Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 15. szám

PAP KÁROLY: MIKÁÉL, AZ ÁCS

Mikáél sehogy sem tudott megvigasztalódni öreg barátja, Tekijáhu halálán. Tekijáhu holttestével görnyedve, sirva ment ki Libbániából: - Ne pihenjen a kedves halott egy üszkös város romjai közt, - gondolta Mikáél, - temetőjének valami ékes, virágos, csöndes földet keresek.

Előbb úgy vitte a holttestet, mint aki egy ájultat visz, s nem tetemet: mellén vitte, karjaiban. S míg ment, újra és újra sokáig csókolta s könnyei arcáról lefolytak Tekijáhu arcára.

Midőn aztán Libbánia határában dús, virágos mezőt látott, tétován állt meg:

- Virágos... virágos... - sóhajtotta, míg hol a mezőt, hol Tekijáhu arcát nézte, - de még virágosabb legyen.

Vitte tovább a tetemet, s nemsokára úgy elfáradt, karjai úgy elzsibbadtak, hogy vállára kellett vennie a kedves testet. Mikor aztán egy völgyhöz érkezett, amely szinültig volt a legtarkább vadvirágokkal, s azok szinte hívták: mi csak elég díszesek, dúsak vagyunk, ő zavartan állt, s mintha mentegetnie kellett volna magát a virágok előtt, így gondolkodott:

- Mégis... inkább oda viszem, ahol életében annyiszor szeretett üldögélni: a keturimi katlanok tájékára.

Elfogyott ez az út is. Igen, itt van már a katlanok tája, hanem előbb talán efiz vagy kamosfákat keresek, azok tövében időzött legtöbbször a kedves... S midőn ezeket is hamarost megtalálta, bús ijedtséggel szállt föl tekintete a lombok közé:

- Ezek azok, de lám, mintha nem volna rajtuk pézsmamadárfészek. Pedig az ő hangjukat szerette hallgatni a kedves.

S járt-kelt a fák közt, övig cserjésben, füben, virágban, miközben egyre erősebben szorította magához a tetemet, s nem akart semerrese nézni. Egyszerre azonban megszólaltak a madarak: Hallod-e Mikáél? Itt vagyunk mi is már, meddig akarsz még sírt keresni Mikáél?

Ekkor Mikáél hevesen felzokogott s a holttesttel együtt térdre esett.

- Ó Adonáj, Te tudod, mindegy a tetemnek, hol nyugszik, csak az én keserves szivemnek nem mindegy. Ő nem akarja elereszteni ezt a drága testet.

Hosszan ráborult a tetemre, aztán lassan-lassan alázatosan mégis hozzáfogott a sírgödör ásásához.

Egy ötfészkü efizfa tövében kövekkel kezdte az ásást, majd tíz ujjával folytatta.

S míg ásott, így siránkozott:

- Oh Adonáj! Ő hozott el engem szüleim földjéről, atyám házából, hogy világot lássak. Atyám helyett atyám volt ő! Gyöngéden álomban hozott el szüleimtől! Boldogan jártam vele a falvakat Támántól, egész Libbániáig. Bölcsességgel és szeretettel vezetett maga mellett s jobban ízlett mellette az úton heverő kalász magja, mint otthon Támánban az ünnepi kenyér. Mert ő csak egy kalásztépő-szegény-koldus volt az emberek előtt, de nekem, kicsiny ács fiának kinyitotta az ő szívét s gyönyörűbb dolgokat láttam abban, mint a gazdag Elul házában. Oh, midőn elmondotta titokzatos életét, jobban figyeltem, mint hajdan Jefte tanítóm szavaira! Oh, bár sohase ért volna véget az az út, Libbániáig, az ő szülőföldjéig! Oh bár még most is folytatódna az ő titokzatos élete s beszédje! De te nagy Elohim magadhoz szólítottad őt! Jaj, jaj! Tűzben és lángban! Tűzbe s lángba borítottad érette Libbániát, az ő szülővárosát, mert nem akarta megösmerni a kalásztépőben a te titokzatos szentedet. Tűzzel világítottál az ő jövetele elé, mintahogy a gazdagok fogadják éjidőn messziről jött kedves vándor rokonukat! Egy egész város tüzével fogadtad őt, óh Adonáj; elapasztottad Libbánia vizeit s kiönttetted víz helyett Libbánia minden borát a lángokra, csakhogy kedvre derítsed a te szomorú szentedet utoljára. Így kényszerítetted Libbániát, hogy lángok közt vigadjon együtt azzal a fiával, akit megtagadott egykor szegénysége és magánossága miatt. Oh, láttam én a te hatalmadat, óh Adonáj, s tudom kicsodád volt ő néked! Tudom, hogy szentjeid közt ül! De jaj, kevés ez a sok mostan az én kis emberi szivemnek! S habár szeretem szülőimet, testvéreimet, felebarátjaimat! óh Adonáj, ez is kevés mostan az én kis szívemnek! Halott nekem ez a világ, óh bocsáss meg Adonáj, nagyon is halott, mióta nem hallhatom az ő titokzatos beszédjét s nem láthatom tekintetét, mozdulatjait! Bár vennél engem is magadhoz, óh Adonáj! Bár küldenéd el hozzám az ő lelkét, hogy vele együtt mehetnék a te otthonodba!

Elkészült a sírgödör. Mikáel hallgatagon, könnyesen bámult belé.

- Oh, mennyi férge van ennek a kevés földnek, - kiáltotta, - legalább kitisztítom tőlük örökös ágyát!

S órák hosszat csak ezen dolgozott Mikáél. Ám, ha egy marék férget kidobott, kétszer annyi támadt helyette.

- Ó Adonáj - sirdogált, - eszelős kívánság ez, jól tudom. Mert, hol van föld féreg nélkül, s ember halál nélkül... De, ha a férgeket már ki nem tisztíthatom, hadd énekeljek legalább gyászdalt szegénynek.

Alig végzett azonban az egyik dallal Mikáél, mingyárt egy másikra emlékezett. S midőn elfogyott emlékezetéből a gyászdal, új támadt a szivéből. S addig-addig énekelt, már esteledett, már hajnalodott, midőn egyszerre érezni kezdte a test oszlását. Megrémült ettől és sietve a gödörbe süllyesztette Tekijáhu tetemét, de még mindig nem temette be a gödröt. Már csak halkan, könnytelen tudott sírni, vékonyan, egyhangun, mint az állatok. Este azonban, mikor feljött a szürkületi csillag s a hol rásütött Mikáélre, feleszmélt siránkozásából. Hirtelen úgy emlékezett, hogy többször hallotta Támánban, amíg nem temetik be a testet, a lélek sem adhat jelt szeretteinek. Mikáél tehát sietve behányta a gödröt s izgatottan várta, hátha hallani fog valami neszt, valami különös jelt. Hanem csak a lelke tellett meg egyre erősebb szorongással. - Talán álomban fog eljönni, - gondolta, a sírgödörhöz feküdt, szemét lehunyta erőszakosan, de nem jött hozzá se jel, se álom, csak a szörnyű magányosság.

Ekkor fájdalmasan kiáltozni kezdett:

- Mikor jössz már el Tekijáhu? Te ég, mikor nyílsz fel, s ti jelek, mikor jelentkeztek?

Így feküdt s kiáltozott sokáig; elszaladt körüle az idő, nem is tudta napkelte van-e, vagy napnyugta... s már-már kezdett megzavarodni az álomvárástól. Minden madárrebbenést, levéllebbenést, bogárzúgást, árnyéknyujtózást jelnek gondolt, s gyakran azt hitte: álmodik, pedig csak a képzelete volt egyre elevenebb...

Ebben az örökös várásban és csalatásban üressé, bénává fáradt a lelke és nemsokára már mintha a fák is kigúnyolták volna:

- Mit kergülsz, mit szaladgálsz, mire vársz még? Megtetted a halottnak, ami a halotté, most azonban tedd a magad dolgát.

- Az én dolgom? - gondolta Mikáél, s fáradtan meredt körös-körül a fákra. Zordon-keményen állottak azok, s ahogy egyre tovább és fürkészőbben és elgondolkodóbban nézte őket, mintha így susogtak volna: Mit gondolkodól, mit fürkészel? Ács! Ács! A fák figyelmeztessenek téged, hogy ki vagy? Ács! Ács!

Mikáél várakozásának sápadtságát lassan elöntötte a szégyen pirja, s nemsokára így siránkozott:

- Ó milyen botorság volt az, mikor mondottam: én hiszem Tekijáhu, hogy te is eljössz hozzám, mint ahogy Esijél atyád jött hajdan hozzád. Ó, hogy is mondhattam, hogy is hihettem ezt, én, aki százszorta kisebb vagyok nálad. Még ha jönnél, s láthatnálak, oly kicsiny vagyok én. Mert mi mindent műveltél s éltél te át, mennyi szenvedést, irgalmasságot, hallgatást, szeretetet, s miféle álmokat, kínokat, de én csak a te beszédedet éltem át, csak vándoroltam veled... Ó, hogy is képzelhettem magam oly megérettnek! Ó Tekijáhu! Hallom szinte a beszédedet: Azt hiszed, mert engem hallgattál, most már megnyílnak a jelek, az álmok, látomások jönnek? Nem ez a te dolgod! Ács vagy, ácsolás a te dolgod! Menj vissza Libbániába és segíts nekik építeni, tetőzni, gerendázni. Értem égette fel Adonáj Libbániát, de neked csak segíteni, építeni lehet, ott a dolgod. Emlékezz, mennyi minden történt, míg eggyé válhatott a nyitott s a csukott szem látása!

Mikáél megtépte köntösét:

- Botorságomat gyászolom! Bocsáss meg Tekijáhu, s te Adonáj, felejtsd el, amit gondoltam. Elszédült a szegény együgyű ács, mert Tekijáhu megengedte neki, hogy az ő magos lelkének tetején járkálhasson. Ó, hogy szégyellem magam, hogy az ő tetemébe fogódzva, mint valami tolvaj, akartam magam belopni az álmok és látomások közé!

Mellét verte s tovább kiáltozott:

- Ó, én szerencsétlen, én vétkes! Ti fák! Előttetek szégyelli magát az ács! Ti különbek vagytok, mint én, mert ti legalább árnyékot adtatok annak a Tekijáhunak.

Így szólt Mikáél s rögvest elszakította magát Tekijáhu sírjától.

Még a szégyen pirossága se mult el arcáról, mikor már útban volt Libbánia felé. S ha az uton itt-ott kissé leült pihenni, csak kínozta magát: Ime, az ács, aki könnyű munkát akart.

Harmadnap megalázott szívvel, hajlott fővel állt meg a libbániai magaslatokon. Sóhajtva nézett le a városba.

A tűzvész romjait már eltakarították a lakók, de az építkezést, mintha még meg se kezdték volna. Az épületfa nagy halmokba gyüjtve állott mindenütt, hanem az emberek úgy ültek, sürgölődtek félbenmaradt házaik mellett, mintha éppen várnának valamire. S vajjon ki másra várnának ezek, ha nem őreá, az ácsra! - gondolta Mikáél és lefele indult a magaslatról. A piacra érkezve aztán így kérdezte az embereket:

- Nem ácsra várakoztok ti?

- Igen, - felelték azok, - valóban ácsokat várunk. Mert a miénk elveszett a tűzben, s borban. Ezért üzentünk a keturimi s efárimi ácsokért.

S míg így szóltak, néhányan közülök felösmerték Mikáélt:

- Ah, - mondották - nem te voltál az a jós, aki megjövendölte a tüzet?

- Oh, nem én voltam az - felelte Mikáél -, az a jós Tekijáhu volt, én csak az ő árnyéka voltam. Jártam mellette, hogy a beszédjét hallhassam, ő szentéletű volt, én azonban csupán Joséhnak, a támáni ácsnak vagyok a fia, s magam is az ő mesterségét folytatom.

- Úgy?! - felelték az emberek -, ha te is ács vagy, akkor valóban jókor jöttél!

