekkel való lappangó rokonság, jobban mondva: nem személyének ezekhez hasonló természete-é, mi Hofmannsthalt már gyerekfővel ennyire: nem csupán készen, de véglegesen, mint többé ne varietur-t ugratta elő? A számok mint a hangok az arányoknak s az összefüggéseknek lerakodásai, s a zenésznek s a mathematikusnak elég, ha e képeikből rákövetkeztethet a világegyetem minden mennyiségére és adatára, ígyis tud róluk, s nem kell egyenkint találkoznia velük, hogy tudjon róluk. Hofmannsthal számára a nyelv: úgy az egyes szó s a szó jelentése és csengése, mint a mondat s a mondat lejtése olyasmi volt, mint a mathematikus számára a szám, a zenész számára a hang. A nyelvbe s a nyelvformákba minden bele van rakodva, csak ki kell érezni belőle. A mondatkötésben minden meg van írva és le van írva, csak ki kell belőle olvasni. Hofmannsthal egy volt a nyelvvel, a nyelvnek volt edénye, a nyelv megszólalt benne s kivallotta, ami benne, a nyelvben, foglaltatik. Hofmannsthal nem volt sem mélyebb, sem gazdagabb, sem stílusosabb, mint az az öt-hat nyelv, amit tudott, de ezeknek minden mélysége, gazdagsága s lélekrendszere - hiszen a stílus ez - megelevenedett benne. Nem véletlen, mit most halálakor elmondtak róla, hogy éppoly tökéletesen értett görögül, éppoly tökéletesen tudott és beszélt franciául s angolul, mint német születésének nyelvén. Csoda, hogy nem írt is, nem verselt e nyelveken, - Rilke, ki nemcsak mint osztrák ember rokon Hofmannsthallal, ezt is megtette, - írt francia, sőt orosz verseket is. Hofmannsthal, mondom, mihelyt egy lett - amihez végre sem kell nagykorúnak lenni - a német nyelvvel s zengzettel, kész és egyben bevégzett költő is volt. Külön hozományt nem hozott magával, valójában nem volt több, mint nyilt ész, nyilt értelem és nyilt érzés s nem az az ember s az a költő, kiből saját vallomás kívánkozik ki. De mindent át tudott élni, miről a nyelvben nyom van, s ez a mintegy másodkézből vett élet ugyanazt a formát tudta ölteni nála, mint amiképp ebben vagy abban az irodalomban, ennél van annál a költőnél kristályosodott vagy szervesedett volt stílussá.

Ezt végig kell gondolni, hogy az ember megértse, mint válhatott valaki könyvekből költővé s művészszé, még pedig igazivá. S hogy az ilyen költő mint találja meg saját hangját akkor, mikor a más hangján szólal meg, más költők, más idők, más népek módján, történetivé lett műfajokban és stílusokban. S lelkét nem egyenest öntve formába s cselekménybe, hanem itt egy mesét kapva fel, mit más írt, ott egy régi motívumot öntve új formába, amely formának ujsága abban áll, hogy rádupláz a régiségre, olykor meg játékos biztossággal összekeverve a stílusokat, úgy térve vissza, például, a göröghöz, mintha a barok fodrozta volna egyeneseit és bezománcolva az egészet mai - jobban mondva: mult századvégi iróniával. Goethe megpróbálkozott egy darabig a sonettal, de csakhamar abbahagyta, megmondván egy utolsóban, hogy «megszoktam, hogy egész fából faragjak, itt azonban enyvezgetnem kéne». Nos, Hofmannsthal soha egészebb nem volt, mint mikor enyvezgetnie kellett. Soha úgy ki nem élte magát, mint mikor másba élte bele magát. Annyira, hogy akkor volt legteljesebb, mikor ő, a költő, csak egyik fele volt a zenésznek, s a költeménye kanevásznak szövődött, hogy muzsikát hímezzenek rá. Ez is, mellesleg mondva, arra vall, amit magyarázni próbáltam: hogy személye rokon valami a muzsikusokéval, - a Rosenkavaliert olyasképpen írta keze alá Richard Straussnak, mint Wagner önnönmagának a Mesterdalnokok szövegét. Van egy csigafajta, mely meztelen születik, s úgy válik csigává, hogy egy üres csigahéjba húzódik be s azzal nő össze. Ennek a meztelen csigaságnak volt szinte genieje Hofmannsthal. Soha úgy nem szólt, ahogy már előtte is ne szóltak volna, de oly tévedhetetlen mondta, hogy az ő szavává lett.