- Szívesen segítlek titeket mindenben, amihez egy ács ért, - felelte Mikáél -, s meg nem állhatta, hogy hozzá ne füzze:

- S ha munkaközben időm lesz, beszélni fogok nektek Tekijáhuról.

S mielőtt bevárta volna az emberek kérdezősködését, mingyárt dícsérni kezdte Tekijáhut, elmondta álmait, szenvedéseit, beszélt Esijél atyjának visszatért lelkéről, s arról a nagy házról, Adonáj házáról a halálon túl, ahol a kipróbált lelkek lakoznak. Lelkesedésében oly heves fennszóval beszélt, hogy szava messzire hallatszott s odacsábított egyet a papok közül, Abimélt, aki éppen a templom felé igyekezett. Ez a pap aztán, midőn hallotta, hogy Mikáél Tekijáhut, a kalásztépőt, a szent Elijáhuhoz hasonlította, a körülállókhoz fordult:

- Kicsoda ez az ember?

- Egy ács, - felelték azok s a papokat illető tisztelettel szivükre tették kezüket. - Arról az öreg kalásztépőről beszél, akivel nemrég járt nálunk, s aki megjósolta a tüzet.

- Ne beszéljetek ilyet, - dorgálta embereit a pap. - Hogy is jósolhatott volna tüzet egy közönséges kalásztépő?! - S félbeszakította Mikáél beszédét:

- Hallod-e miket mondasz itten? Adonáj házáról, visszatérő lélekről, látomásról?

Mikáél elhallgatott.

- Ah - gondolta -, megint mit cselekedtem... Megint elfeledtem kicsiségemet, hogy csupán egy ács vagyok.

Szégyenlős áhítattal és kíváncsisággal fordult a pap felé. Sohasem látott még közelről papot. Ilyen nagyméltóságú kiválasztottat ő Támánban csak a legnagyobb ünnepeken láthatott s akkor is csak igen messziről. De mért oly fáradt és fájdalmas az arca? - Ah még elfeledem a leborulást!

Sietve borult az öreg pap elé, s megcsókolta a köntösét:

- Bocsáss meg, te kiválasztott! Valóban beszéltem Adonáj nagy házáról, lélekről, látomásról, de nem azért, mintha ezzel magamnak bármilyen hamis tisztességet akarnék szerezni. Nem is a magam szavait mondottam, mert én csupán egy ács vagyok, hanem Tekijáhu, akiről beszéltem, ő nagy volt, szent volt, itt született, s habár csak egy kalásztépő volt, olyan volt valóban, amilyen csak Elijáhu lehetett.

S most már egyre halkabban ugyan, mégis elmondta Tekijáhu álmát Adonáj házáról.

- Ej, ej - felelte az öreg levita -, azt hiszem, magad se tudod, milyen együgyüségeket beszélsz. Hogy gondolod, hogy Elijáhu, a nagy, egy közönséges kalásztépő testét választotta volna! Hogy szabad egy kalásztépőt Elijáhuhoz hasonlítani! Vagy talán még az Írást se ösmered eléggé?

Mikáél izgalmában, zavarában nem tudott válaszolni. Csak nézte, odaadón, kiváncsian, csak nézte a nagyméltóságú kiválasztottat. A pap is elhallgatott, már csak a szeme beszélt:

- Nos... nos...?

Pillantása megszokta a tiszteletet, de amit ezen az arcon látott, az ennél sokkal több volt, s megállította tekintetét. Miféle tekintet ez tulajdonképen? Hm, - nem hasonlít ez?... Mintha elhalt fiára hasonlított volna most egy pillanatra! Nem, nem!... Vagy mégis mintha a tekintetében... bujdosna valami olyasmi... valahol... de hol van tulajdonkép ez a hasonlóság? Hiszen ez egy teljesen másféle arc. Ájtatos és tolakodó, alázatos és hivalkodó... Szinte felnyujtja, kinálja két imádságos szemét. Hogy talán az ő beteg fiára hasonlított az a tekintet? ez a sóvár, életet kolduló, éhes ájtatosság?...

Abimél pap önkéntelenül visszalépett egyet, mintha messzebbről akart volna meggyőződni erről a hasonlóságról, aztán meglepetten, felujult kínja gyászától szinte bosszusan fordította félre szemét Mikáél arcáról. Előbb lenézett a földre Mikáél mellé, aztán föléje nézett az égre, mintha egy más helyet, más napvilágot, más pillanatot kívánt volna magának e különös fájdalmas hasonlóság próbájául.

Majd lassan-lassan megingatta fejét.

- Á, dehogy is szállhat új testbe ez a lélek, az ő fia, dehogy is szállhat! Aki meghal, halott az az utolsó ítéletig, s az embert csak a fájdalma csalja!

Sóhajtott, aztán fürkészőn, gyanakvón fordította vissza tekintetét Mikáélre:

- Á, csak egy együgyü szemű, kissé későn serdült, csodálkozó paraszti arc ez... Semmi más! Eltünik az eféle hasonlóság hamar, s csak a fájdalom marad:

- No kelj csak fel, s mondd, mit akarsz? - szólt Abimél szórakozottan.

Mikáél csak a szemével csodálkozott vissza rá. - Hogy ő mit akar egy ilyen nagyméltóságútól?! Ő! Ugyan mit is akarhatna? Nyilván valami igen bánthatja ezt a nagyot, hogy ilyen különösen néz és kérdez.

Abimél valóban elfeledte, hogy ő szólította meg Mikáélt. Úgy érezte, mintha ez jött volna hozzá valamiért s ezért ujra kérdezte, most már szinte türelmetlenül s hangosabban:

- Nos? Mit akarsz? Beszélj!

- Ó, nagyméltóságú... - dadogta Mikáél -, hiszen te voltál olyan kegyes...

- Ah, igen! - szakította félbe Abimél, - no persze... persze...

S a pap végigsimította arcát, mintha végleg le akarta volna törölni onnan azt, ami elmult, közben sarújával kissé feltúrta a földet, ümmögött, majd így szólt:

- Valamiféle ács vagy, ugy-e, ha jól hallottam?... S féloldalt nézett Mikáélre.

Mikáél se nézett a papra, most ő nézett félre a pap mellé a földre:

- Mégis csak megkérdezem, mi bántja, - gondolta hirtelen; s máris kibuggyant száján:

- Bocsáss meg, te nagyságos... Merészségétől szinte elállt a lélekzete s egymásra halmozva a címeket, végül kinyögte: - mi bántja nagyon kegyes szivedet, ha ezt nekem tudni szabadna?

- Nem a te dolgod ez, - felelte Abimél elutasítóan. - Azt kérdeztem, ács vagy-e?

- Igen, - felelte Mikáél s belepirult, annyira szégyelte a visszautasítást.

- Ha tehát ács vagy - mondotta a pap -, úgy maradj a szekercénél. - S ujra figyelte, vajjon pirulásában nem hasonlít-e ez az ember mégis csak az ő fiához. S így folytatta:

- Ami pedig Adonájt, a lelket, a látomásokat illeti, azt csak bizzad reánk, a levitákra. Ezt vésd a szivedbe mindenkorra.

Mikáél már szeretett volna valahol másutt lenni.

- Ó igen, te kiválasztott - felelte -, hiszen ugyis csak azért jöttem, hogy dolgozzak itten, mint szorgalmas ácshoz illik.

- Ha nem is hasonlít hozzá - gondolta Abimél -, azért tiszta, alázatos a szeme. - Vállon veregette Mikáélt:

- Látom, csupán kissé együgyű vagy - mondotta, egyre barátságosabban -, aztán jól érted a mesterségedet?

- Otthon Támánban gyakran mondták, hogy ügyeskezű vagyok - felelte Mikáél -, sok házat segítettem már építeni; igaz csak olyat, amiben Támánban a szegények laknak.

A papot akarata ellenére újra s újra kísértette a fájdalmas összehasonlítás, s hogy már vége legyen egyszer ennek a hiábavaló dolognak, felintette a földről Mikáélt s így szólt:

- No csak ne bámészkodj ilyen túlságos alázattal, hallod-e! Kelj fel.

Mikáél ujra csak pirult:

- Ah - gondolta -, most már ez is baj. Az ember igazán nem tudja, mit tegyen egy ilyen nagyméltóságú előtt.

Felkelt, nem nézett többé a papra, csak maga elé.

- Tetszel nekem - mondotta Abimél -, jer csak velem. - S elindult a tépelődő Mikáéllel a templom felé.

- Addig is, míg meg nem jönnek a keturimi s az efárimi ácsok - mondotta a pap -, embereket fogok melléd adni s te dolgozni fogsz velük Adonáj hajlékának javításán. Mert az ember várhat, de az ima s az áldozat nem szünetelhet. Ha pedig majd megjönnek a többi ácsok, velük együtt folytathatod a munkát. Csak aztán ügyes légy s ne hozz szégyent reám.

A boldog meglepődés egyszeriben megállította s földre nyomta Mikáélt.

- Ó te kedves kiválasztott - rebegte -, valóban engem érne ekkora tisztesség? Igazán, dolgozhatom Adonáj hajlékán?

Szeme a meghatottságtól szinte könnybelábadt, s miközben megcsókolta a pap köntösét, megilletődötten lehelte:

- Ó kérlek, csak bízzál bennem...

Nem is tudott többet szólni, se gondolni, alázattól, áhitattól szinte kábán, lázasan lépdelt a pap mellett. S csak néha nyilalt szivébe kísérőjének megtört arca.

Elértek a templomhoz s a pap bevezette Mikáélt az előcsarnokba.

Ott ült a többi pap is s éppen a szentély tatarozásán tanácskoztak. Így együtt oly illatosak voltak, hogy Mikáél szinte elfulladt. S ahogy körülnézett gyülekezetükön, érthetetlen, különös szorongás fogta sziven. Mily nagyok! Mily erősek, kövérek, dúsak, cifrák, szinesek! Ujjaikon mily vaskos aranygyűrűk, mekkora láncok, kövek a nyakukban, s mennyi méltóság az arcukon! S ahogy egymással beszélnek, mintha a hangjuk is más volna, mint a többi emberek fiaié, mintha az is oly méltóságos és kövér volna, akár a nyakuk vagy a csuklóik. S szavaik, mintha széles arany karperecek és láncok volnának a hangjukon, oly zártak, oly ékesek! Az ő kedves, fájdalmas, sovány pártfogója szinte elvész közöttük!

- Egy ács - mondotta ekkor a kísérője -, véletlenül utamba vetődött, talán használhatjátok...

A papok csodálkozva néztek Abimélre. Mi történt ezzel? Fia halála óta nem lépte át ennek a tanácsteremnek a küszöbét sem. Elhárított magától minden szolgálatot s most idegen jött-menteket szed fel az útról s ide hozza, pártfogolja? Új életre keltette volna Adonáj az erőit, hogy megint törődni kezd a közügyekkel? Furcsán kezdi, ám annál biztosabbnak látszik, hogy valóban kezdi. S ha így megy tovább, akkor holnap bizonyára új asszonyokat fog venni, s nemsokára új magot támaszt nemzetségének s akkor befellegzett az örökségnek, ami szokás és törvény szerint rájuk, társaira s a templomra szállott volna.

Mint papok örültek, mert hisz minden egyes új sarj erősíti a szövetséget Izrael és Adonáj közt. Hanem mint atyák és birtokosok, annál jobban elborultak. Hát ez is lehet? Tízévi asszonytalanság s élve eltemetkezés után? Miféle különös új tavasz ez?! S valamennyien, mint medvék az ismeretlen fecskét, oly mozdulatlanul s magukban morogva, csodálkozva nézték ennek a hivatlan tavasznak előhirnökét, Mikáélt. Zavara, alázatossága még férfiatlanabbá változtatták amugy is gyermekes karcsú külsejét, úgy hogy a papok felhuzták szemöldöküket. Erős, férfias gondolkodásuk, szakállas képzeletük satnyaságnak látta a férfiban az asszonyiságot, s megvetette az ilyet. Nem valamiféle elfajzott ez az ember? - gondolták, s miután meg-megnézték az ácsot, aki leborulva köntöscsókra járult valamennyiök elé, a főpap így szólt:

- Nem tulságosan asszony-képű ez az ember ilyen munkára? Kedves Abimél, nem visszatetsző lesz az ilyen a templom körül?

Abimél jól látta elsuhanni társai arcán az örökségi aggodalmakat. Hanem miért is kíméljék, szeressék azt az emberek, akit Adonáj elhagyott?... Nem, úgysem ezt keresi társai homlokán és szemében. Inkább csak arra gondolt, vajjon látnak-e ezek valamit abból a hasonlóságból.

Társai tekintete, a főpap kérdése azonban eloszlatta kiváncsiságát s most ujra Mikáélre nézett.

Mikáél végtelen, szinte síri alázattal nézett maga elé a földre. Abimél elsápadt szívében. Most egész tisztán látta, hogy nem az ő élő, nem az ő beteg, igen, csak az ő halott fia volt ehhez hasonló! Ehhez a sírig alázatos, lehúnyt szemű archoz. Csak a szakállát kell dusabbnak elképzelni, s ő az, ahogy látta a fiát abban az egyetlen és utolsó percben, mikor belopózott hozzá titokban, hogy mégegyszer utoljára megcsókolja a törvény tilalma ellenére, amely eltiltja a papokat a tisztátlan halottól. Csoda-e, ha nem ismerte fel mingyárt ezt a hasonlóságot!? Hisz csak egy percre láthatta úgy az ő fiát, s akkor is csak mécsesek fénye mellett, fátyol alatt, elsuhanóan. S hogy is tudhatnának társai erről a hasonlóságáról?

Abimél döbbent némasága, különös tekintete, amivel az ácsot nézte, megint egymás felé fordította a papok tekintetét. E pillanatban arra gondoltak, hogy talán nem is egy új élet, hanem inkább egy eljövendő eszelősség rejtezik Abimél szokatlan viselkedése mögött. Aggodalmuk színt váltott, s a főpap újra, most már sokkal gyöngédebben kérdezte:

- Nem találod magad is úgy, kedves Abimél, hogy túlságosan asszonyképű ez az ember?

Abimél távollévően, halkan felelt:

- Asszonyképű?... meglehet...

Annyira kínozta az ács sírig alázatos arca, hogy elfordult tőle s e percben csöppet sem bánta, szinte kívánta volna, hogy elküldjék társai. S így szólt:

- Ahogy gondoljátok, testvéreim...

Vállat vont, s kifele indult.

A főpap azonban gyengéden kérlelte:

- Maradj. Úgy lesz minden, ahogy akarod. Nem ismered szeretetünket irántad?

Abimél megállt. Megint irtózatosan fáradtnak s hiábavalónak érezte magát. Némán hajolt meg a főpap felé s nem is nézett Mikáélre.

- Tekintsünk el asszonyos képétől, - mondta a főpap, - s vizsgáljátok meg, hogy különben alkalmas-e a templomi munkára.

Hárman a papok közül mingyárt magukkal vitték Mikáélt, a többiek pedig mintha mi sem történt volna, tovább tanácskoztak a templomépítés számadásairól.

Abimél leült székébe. Szót se szólt. Maga elé meredt s csak néha érezte társai lopva-fürkésző pillantásait. Majd lassan figyelni kezdett beszédjükre, s fáradtan, hidegen elálmélkodott magában: - Miféle messzi, kicsinyes és méltatlan dolgok ezek? Miket beszélnek ezek az emberek! Fontokról, arsinókról, sékelekről! S hogy ki micsoda zsinórzatokat hordjon a templomépítés körül! Miféle mosakodások, miféle imádkozások legyenek, hogy felszenteljék a meszet és a követ! Ó emberek, emberek, mintha nem is tudnátok a halálról! Úgy látta társait, mintha valamennyien belé volnának zárva magas székeikbe s az urim és tumim lánca mintha bilincs volna s ékköveik mintha béklyókként lógnának alá mellükön! Egy pillanatra végigsimította ábrázatát:

- Hm... hm... míg fiam élt, mindez nem élt bennem. S most, hogy fiam meghalt, nem volna-e szégyen, kikiabálni ezt? Ha süket volt a lelkem, míg fiam élt, úgy most bizony illendőbb, ha örökre hallgat. Ami pedig az ácsot illeti, ha marad, marad, ha megy, megy. S talán jobb, ha megy, több fájdalmat visz el, mint amennyi örömet hozott...

Mikáél eközben szorongva követte a három levitát az udvarra. Nem tudta, kit s mit nézzen meg előbb, s magában egyre csak ezt gondolta: Ó Adonáj, engedd, hogy alkalmas legyek erre a szép munkára! S tépelődött: Vajjon miféle csodálatos dolgokat fognak kérdezni tőlem...

A három nap körülvette:

- Mikor voltál utoljára asszonynál? - kérdezte az egyik.

- Sohasem voltam még, - felelte Mikáél.

- Nincs a testedben részegítő ital? - kérdezte a másik -, lehelj csak reám!

Mikáél rálehelt a második papra s így szólt:

- A tűzvész óta egy kortyot sem ittam.

- Akkor vesd le a köntösöd - mondta a harmadik -, hadd lássam a tested épségét.

- Ó - mondotta Mikáél zavartan és összehúzódva -, bocsáss meg, s hidd el nekem, ó kiválasztott, nincs rajtam semmi fekély, semmi daganat, semmi nyomorékság.

Ám aztán mégis lassan, tétován, vörösen a szemérmetességtől, leoldotta köntösét. Félrefordulva önmagától, türelmesen, merev szemmel a kénytelenségtől, várta, amíg a papok végigfürkészték a testét. Aztán se tudott a három pap szemébe nézni s főlehajtva ment vissza velük társaik elé.

- Az ács tiszta - mondották kísérői -, mire a legöregebb így szólt:

- Míg a templomon dolgozol, asszonyhoz nem nyulhatsz, italt nem ihatsz, tisztátlanok, idegenek, halottak közé nem vegyülhetsz, különben örökre elveszíted mesterségedet. Béredet tőlünk kapod. Most pedig menj szerszámaid után a templomi építőraktárhoz, onnét indultok majd munkára valamennyien.

- Bérem?... - mondotta Mikáél. - Ó, hogy is kellene nekem bér, mikor Adonáj hajlékán dolgozom. Csak éppen éhen ne haljak, ó ti nagy kiválasztottak.

A papok összepillantottak. A főpap pedig jelentősen nézett Abimél felé, majd így szólt:

- Derék ácsnak látszol! Te fogod kezelni a többiek bérét. S nemcsak ács leszel, hanem felvigyázó is. Engedelmességgel pedig csak nekünk tartozól.

Mikáél sorba csókolta a papok köntösét, pártfogójának külön hálát rebegett s ment a templom építőraktárhoz.

A papok még egy ideig tanácskoztak. Gondolatjuk azonban Abimél körül járt. S midőn végeztek, a főpap Abimél fele fordult s így szólt:

- Örülünk, hogy új életre hivott Adonáj, az Örökkévaló, s hogy megint foglalkozni kívánsz a közügyekkel. Bizonyára valami csodálatosságot művelt veled az Elohim, mondd el nekünk, s hadd örvendezzünk.

- Bocsássatok meg - mondotta Abimél -, de a fáradt s halálig szomorú ember vagy hallgat, vagy őszinte. Kérdeztek, hát őszinte leszek. Bizony nem hivott engem új életre Adonáj. Hogy előbujtam szomorúságomból s idehoztam azt az embert? Adonáj bocsásson meg! Libbánia a romok idejét éli, hát kibujam én is, rom a romok közé. S hogy idehoztam ezt az ácsot? Mert olyan volt, mint valami élő elhagyatottság, idegen szomorúság... Nem, kedves testvéreim, nem új atyaság, nem új vőlegénység vágya rejtezik e cselekedet mögött. Ma is csak egy szomorú ember vagyok, aki szomorú időben egy satnyát pártfogol...

Megkönnyebbült az aggodalomtól a papok szíve. A főpap sóhajtott s így felelt:

- Bár ne ezt mondottad volna.

Amibél fájdalmas mosollyal így felelt:

- Jobb ez így nekem is, nektek is. Maradok úgy, mint eddig, alázatos fiad, s mindenem, úgy mint eddig, eztán is rátok néz.

Meghajolt a főpap előtt, sorba ölelte társait s indult az ajtó fele. A küszöbön még egyszer visszaszólt:

- Azzal az áccsal pedig - mondotta -, kérlek, csak bánjatok tetszéstek szerint. Mintha nem is én pártfogoltam volna.

Fáradtan, nehezen kiment s papok egymásközt beszélgetve róla, távoztak utána...

...Mikáél ahogy elhagyta a papokat, mintha megkönnyebbült volna valamitől, önkéntelenül nagyot, mélyet sóhajtott:

- Miért is szorongtam úgy előttük? - gondolta, hiszen ők is csak emberek fiai! Talán Móseh és Áron szellemét éreztem rajtuk? Ettől szorongtam volna annyira, s mivel hogy én csak egy ács fia vagyok? S hogy asszonyosképű vagyok? Adonáj akarta, hogy anyámhoz hasonlítsak... Hanem azon nagyon csodálkozom, mért viselnek ennyi gyűrűt, ékességet, cifraságot, mikor amugyis kiválasztottak? Hm... Hm... - Majd a vizsgálatra gondolt:

- Különös, a testemet, hogy megnézték, hogy megkérdezték, csak a lelkemről nem kérdeztek semmit sem, pedig az telve van Tekijáhuval. Nem különös papok ezek a papok? Hanem igen méltóságosak, s én valóban boldog lehetek... Minő tisztesség! Vajjon mit szólna ehhez Tekijáhu?

- Ő biztosan látja ezt abból a házból Adonájnál. S odahaza szülőim, Jóséh, s Mirjam anyám? Ó, ha megtudnák, hogy az ő fiuk a templomnál dolgozhat?! S fivére, Láel, meg a sógorasszonya, a Hánok, s a többiek, Jefte, az öreg tanító!...

Képzeletében már látta Mikáél, amint a szomszédok kérdezősködnek utána, anyja pedig panaszkodóan mondja: Á, ne is kérdezzetek felőle, bizony nem tudom én, mi van az ő életével... Ám ekkor hirtelen odajön valaki Libbánia felől, egy jövevény, s mikor ezt hallja, közéjük lép s felnevet:

- Haha! Csak ne siránkozz, jó asszony, ne siránkozz! Láttam én, ösmerem én a te fiadat! Ott van a városban, a nagy Libbániában.

S míg a szülők faggatják, a jövevény majd lassan odasugja: - Templomács már őkelme, bizony! - S valamennyien csodálkoznak: - Hogyan mondod?

A jövevény pedig így folytatja:

- Bizony, olyan jól dolgozott az a fickó, s olyan tiszta életet élt, amíg dolgozott, hogy már főács, a híres libbániai templomnál!

- Főács?! - kiáltják valamennyien.

- Úgy ám! - feleli a jövevény, még valami építőmester is lehet a fickóból, s ki tudná, hogy még mire viheti!

Akkor szülői összecsapják a kezüket s nemsokára már az egész falu tudja a nagy újságot.

S mikor aztán a Pur ünnepére hazamegy, tarisznyájában egy nagy pecsétes bizonyságlevéllel, amelyben írva lesz szép, kipróbált tisztessége, a szomszédok kézről-kézre adják a levelet, csodálkoznak, ő azonban így fog szólni:

- Bizony, Adonáj útjai titokzatosak. Igazán magam sem hittem volna sohasem, de még Tekijáhu sem, az pedig igen bölcs ember volt. S ami a legtitokzatosabb, igazán higyjétek el, nincs is nekem ebben semmi érdemem. Egyedül csakis annak a fájdalmas arcú, nagy Abimélnek köszönhetem az egészet.

S mikor el fogja mondani az ő furcsa találkozását Abiméllel, még csak akkor fognak igazán csodálkozni valamennyien a támániak:

- Ej, hát ilyen jó, szíves, leereszkedő papjaink volnának odafenn a cifra városokban!?

- Bizony, bizony, - fogja ő mondani, ilyenek a mi nagyméltóságú papjaink! Dícsértessenek! Cifrák, de jók! Büszkék de szívesek!

Mindez oly tisztán, világosan látszott Mikáél képzeletében, hogy hangosan kiáltotta:

- Bizony! Bizony! Ekkor azonban hirtelen, szinte rémülten megállt.

- Erre még nem is gondoltam! Ó Adonáj! Ó mily iszonyú volna. Hátha beteg lennék vagy nyomorék!? - S önkéntelenül máris leborúlt, hogy hálát adjon, amiért Adonáj épnek teremtette őt. Hanem imaközben egyszerre, mintha mást gondolt volna, felkelt, szégyenpirosság borította el arcát:

- Hát nem lehetnék én ép úgy nyomorék? - gondolta, mosolya szétfoszlott s megdöbbenve, tünődve ment tovább...

Eközben szétterjedt a hír a népség közt, hogy elkezdődik a templom javítása. A hirdető szétment mindenfelé: aki akar, jelentkezhet templomi munkához. Megélénkült a város, a szegények, akik viskóikat tapasztgatták, otthagyták munkájukat; s a templomi építőraktár felé mentek.

- Beszegődünk inkább a templomjavításhoz, - mondották, - borunk úgyis odaveszett, egyebünk nincsen. Ha a templomnál dolgozunk, kapunk legalább bőven húst s még egy-két sékelt is megkereshetünk.

A nyomorúltak is valamennyien a templomi épületraktár felé tódúltak. Ezek nemcsak borukat, házukat s mindenüket, hanem testük épségét is elveszítették a tűzvésznél. Velük együtt mentek azok is, akik már születéstől kezdve, mint megvetett nyomorékok, alamizsnákból s hulladékokból tengették életüket. Mindnyájan arra gondoltak, hogy a templomjavítás, a papok s népség csődülete jó alkalom lesz nyomorúságuk mutogatásához s már messziről kezdték a jajgatást.

Mikáél eközben az épületraktár előtt boldog nyugtalansággal várakozott. Végre, végre jönnek a papok s nyomukban tódúl a sokaság...

- Ó ti kiválasztottak! - kiáltották a szegények. - Adjatok kenyeret, munkát nekünk a templom körül!

A papok végigvizsgálták az embereket, ép úgy, mint a templom udvarán Mikáéllel tették. A nyomorék szegényeket azonban, ezeket a szokás szerint mindenkor megvetetteket, tekintetre sem méltatták, mire ezek így jajgattak:

- Ó ti nagy kiválasztottak! Ne csak az épséges szegényeket nézzétek, nézzétek a csonka szegényeket is!

Nem merték a papok ruháját csókolni, tudták, hogy a szolgálatos papok szemében még a csókjaik is szennyesek, ezért csak a porba vetették magukat sűrűn, mindenütt, a merre a papok forgolódtak.

- Tudatlanok! - kiáltották a papok, - nem ösmerítek az Írást!? Betegek, csonkák, megsebzettek nem dolgozhatnak Adonáj hajlékán!

- Ó ti kiválasztottak! - könyörögtek a nyomorultak, - kérlek, emlékezzetek! Hiszen ti tudjátok a legjobban, hogy majdnem valamennyien Adonáj hajlékának oltásánál szereztük nyomorúságunkat! Hiszen ti tereltetek össze minket! «Gyorsan, akinek keze-lába, először Adonáj hajlékát oltsuk!» S míg oltottuk a szent hajlékot, a magunk kis viskói odaégtek, borunk elfolyt, s végül mi magunk is nyomorultakká lettünk! Most hát nincs egyebünk, csak a reménység, hogy Adonáj hajlékánál megkereshetjük legalább azt, ami megóv minket az éhhaláltól! S valahogy eltengődünk a következő szüretig, amikor talán újra kivirágoznak szőllősdombjaink...

- Az Írás, Írás, - mondták a papok. - Igaz, amit az ember mond, de még igazabb, amit az Írás mond. Csak egészek, épek építhetnek szentséget. Így van ez kezdettől fogva.

- Ó jaj nekünk! - kiáltozták a nyomorultak. - Az oltáshoz jók voltunk, de az építéshez rosszak vagyunk! Ó, ti kiválasztottak, ti bizonyára tehettek valami kivételt, ti bizonyára irgalmasok vagytok! A tüzes gerendák közt tudtunk mozogni, de nyelvünk nagyon esetlen! Hogy is tudnánk mi eligazodni az Írás sok dolga közt!? Ó kérlek, találjatok ti valami mentséget számunkra, hogy mégis élhessünk!

Mikáél ennek hallatára a megdöbbenéstől elhullatta kiválogatott szerszámjait, s önkéntelenül felkiáltott:

- Hogyan!? Valóban ez van az Írásban?

Arca teljesen elváltozott az álmélkodástól s hangja oly különösen hallatszott ki a sokaságból, hogy a nyomorultak elhallgattak s a leviták legidősebbje Mikáél felé fordult.

- Mit kiáltozol s mit álmélkodsz annyira?! Miféle templomács vagy te, ha még ezt sem tudod?!

Mikáél szeme zavartan rebbent ide-oda:

- Valóban nem tudtam erről, - mondotta remegő szájjal. S a következő pillanatban máris a porban volt, s onnét szólt fel könyörögve a paphoz:

- Kérlek, bocsáss meg nekem.

Dehuel, a templomi felvigyázó kapitány, aki a papokkal együtt válogatta az embereket, mingyárt fontoskodva szólt közbe:

- Egy ilyen törvény- és szokástudatlan ács dolgozzon a templomnál? Csak azért, mert késnek a hivatalos ácsok?

Gád, az építőmester pedig, akit Karforinomból hozattak külön az építéshez, így felelt:

- Valóban nem lehet istenes cselekedet, hogy ez az ember dolgozzon a szent tetőn.

S a sokaság közt is mingyárt akadtak, akik, csak hogy kedvére lehessenek a nagyoknak, helyeslően morogtak: Úgy van... úgy van...

Mikáél megdöbbenve nézett körül:

- Kérlek titeket, nagyméltóságúak - kiáltotta -, igazán nem az én hibám ez a tudatlanság.

Szemével Abimélt kereste, de az nem volt itt, s Mikáél úgy érezte, hogy még egy perc, s csunyán elmulik az ő szép tisztessége. Ezért kétségbeesetten megragadta az öreg levita köntösét s magánkívül, szinte sírva ismételte:

- Nem az én hibám ez kérlek, hallgassatok meg engem! Különös története van ennek!

S lélekzetét el-elvesztve, hadarta:

- Tanultam én az Írást, ó kiválasztottak, nagyon szorgalmasan tanultam! Támánban, kérlek titeket! Adonáj azonban úgy akarta, hogy a teremtés könyvének végénél több társamnak rosszul szolgált az emlékezete, s azok így síránkoztak: Tele van a mi elmének, kedves tanító, nem bírjuk tovább! Jaj, mi lesz velünk! A falu csúfjára leszünk!

- Ekkor leszállott emelvényéről öreg tanítónk s lejött közénk. - No csak ne sírjatok, szólt a gyöngébbekhez, - sohse sírjatok. Nem fogunk többet tanulni, csak amit már idáig is tudunk. - Erre az erősebbek kezdtek kiáltozni: Hogyan, mi se lehessünk tudósabbak, mert gyöngék vannak közöttünk? - Ekkor így szólt a tanítónk: Jobb, ha valamennyien tudatlanok maradtok, mintsem hogy ti, az erősek, mindent tudjatok, ők pedig, a gyöngék, mindég sírjanak! Nem papokat nevelek, hanem csak emberek fiait, akiknél a legfőbb tudás a békesség. Ez pedig benne van az örök tízparancsolatban, amit úgyis mindnyájan tudtok! Ilyen volt kérlek a mi tanítónk, ez volt a mi tanulásunk s ezért, kérlek, ne haragudjatok reám!

Kipirulva, hadonászva beszélt Mikáél s úgy érezte, hogy azzal, amit mondott, kétségkívül megmentette szép tisztességét, s bizonyára a nyomorultaknak is használt. Diadalmasan nézett körül. Valószínüleg, hogy ez az öreg levita, akinek lábainál beszélt, felemeli őt majd magához, még talán meg is csókolja s így fog szólni:

- Nagyon igaz, s mondd csak, ki volt az a nagyszerű tanító, hogy magunk közé hívjuk ebbe a nagy városba.

S ehelyett, lám, csak néz reá a nagyméltóságú, ó Adonáj, nemhogy örülne, bosszús a homloka, Isten bocsáj', csak nem követett el ezzel a beszéddel valami sérelmet? Ó Elohim!

- Nemcsak tudatlan vagy, - mondotta a pap ridegen, - hanem együgyű is. Hangját feljebb emelte s egyre hangosabban sujtott le vele a lábainál kuporgó Mikáélre:

- Libbániai papokhoz, hozzám jössz egy támáni tanító ostoba meséjével? - S aztán, mintha a beszédet is sajnálta volna egy ily tudatlanra s együgyűre vesztegetni, csak mint valami kegyelemkoncot, úgy vetette oda ezt a két szót:

- Kotródj innét!

Mikáél sápadt, pirult... - Megbántottam volna? Lehetetlen! Mivel bántottam meg? Hüledező kétségbeeséssel mondotta:

- Én... nem akartalak... megbántani, nagyméltóságú... Én azt hittem, hogy amit mondottam, az megmenti az én tudatlanságomat és ezeket a szegény nyomorultakat... én azt hittem, hogy ami ott történt... én csak magyarázkodni akartam...

Az öreg gőgös méltóságában válaszra sem méltatta az efféle beszédet. Indulatos természetű volt amúgyis, s annyira hiú, hogy azt hitte, a társai most titokban mulatnak rajta. Hiúsága félremagyarázta a sokaság derűs zsongását is, amely Mikáél együgyű bukdácsolásának szólott. Szitkozódva, dühös pillantással fordult el Mikáéltől, most már annyira káromkodott, hogy a sokaság ijedten hallgatott, csak a nyomorultak bólogattak egymás felé:

- Ilyen a mi sorsunk. Egyszer szól értünk valaki, az is egy ilyen együgyű, szerencsétlen ács!

A legeszesebb nyomorult pedig így gúnyolta társai sorsát:

- Adonáj uccse! Fogjátok meg jól ezt a kétszer semmit! Ezt az ácsmessiást! Ha ez főpapnak születik, Adonáj uccse! még mi is kövérek lennénk!

Az öreg levita nyilván igen magas rangú lehetett, mert dühében az építőmesterbe, a templomi kapitányba, társaiba, mindenkibe belekötött, majd Abimél után kiáltott, mért hozta ide ezt a tudatlan és orcátlan ácsot!

Midőn ezt Mikáél hallotta:

- Elveszett volna már a szép tisztesség? - gondolta, - legjobb volna elsüllyednem! Ó Tekijáhu, bár te lelked segíthetne mostan!

Félelmében talán el is somfordált volna, de szégyene, gyalázata megbénította s visszafogta. Lesütött tekintetével a porba meredve, kuporgott:

- Ó Adonáj, - siránkozott magában, - te tudod, hogy csak ezeknek a szegény nyomorultaknak a sorsa ejtette csodálkozásba a szívemet. S nem kívántam én senkit sem sérteni.

Majd arra gondolt, hogy talán az a sok hiú gondolat a főácsságról, a pecsétes levélről, a hazatérésről, igen, bizonyára ez a sok hiúság, gőgösség hozta rá, méltán hozta rá ezt a büntetést, hogy nem értik a szándékát, sehogyse értik. Megfélemledett bűntudattal rázkódott meg a porban, ahogy kuporgott, szavai helyett csak a könnyei indultak el:

- Ó Adonáj, csak ezek az emberek, ez a nagyméltóságú értené meg a szándékomat, csak haragosaim ne legyenek!... Aztán, Ó Adonáj, nem bánom, vedd el tőlem a szép tisztességet...

Az öreg pap kiáltozására nemsokára megérkezett Abimél. Az ösmerős, a kedves hangra fölnézett Mikáél, de nem mozdult, csak a szeme rebbent ide-oda, s megadóan várta a sorsát.

- Úgy látszik, az én haragosom a legmagasabb rangú, - gondolta tétován, - ó Elohim, most még miattam ez a fájdalmas arcú kegyes is szenvedjen? Mily vörös volt az arca, mily hideg volt a szeme ennek a nagyragúnak! Nem jó sora lehet az övéinek... Ó te titokzatos Adonáj, hogy ezt rendelted magos papodnak!

Valóban kiváltságos rangja van a haragosnak, mert Abimél már messziről így kiált feléje:

- Ó Adonáj legkedvesebb illatkeverője! A legszárnyalóbb illatos füstök atyja! - S még egy sereg címmel, majd okos és alázatos ajándékigérgetéssel csitította a haragost, s így végezte:

- Nem látott ez még világot! Nem tud ez semmit a nagyméltóságúak érzékenységéről! Oly együgyű szegény... Hisz hallottad, ő maga csinált magának hálót szavaiból. De majd megérti a dolgokat az ügyefogyott. Én hoztam ide, majd kitanítom én.

Ezzel Abimél kifogta, kihalászta Mikáélt a porból, s odavezette a haragos elé. Esetlenül botorkált Mikáél Abimél nyomában, csupa por és könny volt az arca. Megsemmisülve borult a pap elé. Olyan volt így a sokaságban, akár egy békácska, aki a parton aludt s most ijedten arra ébred, hogy kiszárad körüle minden, csak a nap süt rá egyre erősebben.

- Nézd, ó illatok atyja, - mondotta Abimél, - ez a szegény csak remegni tud, igazán egy tulkicsire pazaroltad haragod figyelmét.

Megsimogatta Mikáélt, s Mikáélnek e simogatástól még csöpp maradék szíve is felolvadt. Zokogva kér bocsánatot a paptól, tudatlansága, ostobasága, orcátlansága, s még sok egyéb minden miatt, amit Abimél számlált aléltan ösmételgető szája elé.

- Ó, ezek a gőgösek! - gondolta a sokaság -, még a legegyügyübbet, a legalázatosabbat is hogyan összetörik! Porrá törik a porszemet is. Ó, ez a szegény félgyerek, félasszony jövevény!

A nyomorultak azonban így suttogtak egymásközt:

- Lám, ni! Micsoda pártfogója van ennek az ácsnak! Ez az Abimél pap! Fia halála óta ugyan kiért tette volna ez így tűzbe a kezét? Senkiért! S ezért az ácsfiúért lám, mennyit beszél! És még ajándékot is igérget!

Az illatok atyja már annyira megengesztelődött, hogy megengedte Mikáélnek, hogy a köntösét csókolja. Majd így szólt:

- Nos jó, hadd dolgozzon a templomnál ez az együgyű. Talán ügyesebb lesz a keze, mint a szája.

Mikáél köszönetet rebegett, aztán pártfogója intésére az udvarra követte Abimélt.

- Mit tettél te szerencsétlen? - kérdezte a pap. - Nem mondottam neked: maradj a szekercédnél!? Előbb az álmokba, látomásokba, halálontúli dolgokba ütötted az orrod, most pedig tudatlan létedre az Írás körül magyarázkodól?

- Ó, bocsáss meg - felelte Mikáél -, én azt hittem, hogy csak a munka ügyében szólok. Nem az ács dolga ez?

- Megint oly együgyű vagy? - felelte a pap. - Az Írás olyan, mint az égboltozat. Az egész ország alája tartozik. A munkások dolga csak úgy, mint a hegyeken épült Jeruzsálem! S mindennek magyarázata csak a papok dolga. Jól jegyezd meg ezt! Aki az ő kegyükben van, az Isten ölében van az. Amit ők mondanak, arra te csak ezt mondd: ámen. És soha többé ne gondolj egyébre, csak a kezed munkájára.

- Köszönöm, te nagyságos, hogy ilyen jó vagy - mondta Mikáél -, de midőn látta, hogy Abimél már menni akar, kérőn nyújtotta utána kezét:

- Csak még ezt az egyet, te kedves. Mondd: vajjon Móseh atyánk nem a lélek nyomorultjaira értette-e a szentélyépítés tilalmát?

- Ó, te, te - dorgálta Abimél. - Még mindég nem hagyod ezt?

Válasz nélkül menni akart, de Mikáél szemének gyámoltalan, kérdő esengése visszafogta s még odavetette a térdeplőnek:

- Messzi van Móseh, de a papok közel vannak. Nem láttad?

Ezzel sarkonfordult s magában mormogva, ment társai közé.

Mikáél tünődve emelkedett fel térdéről. Legszívesebben nem is menne többé a papok elé, nem is nyulna szerszámaihoz. Nagy tisztesség, szép tisztesség, de mit ér ez a nyomorultak szenvedéseinek szomszédságában? S ha itthagyná a tisztességet? A nyomorultak nyomorúsága azért csak nem lenne kevesebb! Ó, bár adná Adonáj, hogy úgy tudna beszélni, hogy még az a haragos is meglágyulna!

Amint így gondolkodott, nyomorultakat látott közeledni:

- Igen sajnállak titeket - szólt hozzájuk. - De láttátok, mi történt velem. Nem adott nekem erős és ügyes nyelvet Adonáj.

- Láttuk, láttuk, - felelték a nyomorultak. - De ott a pártfogód! Az a nagy Abimél! Ha annyira fájunk neked, őt kérdd, hogy tegyen értünk valamit!

- Persze, persze ti kedvesek - ingatta fejét Mikáél -, persze, hogy ezt kellett volna tennem. Ó, én ügyefogyott! Csak aztán ne haragudjon az a fájdalmasarcú.

S Mikáél mingyárt Abimélhez sietett.

- Bocsáss meg, hogy ismét itt vagyok, te jóságos. De, ha oly kegyes voltál engem a szivedbe fogadni, igen kérlek, tedd ezt inkább a nyomorultakkal. Mert én odébbállhatok, de ők ide vannak kötve örökre Libbániához és nyomorúságukhoz.

- Jó, jó - felelte Abimél -, csak eriggy és dolgozz serényen.

Mikáél boldogan rohant a nyomorultakhoz.

- Bizakodjatok - mondotta -, Abimél pap gondolni fog rátok.

Aztán már vidáman, zömmögve vette szerszámjait, s embereivel együtt, akiket az építőmester adott melléje, ment dolga után. S ha arra gondolt, hogy a nyomorultaknak jó dolguk lesz, mosolygott, ha pedig elképzelte, hogy főács lesz, s pecsétes levelet kap, amivel majd bejárhatja az egész országot, így szólt magában:

- Dehogy is megyek majd én haza hivalkodni azzal a levéllel! Előbb bejárom vele az országot, a papok közt keresek sok-sok Abimélt s mindenütt beszélek velük a nyomorultak dolgáról.

S akármilyen serényen dolgozott, azért minduntalan ki-kitekintgetett a templom köré, vajjon mi van a szerencsétlenekkel.

A templom udvarán túl éhesen, siránkozva hevertek a nyomorultak. Úgy vártak Mikáélre, mint valami zsíros falatra, s amint meg-meglátták, mingyárt valamennyien sokkal erősebben jajongtak, mint máskor:

- Ah, te szegény ács! Látod, csak nem jön segítésg!

- Csak türelem, türelem, ti kedvesek! - kiáltotta Mikáél. - Megigérte a jó Abimél.

És rohant vissza munkájához. S míg dolgozott, egyre ösmételgette: Segít majd Abimél, jó ez az Abimél. Nem lesz ez így soká. Türelem, türelem... Valahányszor azonban a nyomorultak jajgatására figyelt, meg-megállt kezében a munka. S hogy ne zavarja munkáját a sok jajgatás, egyre erősebben dolgozott, mind hevesebben zúgott, csattogott kezében a szekerce, egyre fürgébben forgott újjai közt a mérővas, a csákány, s az embereit is mind hangosabban és gyorsabban tüzelte munkára, s velük együtt énekelte:

- Alleluja, alleluja, Adonáj hajlékát építjük!
Nézzenek a te szemeid éjjel-nappal e helyre,
S hallgassd meg majd azokat, akik imádkoznak itten,
S tégy igazat szolgáid között!

A nagy kiáltozástól, énekléstől, a serény munka zajától, messzire harsogott a templom s estefele, midőn a papok a templom körül szemlélődni jártak, így szóltak egymáshoz:

- Valóban ügyes, tüzes ez az ács, ha együgyű is volt különben.

Másnap a papok szolgái néhány zsák alamizsnát dobtak a nyomorultak közé. Hanem az eledel annyira penészes, bűzhödt s égett volt, hogy alig kóstolták meg a nyomorultak, inyük mingyárt visszalökte az ételt a földnek.

- Ó - kiáltoztak -, ez még rosszabb, keservesebb, mint az éhezés! Mert az éhezés, az: nincs-nincs, ez azonban van - s még sincs.

Majd így gondolkodtak:

- Nosza, keressük meg újból azt az együgyű kis ácsot.

Étkezés ideje volt, s a munkásszegények a templomudvar egy távoli sarkában éppen ebédjüket falatozták. Nehogy beszennyezzék a templomi munkásokat, a nyomorultak messziről kiáltoztak feléjük Mikáléért.

- Az együgyű ács? - felelték a munkások. - Azt úgy megfélemlítették a papok, hogy a serénységtől még enni se ér rá szegény

Erre a nyomorultak közül a legfürgébb körül-körülkémlelve, sebesen belopózott a templomba s hevesen, gyorsan felkiáltott a tetőre:

- Ács, ács, jaj, jaj, gondolj a nyomorultakra! - S azzal épp oly gyorsan, ahogy jött, távozott, nehogy elcsipjék, s megfenyítsék.

Mikáél éppen a tető legmagasabb gerendái közt guggolva, önfeledten, énekelve dolgozott. Neve hallatára fölriadva rázkódött össze.

- Miféle hang ez? - gondolta. - Ah, ezek a nyomorultak! - Egy ideig tétován meredt maga elé: Mi történt velük, hogy kockára teszik életüket, hogy engem hívjanak!?

S hirtelen, hevesen elindult, hogy minél előbb a földre érhessen. Szorongása, kétségbeesett sietése azonban úgy össze-visszakuszálta körötte a sok gerendát, állványt, hogy egy ideig csak ide-oda ugrált, mászkált a fák között, s nemhogy megtalálta volna a legrövidebb utat a leszálláshoz, hanem egyszerre csak mintha eltévedt volna... Itt is csak mélység, ott is csak mélység tátongott előtte, s mivel az egész épületben csupán egymaga volt, a nagy csöndben és egyedüliségben már-már úgy érezte, hogy talán sohse találja meg az utat a földre. Félelmében hirtelen felkiáltott:

- Ó, Adonáj!

Emberei beszaladtak az udvarról, s ahogy Mikáél meglátta őket, lassan megnyugodott s most már hamarosan megtalálta a leszállás útját.

Annyira folyt róla a veríték, hogy az emberek sajnálkozva kérdezték:

- Talán megszédültél? Vagy mi történt veled, te szegény?

Sóhajtva felelte Mikáél:

- Szinte valami látomásom támadt. Úgy tünt, hogy foglya voltam a tetőnek, s hogy sohasem tudok a földre leszállni. Pedig a nyomorultak mintha egyre keservesebben kiáltották volna a nevemet. Vagy talán csak úgy hallottam mindezt?

- Való ez - felelték az emberek -, a fukar papok romlott alamizsnát küldtek a szegény megvetetteknek. Ez az egész.

- De kérlek titeket, milyen hajlék lesz itt - mondotta Mikáél -, ahol a falakat éhes jajgatók rengetik, a gerendákat nyögések remegtetik? Ki tudna dolgozni itten? Inkább talán ne dolgozzunk kissé s beszéljük meg, mit tehetnénk a nyomorultak dolgában.

- Ugyan mire gondolsz te? - felelték az emberek, talán mi menjünk miattuk a papok elé?! Valóban olyan vagy te, mintha egész életedet egy támáni tetőn töltötted volna... Mi bolygassuk a papok fukarságát? Hogy végül még a mi bérünket is megrövidítsék? Vagy pedig egyenest másokat fogadjanak helyettünk?

- Nem teszik ők ezt - mondotta Mikáél -, ha valamennyien megyünk eléjük. Inkább hiszem, hogy így fognak szólni: Nyilván Adonáj intelme ez a sokaság. Hallgassunk rájok!

- Ó, te ács, ács - mondották a munkásszegények -, nem ösmered te az embert se, hát még a papot! Ezt fogják mondani: Valamennyien jöttök? Úgy ez nyilván annak az ácsnak a lázítása. S ha minket megdorgálnak, téged biztos elkergetnek s talán még meg is bélyegeznek!

- Ó nem, nem hiszen! - kiáltotta Mikáél, majd elgondolkodott s így szólt:

- Ahogy én legyőzöm félelmemet a vesszőzéstől, ti se féljetek a dorgálástól! Adonáj intelme a mások nyomorúsága! Gondoljátok meg, még mi is lehetünk oly nyomorultak!

Erre megoszlott a munkásszegények sokasága. Egy része így kiáltott:

- Talán megpróbáljuk!

De nagyobb része csak ezt hajtogatta:

- Elveszik a papok a kenyerünket! Hidd el, Mikáél ács, fiatal vagy te és járatlan!

Midőn Mikáél látta, hogy a sokaság körötte így meghasadt, fájdalmas zavarában mintha ő maga is hasadni érezte volna a szívét s mintha szívének egyik része a jobb-, másik része a balmellében dobogott volna. Ezen elcsodálkozott, majd elmondta különös érzését a körülállóknak s így végezte:

- Ugyan mit akar ezzel Adonáj?...

Most már nevettek a munkásszegények:

- Ugyan még mit nem képzelsz te! A nagy Elohimnak egyéb dolga sincs, mint hogy veled, egy áccsal, s velünk szegényekkel törődjön? Még a nagyokkal se mindég törődik! Edd a kenyered, s ne fészkelődj!

- Úgy van, úgy van - mondta egy másik. - Nem kell összekeverni a mi dolgunkat a megvetettek ügyével.

- Menjenek ők maguk a mankóikkal és a sebjeikkel - kiáltották mások -, menjenek ők a papokhoz a romlott étellel, s üljenek a papok háza köré, sírjanak, üvöltsenek, míg azok nem könyörülnek rajtuk! Mi csak dolgozzunk magunkért, s ők csak jajgassanak magukért!

S azok, akik így beszéltek, meggyőzték a többieket is s most már valamennyien így kiáltoztak:

- Menjenek ők, a nyomorultak!

Néhányan azonban, akik itt is, ott is mindég csak hallgattak, mindég csak az arcokat fürkészték, titokban mingyárt elosontak a papokhoz, hogy Mikáélt lázítónak jelentsék be náluk. Mikáél eközben mellén keresztbe tapasztott két kézzel állott emberei közt, majd hirtelen felkiáltott:

- Ah, értem már, mit jelent e két féle szívdobbanás: érzem a ti igazatokat, de a nyomorultakét is. Ezért hát nyilván nekem egyedül kell mennem!

S habár az emberek még mindig óvták: maradj, maradj, nem volt elég a leckéből? Mikáél mégis eltávozott közülük s a nyomorékokhoz ment, akik a templom udvarán kívül tanácskoztak.

- Fél az ács - gondolták -, soká késik. De talán majd mégis megembereli magát s elmegy ahhoz az Abimélhez. Ha meg is dorgálják, akárhogy is, csak fölkelti irántunk a papok figyelmét!

S midőn közeledni látták Mikáélt, egyre erősebben jajgattak.

Mikáél úgy érezte, mintha ebben a jajgatásban se lejtés, se felhágás, se fáradtság, se erő, se forrás, se torkolat, se hegy, se völgy, se cél, se elindulás nem volna. Nem olyan ez, mint mikor az éhes jajgat, se olyan, mint mikor a szegény, aki bajba jutott, vagy a gazdag, akit kifosztottak. Semmihez sem hasonlítható ez!

- Miféle hangon jajgattok ti, ó szerencsétlen kedvesek - kiáltotta Mikáél. - Hiszen ezt nem veheti be a szív!

A nyomorultak közül eztán mindég csak egyik beszélt, míg a többi csak tovább nyögött.

- Milyen legyen a reménytelenek jajgatása? Ó, hisz tudod, ha segítenek is a papok, akkor sincs rajtunk segítve. S ha nem segítenek, se tudunk elveszni, mert sokáig sokat bír a szegény nyomorult teste. Ezért olyan a jajgatásunk, amilyen.

- Irtózatos! - kiáltotta Mikáél -, mégis kérlek titeket legalább addig, míg megyek, s ott leszek, ne jajgassatok, mert hiszen ez megállítja bennem a vért s a gondolatot!

S már indulni akart, mikor hirtelen megfélemledett s elgyávultan szólt:

- Csak legalább valamivel ügyesebb szavú lennék! Úgy szorongok mindég a papok előtt! Mit gondoltok, ti kedvesek, nem fogom elveszteni most megint egyszerre magamat s a ti dolgotokat is?

A nyomorúltak az éhségtől mohón felelték:

- Nem vagy te olyan együgyű, mint ahogy képzeled. Okos is vagy te, nemcsak jó. Menj csak a pártfogódhoz, mert még éhenhalunk!

S mivel Mikáél még mindég töprengve állt, a nyomorúltak ujra ravaszul jajgatni kezdtek:

- Nincs senkink, rajtad kívül, csak egy szegény ácskövetük van a nyomorúlt megvetetteknek.

Mikáél pirúlva, hevesen szedte zsákba a romlott ételt:

- Ha kudarcot vallok, - mondotta - azért ne szégyeljetek majd engem s imádkozzatok érettem.

Ezzel erősen kilépett, hogy megkeresse Abimélt. Még hallotta, amint a nyomorúltak így kiáltottak mögötte:

- Csak ne rettegj, hiszünk a követségedben! Adonáj lát téged!

De a nyomorúltak közt is akadt egy, aki, míg a többiek beszéltek, elosont, s a porban csúszva-mászva, ment a papokhoz és beárúlta a lázító ácsot.

Mikáél vállán a zsák eledellel, hiába kereste Abimélt. Különös volt, de szinte előre tudta, hogy nem fogja megtalálni a fájdalmasarcut, s mikor a szolgák megmondták neki, hogy Abimél ép az imént ment el a papok tanácsába, Mikáél így szólt:

- Sejtettem, ó Adonáj, sejtettem... Adonáj veled, szép tisztesség... Most már biztos elveszítlek! Mért is nem férsz össze bennem a nyomorúltak jajgatásával!?

Sokáig nem akart ebben megnyugodni, s tétován, ide-oda járt a házak között. A gonosz eledel egyre jobban nyomta a vállát. Úgy érezte, mintha a zsák, akár egy púp, odanőtt volna a testéhez. Egyik válláról a másikra emelte, majd meg-megállt, s gyanakvón bontotta ki a zsákot: valóban csak a rossz étel volt benne?

Már látta a papok tanácsházát, s mégis elkerülte. Újra meg újra csak ide-odajárt zsákjával a házak közt.

- Még egyet járok, - mormogta. - Hátha mégis kigondolok olyat, hogy én se vesztem el a szép tisztességet és a nyomorúltak is jól járjanak.

Szorongó izgalmában sehogyse tudta összeszedni az eszét, nem találta meg ezt a gondolatot, csak a zsákját érezte egyre nehezebbnek. Majd, mintha a nyomorúltakat hallotta volna beszélni zsákjából: Mit kóvályogsz annyit?... A te tisztességed!!... S a mi nyomorúltságunk? S annak a Tekijáhunak a szenvedései, akit már egészen elfeledtél?... Az ő titokzatos sorsa?...

Most hirtelen oly elevenen látta Tekijáhut, hogy megállt, s újra hallotta a kedves hangot. Egészen tisztán hallotta:

- Ej, ej, Mikáélecském, nem érted? Még mindég nem érted? Hogy miért történt mindez? Hát ezért beszéltem neked annyit az élet titokzatosságáról? Ezért dícsértelek én annyira Adonájnál? Alig értem fel hozzá a házba, mingyárt dícsértelek! Mire Adonáj így szólt: No-no, várjunk csak! Hiszen még meg se próbáltuk őt igazában! Megállj csak! Elküldöm építeni Libbániába! Aztán elébe hozom Abimél papot. Adatom vele neki a szép tisztességet. Most örül. De megszégyenítem papjaim által, úgy hogy egészen megzavarodik s összetörik. Aztán megint küldöm hozzá Abimélt, megmentem tisztességét, hogy még jobban örvendezzen. Örvendezése teljében küldöm hozzá a nyomorúltakat. S hiába keresi Abimélt. Egyedül kell megtennie az utat valamennyi nagyméltóságúhoz. S közöttük az fog legmagasabban ülni, akitől legjobban fél. Most vigyázz Tekijáhu, s ti is, angyalaim! Egyedül van Mikáél, megfélemlítve, szívében a szép tisztességgel, vállán a nyomorúltak zsákjával! Ha most minden félelme, magánossága ellenére oda mer állani a papok elé, akkor majd dícsérheted őt Tekijáhu! Mert akkor felösmerte az én titkos jeleimet, mint egykor te is Tekijáhu, vénségedre. S ime, akiről azt hiszi, hogy a legharagosabb, az lesz hozzá a legkedvesebb. Minél bátrabban fog szólni a nyomorúltakért, annál kedvesebb lesz hozzá az a haragos, s végül mosolyogva, ölelve, siet hozzá: Ugy-e féltél, ács, kedves fiam te?! Most már tudod-e édes fiam, miért kiválasztottak a papok? Azért édes fiam, hogy súlyos próbával Adonáj nevében ők válasszák ki a jót és a lelkeset a sokaság közül, hogy aztán arra hallgassanak.

Mikáél már mosolygott.

- Ó én együgyű! Hogy minden rosszra gondoltam, csak erre a titokzatos jóra nem! Persze, persze, így van ez az egész! Ó Tekijáhu, Tekijáhu!

S ahogy gondolataiból hirtelen fölnézett terhe alól:

- Lám! Hisz ez már a papok háza! Hogy érkeztem ide ilyen észrevétlen? Nem, ez nem emberi dolog!

Térdreereszkedett:

- Ó te titokzatos Adonáj s te kedves Tekijáhu! Elérkeztem már ide! S ahogy az égre nézett, a felhőket oly csudálatos csoportosulásban látta, mint még sohasem. Ott kandikálnak mögülük Adonáj angyalai s köztük Tekijáhu: Nézd csak, Adonáj, nem hiába dícsértem őt, már érti a te titokzatosságodat!

Mikáél az örömtől, lelkességtől és a zsák súlyától szinte dülöngve támolygott be a papok házának elülső kapuján.

Jóformán még körül se nézhetett, mikor hirtelen Abimél pap állott eléje:

- Fuss! - mondotta hevesen. - Mert lázító vagy!

Mikáél titokzatosan mosolyogva nézett rá.

- Ó te nagyságos! Nagyon is jól értelek téged! Még csak most értelek igazán! Ó kérlek, csak engedj a legharagosabb elé! Nagy lesz még máma a te örömöd bennem!

Abimél meghökkenve nézett rá:

- Miket beszélsz, te szerencsétlen? S még mosolyogsz?

Mikáél azonban, mint aki legjobban intézi a dolgát, letette zsákját, megcsókolta Abimél köntösét.

- Köszönöm a megfélemlítést, ó te titokzatos!

A következő szempillantásban kijöttek a főpap szolgái és zsákostul együtt becipelték Mikáélt a tanácsterembe. Abimél sóhajtva ment be utána: - Sokféle együgyüt láttam - gondolta -, de ez igazán a legkülönösebb...

Mikáél körülnézett. Valóban az a legharagosabb ül a főhelyen. Egyenest eléje borúlt, s míg titkos mosoly játszott szája szélén s szemében, így szólt:

- Itt vagyok, ó legnagyságosabb!

S magában ezt gondolta:

- Lehet, hogy már most elárulja titkos jóságát...

Arcával a pallót érintette, aztán kíváncsian nézett fel a papra. Csak szigorú, kemény arcot látott.

- Így talán még jobb, - gondolta, s szinte megelégedetten, odaadón nézett a papokra.

- Itt leborúlsz? - mondotta a haragos -, de a munkánál lázítottál!

Majd Abimélhez fordult:

- Mondd meg te magad, mi legyen az ilyen pártfogolttal?

- Legyetek kegyesek, - felelte Abimél -, s higyjétek, nagyobb az ő együgyüsége s tudatlansága, mint a lázítása. Ne ítéljétek meg őt súlyosan!

Mikáél kíváncsian nézte őket:

- Vajjon melyikük árúlja el magát legelébb egy mosollyal? De ő se fogja elárúlni magát, hogy ösmeri beszédjük titkos értelmét! Hadd legyen minél nagyobb az örömük azon, amit most mingyárt mondani fog!

Felkelt, s oly szabadnak, boldog-biztosnak érezte magát, hogy szinte megnyúlt gyöngéd termete s feje, mintha el akart volna röpülni nyakáról, oly bátor, kíváncsi hősiességgel forgatta körül tekintetét a gyülekezeten. Aztán széles kézmozdulattal, erős hangon megszólalt:

- Szívesen tűrök én akármilyen ítéletet, csak engedjétek meg, ó nagyságosak, hogy elébb hadd mondhassam el gondolataimat, amik ide hoztak engem.

- Mi van ezzel a szegénnyel? - csodálkozott magában Abimél.

A papok még összébbrántották szemöldöküket:

- Ez amaz alázatos együgyű? Az az asszonyos síránkozó?

Szinte elhűltek:

- Ekkora orcátlanság! Hisz ez nem is titkolja lázítását! - Akik még hittek volna Mikáél együgyüségében, erre a tekintetre most már ezek is megbotránkozva néztek Abimélre, aki egy ilyen konkolyhintőt pártfogol. A haragos pedig így szólt:

- Mi mondanivalód lehet neked mielőttünk? Arra felelj, lázítottál-e vagy sem!

- Ó, ti kedvesek! - kiáltotta Mikáél -, nagyon sok az én mondanivalóm számotokra, sok és csudálatos!

Az illatok atyja ekkor odasúgta legközelebbi társának:

- Hagyjuk beszélni ezt a tudatlant, legalább végleg elveszíti magát, Abimél is látni fogja mifélét pártfogolt s mindnyájan megszabadulunk ettől a satnya képűtől.

Mikáél szinte kacagott bensejében, midőn szabadjára engedte beszédjét:

- Ó, ti nagy kiválasztottak! Midőn a nyomorúltak jajgattak, remegni éreztem kezemben a szekercét s körülem a szent hajlékot. Ijedten szállottam alá a tetőről. Az emberek körémgyűltek, s veritékemet látva, így szóltak: A mi kezünkben is már régóta remeg a munka, de mi már megszoktuk ezt. - Lássuk el a nyomorúltakat eleséggel! - mondtam nekik. - Magunknak is kevés a kenyerünk, - felelték a szegények, jobb volna, ha meghalnának azok a szegény megvetettek, mert igazán sehol sincs helyük ezen a világon. Ekkor mentem a nyomorultakhoz: mondjátok kérlek, mi lesz veletek? Hol volna jó helyetek ezen a világon? - Erre így szóltak: Megmondanánk mi! - De nem merjük, mert mi lesz, ha megtudják a kiválasztottak? - Csak sugjátok az én fülembe, azért kiválasztottak ők, hogy semmiért se haragudjanak. - Ekkor így szóltak: Volna nekünk jó helyünk ezen a világon! De csak egyetlenegy: Engedjenek be minket maguk közé a nagyságos papok! Csak lehetnénk mi is papok őmellettük! Minden megváltozna akkor, nem volna többé se nyomorúság, se szomorúság Izráelben! Azon a napon kiteljesedik az Írás magyarázata. Mert az Írás az egész világ, minden megvan benne. De hiába van meg benne a minden, mert ha csak a gazdagok, épek, erősek magyarázzák, ők csak a felét magyarázhatják meg annak, ami benne van, hiszen épségük, erejük, gazdagságuk miatt semmit se tudhatnak a világ másik feléről. Mert kettő a világ: nap és éj, gazdag ép és szegény nyomorúlt. Tehát a magyarázatnak is kettősnek kell lenni: egy épnek s egy nyomorúltnak. Ezért vegyen mindenik pap maga mellé egy nyomorultat. Ketten magyarázzák az Írást, s amiben megegyeznek, az lesz a világnak igazi értelme.

Csend volt eztán. Mikáél sápadt várakozással nézett fel a papokra. Azok fürkészve követték Mikáél arcát, majd legöregebb társukat figyelték, hogy aszerint igazodjanak.

Ekkor Abimél megelőzve valamennyit, hirtelen rászólt Mikáélre:

- Tudtad te, mit téssz, midőn idetolakodtál zsákoddal és beszédeddel?

- Ó, te nagy Abimél - felelte Mikáél lelkesen -, nagyon is jól tudtam, mit teszek! Megszállott engem a nyomorúltak nyomorúsága. Ti tudjátok legjobban, hogy nem a hajlék a fontos, hanem az, ami körüle történik!

- Egy ács dolga ez? - kérdezte gyanús nyugalommal a főpap. - No majd gondoskodom, hogy eztán mesterségednél maradhass, amíg élsz! Szája széle megrezzent, szakállába nyúlt s hennás körmű újjait végig belemélyesztette. Ösmerték ezt a mozdulatot társai. Már tudták erről: elvész az ács! Egszerre valamennyien hevesebbek lettek, csöndjük mozgássá, bámészkodásuk botránkozássá kezdett dagadozni.

- Vágassátok ki a nyelvét! - mondotta a főpap s akasszatok táblát a nyakába; az ácsnak nem a beszéd a dolga, hanem az ácsolás.

- Úgy legyen! - kiáltották valamennyien. - Vágjátok ki a nyelvét, akasszatok táblát a nyakába!

Sokan közülük csak azért heveskedtek, mert a többiek hangja felizgatta őket. Mások meg azért, mert az idő múlásán bosszankodtak. Nehányan ilyenkor már a kedvenc állatjaikat szokták etetni. S valamennyien amúgyis bosszúsak, keserűek voltak a tűzvész óta.

A papok vad hangjától önkéntelenül megremegett Mikáél. El is sápadt, de magában mingyárt így szólt:

- Mikáél, Mikáél. A megfélemlítéshez tartozik ez!

Abimél a főpaphoz sietett, súgott neki valamit, aztán gyorsan a szolgákkal együtt az előcsarnokba tuszkolta ki Mikáélt, majd rábeszélően, kedveskedően fordult vissza társaihoz: igen, valóban az ő lelkén szárad ez az ember, ő tévedett, pedig csak valami kegyeset akart cselekedni ezzel a szerencsétlennel. Hanem eztán dehogy is fogja felemelni érette a szavát! Csak még ez egyszer, ti kegyesek! Kérlek titeket, ne tegyétek még nyomorúltabbá ezt az embert, mint amilyen! Mert igazán gyönge, nyomorúlt az ő természete. Magatok hallottátok, amint mondotta: megszállott a nyomorúság szelleme. Azok közül való ez a szerencsétlen, akik összeesnek egy macskajajgatástól, s mivel nem bírják a legközönségesebb emberi fájdalmat sem, maguk sem tudják, mitől, honnét, lázadókká lesznek, már-már a hóhér kezén vannak, s még mindég nem értik életüket. Az ilyen ember mindég eszköze a többieknek, higyjétek el! A nyomorúltak eszköze ez az ember. Nem ő a nyomorúltak vezetője: a nyomorúltak vezetik őt! S ezért ő a legnyomorúltabb! Mert ki a legnyomorúltabb? Nem az, aki maga ép, s mégis úgy gondolkozik, mint egy nyomorúlt, s azoktól hagyja vezetni magát? Ő a vak, akit a világtalanok vezetnek. Csak látszatra ép, nem veszélyes ember ez, hagyjátok futni őt! Maguk a nyomorúltak is, ha hallják, csak mosolyogni fognak rajta!

- Ó hagyjátok futni őt! Vagy ha már végkép büntetni akarjátok, ne szakítassátok ki a nyelvét! Mert ezzel nemhogy mesterségéhez kötöznétek őt, hanem az egész élettől elszakítjátok! Mert, aki így elveszti az eszét mások nyomorúsága láttán, az sohsem fog túlélni ilyen büntetést! S ha nem hal belé, akkor örökre megzavarodik s terhetekre lesz, amíg él! Ily súlyosan büntetni bizonnyal nem akarjátok, ti kegyesek, ti nagyok!

Abimél hosszú és heves beszéde új gyanút költött ki a papokban. Ennyi beszéd! Egy ilyen együgyű tudatlan lázítóért! Nem határos ez az eszeveszettséggel? Az egész ácsnál, fontosabbnak érezték Abimél furcsa búzgalmát. E pillanatban nem tudtak sehogyse eligazodni társukon. Abimél viselkedése egyébként is izgatta őket. Szolgáiktól hallották, hogy folyvást az utcán vagy a mezőn jár-kél, senkihez nem szól, de mintha valami különös, örökös nyugtalanság hajszolná. Beszédje sokkal tisztább volt s értelmesebb, semhogy ebből egy jövendő eszelősségre következtethettek volna s úgy gondolták, hogy mindenesetre úgy a maguk, mint Abimél javát szolgálják, ha megpróbálják kissé megzörgetni bensejét.

Gyöngéden, óvatosan, ügyesen felhívták figyelmét különös nyugtalanságra, s elmondott beszédjét, furcsa buzgalmát egy senki ácsért szintén erre hárították. S megkérdeztek, vajjon nem szorul-e valamely orvoslásra a lelke, vagy a teste.

- Ó, - felelte Abimél -, a ti jóságotok túlságosan aggodalmassá tesz titeket. Köszönöm, de csak nyugodjatok meg. A sebet, amit Adonáj ütött, nem lehet orvosolni, ami pedig beszédemet, az ácsért mondott beszédemet illeti, ez ne jelentsen többet, mint amit idáig mondottam róla. Fájdalmam s a véletlen hozta közétek, s úgy érzem, kötelességem legalább a haláltól megmenteni.

A papok azonban nem elégedtek meg ezzel a válasszal. Gyanusnak, üresnek s kifogásnak találták ily hosszú, heves és szívbeli beszéd után. Szeretetet, részvétet, aggodalmat, sőt könnyet színlelve, addig-addig faggatták Abimélt, hogy az kifáradt a zárkózottságban, ellágyult, s egyszerre hirtelen, rekedten kivetette magából:

- Semmi, no! Megholt fiamhoz láttam hasonlónak!

Ahogy kimondta, már is megbánta lelke mélyén. Összeráncolta homlokát s elsápadt, mint aki áruláson fogta szívét.

A papok pillantása összekoccant.

- A fiadhoz hasonlónak? - álmélkodtak. S nem győztek újra és újra összepillantani.

- A fiadhoz? Ezt az embert?

Abimél rekedten igazított beszédjén:

- Így volt, kezdetben, mikor elém akadt. A fájdalom káprázata volt, tudom magam is. De ti is tudjátok, mennyire szerettem fiamat s hogy micsoda nekem az ő emléke. Talán megértitek, hogy egy csalfa, látszólagos hasonlóság is elég nekem ahhoz, hogy védjem azt a szerencsétlen ácsot. Nem ő, az az ács, ó dehogy! Kérlek, vegyétek úgy, mintha elholt fiam szellemének áldoznék! Kérlek, engedjetek, s hitemre, nem foglak többé háborgatni titeket ezzel az emberrel!

Nehezen, szaggatottan beszélt, izgatottan rebbent egyik társától a másikra, besüppedt gödrös szeme pillantása. A főpap azonban nem nyugodott:

- Bocsáss meg, kedves Abimél, azt mondod, látszatos hasonlóság. Pedig nem hasonlít ez még álmában sem fiadhoz. S hogy védelmével fiad emlékének áldozol? Sokkal inkább áldoznál neki, ha nem törődnél többé ezzel az áccsal! Elmérgesíti ez csak a te gyászodat!

- Igazatok lehet - felelte Abimél -, s újra hüvösebben, zárkózottan folytatta:

- Nehéz ezt megmagyarázni élő fiak atyáinak.

- Hidd el - felelte a főpap -, jobb volna neked is, ha nem élne ez az ember. Majd hosszan nézte Abimélt s így folytatta:

- Ám legyen, ahogy akarod. Meghajlok különös képzeleted előtt. Csak egyre kérlek! ne feledd el, miféle időket élünk. Egész Judeában mennyi a lázadás, a tizedmegtagadás! Telve vannak a városok az írástudók, az idegenek bujtogatásaival, cimborálásokkal! Se szeri, se száma a rendbontóknak! S ilyenkor vajjon nem kell-e tízszeres szigorúsággal megfenyíteni a legkisebb konkolyhintést, önfejűséget? S nem százszorosan jogos-e ez mostan éppen a törvénytudatlanokkal szemben? Nem nagy dolog igaz, ennek az együgyű ácsnak dolga a nyomorultakkal. Mindnyájan tudjuk ezt, csakúgy mint te, de a mai idő olyan, mint az a kovász, amely megdagasztja még a porszemet is. Mégis a te kedvedért új ítéletet mondok: - Csukjátok el az ácsot a következő szombatig! Tanulja meg, mit ér a rossz étel, ha nincs más. Tanulja meg, hogy a rossz étel is ízlik, nemcsak a nyomorultnak, hanem az épnek is, ha nincs más. S hogy ne legyen többé senkinek eszköze ellenünk, szabadulásakor bélyegezzétek meg s úgy vesszőzzétek ki a városból.

Abimél megint jóknak, nagyoknak, kegyeseknek nevezte társait, aztán behítta a szolgák parancsnokát s míg ez megkapta a parancsot a főpaptól, Abimél maga Mikáélhoz ment.

Mikáél eközben szívdobogva várakozott odakünn.

Vastag, nagy ajtaja volt a tanácsteremnek, hiába fülelt, nem hallatszott át azon egyetlen szó sem.

- Miért is fülelek? - gondolta ekkor. - Talán kezdek nem hinni abban, amit lelkem mélyén Tekijáhutól hallottam? Ó, nem, nem lehet így!

Végignézett testén, s látta, hogy lábai remegnek.

- Ez csak a test - gondolta -, csak nem hiszel inkább lábaidnak, mint a lelked mélyének?

A szolgákra nézett.

- Vészt jósolnak arcaik - gondolta -, Mikáél, Mikáél, csak nem hiszel inkább az ő arcuknak, mint a lelked mélyének?! Ah, de mért tart ily soká ez a tanácskozás? - gondolta -, de megint mingyárt így dorgálta magát:

- Mikáél, Mikáél, csak nem az időnek hiszel elébb, mint lelked mélyének? Ez a várakozás Adonáj titokzatosságának egyik főkulcsa.

Azért mégis szeretett volna valahol felfedezni maga körül legalább egy félmosolyt. S ezért a félmosolyért szeme önkéntelenül újra meg újra körbefutott, még az ajtók hasadékaira is rátapadt, mintha az legalább is valami orca hasadéka volna.

- Jaj neked! - dorgálta mingyárt magát. - Márt az élettelen dolgoknál keresed a hitedet?

Félelme azonban csak növekedett. Hol itt, hol ott remegett meg valamelyik tagja s ő remegése nyomán egyre erősebben dorgálta magát. Félelme és gondolatai közt már akkora volt a szakadék, hogy nemsokára olybá tünt előtte, mintha remegései teljesen külön állanának testében s dorgáló gondolatai megint külön, mint egy-egy lélek, gyülekeznének össze benne. S mintha ezek így szólanának:

- Hagyjuk el ezt a hitvány remegő testet, amely csak a magáért félti, az ördögé ez! S maholnap beszennyez minket is, s még a gyehennára vet minket miatta Adonáj! Nem bírunk ezzel a testtel, nem hisz ez nekünk, se Tekijáhunak, aki dícsérte, nem törődik ez Adonáj angyalaival sem, akik leselkednek reá! Csak remeg maga-magáért és a szép tisztességért!

Mikáél az erőfeszítéstől, szégyentől erősen összecsukta szemét, száját. Még egy pillanat, s talán örökre elhagyja a lelke! S mi lesz akkor vele? S mi lesz a lelkével?

Hideg veríték fagyasztotta testét. Ez a két gondolat erősebb volt minden félelménél. Már látta a Gehinnom iszonyatos lángjait, s hallotta Tekijáhu sírását: ó bár sohsem dícsértem volna. De lent a földön azt hittem, azok közül való, akik nem félik Adonáj próbáját.

Mikáél vacogva borult a földre:

- Nem, nem, Tekijáhu, csak próbálj engem Adonáj! Sokáig akarok itt állni a papok ajtaja előtt, sokáig akarok várni a titokzatosság küszöbén!

S ahogy ezt kimondta, mintha ezt hallotta volna: No, lássuk csak! Elnyújtom a próbát Mikáél. Mert azt hitted, rövid lesz, hát hosszú lesz. Hosszú és sokkal titokzatosabb, mintsem sejtenéd.

- Úgy legyen, ámen - felelte Mikáél. Felkelt a földről. Még remegett, de már mosolyogva gyűjtötte össze tenyerében a verítékét s így szólt magában:

- Valóban, hogy is hihettem oly sekélynek s rövidnek Adonáj papjainak a próbáját. Hiszen a Genezáret tava is mélyebb! Hogy elfeledtem Tekijáhu beszédjeit! Így van, ha az ember egyformán sóvárog segítésre és szép tisztességre.

Testének remegése lassan elsimult. Most már kiváncsian mosolyogva nézett az ajtóra: vajjon, hogy folytatódik ez a titkos próba? Már biztos volt abban, hogy egyelőre nem jő eléje öleléssel a főpap. S máris kijött Abimél:

- Börtönbe dobnak téged - mondotta -, s te mosolyogsz?

Mikáél alig sápadt el valamicskét. Vajjon elárulhatom-e neki, hogy mindent tudok? - gondolta -, aztán hirtelen körülnézett, megragadta Abimél köntösét:

- Engedd, hogy súghassak neked valamit - kérlelte.

Abimél fürkészve hajolt hozzá:

- Azért mosolygok te kedves - súgta Mikáél -, mert már tudom, hogy ti csak próbáltok engem. S azt is tudom, hogy hosszú lesz a próba.

Abimél meghökkenve emelte feljebb testét. Csönd szállott közéjük. Meghagyjam őt ebben a csodálatos együgyűségben? - gondolta Abimél.

Mikáél lesütötte a szemét. Egy pillantásra kétségben volt az iránt, hogy jól cselekedett-e ezzel a vallomással. Ekkor Abimél erősen nézett rá:

- Hiszed te ezt?

- Igen, - felelte Mikáél lelkesen. - Nagyon is hiszem ezt! Majd hirtelen könyörögve folytatta:

- Csak aztán kérlek, ne szól a társaidnak arról, hogy ezt én tudom. Annál nagyobb lesz majd az örömük.

Abimél elfordult. Mintha olvadni kezdene a szeme. Ez az együgyűség akkora, hogy nem tud mit válaszolni. Félrefordulva csak hallgatja, amint Mikáél folytatja:

- Inkább csak azt mondd nagyságos társaidnak; Mikáél szívesen megy a börtönbe! Csak próbáljátok őt! Derekas lesz az ő szíve továbbra is!

Ekkor kijött a szolgák parancsnoka a tanácsteremből s emberei közt magával vitte Mikáélt.

Abimél sokáig állt egy helyben.

- Ó, micsoda beszéd! - gondolta. - Miféle beszéd! Mekkora együgyűség! S melyik nagyobb szenvedés? Ha kitanítod az ilyet, vagy ha nem tanítod ki?

Lassan kiment a ház elé, s elgondolkodva nézte, amint Mikáél a szolgák közt nagy porfellegben eltávolodott a börtön felé.

- Mindenkép elnyeli a por, elalszik, meghal az ember - gondolta. - S nem jobb-e akkor, ha már életében is így alszik s szinte álmodik, mint ez a szegény ács? Nem jobb-e az ő aluvása a mi virrasztásunknál...? Mert nem olyan-e a mi életünk, mint egy nagy rettegő virrasztás, két kincsesláda: az élet és a halál ládái közt? S míg az egyiket őrizzük, már mintha megdézsmálták volna a másikat. S ha a másikat virrasszuk, már mintha meglopták volna az elsőt. Mert mind a kettő örökre nyitva van, egyikre sem csinálható emberi zár s mindegyik akkora külön-külön, hogy nincs az a kamra, amiben elférhetne mind a kettő együtt... Ebben az örökös rettegő virrasztásban, futkosásban telik el a mi életünk, ettől a gyötrelemtől leszünk mi gonoszak valamennyien, még a legjobbak is... Ilyen a mi életünk. S az övé, ezé a szegény ácsé? Az övé olyan, mintha nem is tudna erről a két ládáról, mintha csak egyetlen ládáról tudna, az ágyról, amiben aluszik, s magához hasonló álmodozóknak álmodja a rettegő virrasztókat is.

Egymásután jöttek ki a papok a tanácsteremből; s midőn elmerengve látták Abimélt, így szóltak hozzá:

- Szegény jó Abimél te! Csak nem tudod elfeledni megholt fiadat? bárha jobb s előkelőbb embert találtál volna hozzá hasonlónak, mint ezt a konkolyhintő ácsot! De láttad, azért mi megtettünk mindent, amit lehetett.

Abimél így szólt: - Nagyon keveset tett ez az ember -, aztán szembefordult társaival, elmondotta nekik legutóbbi beszédjét Mikáéllal a próbáról, s oly meghatottan beszélt annak együgyűségéről, hogy könnyei is lassan szemébe gyültek. S míg azt hitte, hogy könnyei mintegy hitelesítő pecsétek lesznek majd beszédjén, éppen ezek a könnyek vették el beszédje hitelét. Mert a papok visszaemlékezve mindarra, amit Abimél fia hasonlóságáról mondott, így szóltak hozzá:

- Gyászodtól s ama hasonlóságtól elvakítva, meglágyítva, különös jelentőségünek hiszel oly szavakat, amelyek mögött nyilván több a ravaszkodás, mint az együgyűség, vagy legalább is kéz-kézbe jár e kettő.

Abimél felkiáltott:

- Ó, hallottátok volna, midőn beszélt, nem mondanátok ezt!

- Bocsáss meg, Abimél, - felelték a társai -, nem hihetünk mi a szemednek ezzel az áccsal szemben. S ezért szavaid is elveszítik termétes súlyukat. Mert ha az arcában fiadat véled látni, úgy szavaiban is őt vélted hallani. Mi azonban, akik ösmertük s láttuk fiadat hosszú időt át, nyugodtan mondhatjuk neked, hogy ez az ember csöppet sem hasonlít elholt fiadhoz s veled valami varázslat játszik.

Majd a főpap Abimél vállára tette kezét:

- Kérlek, jó Abimél. Lásd be, hogy valamennyien csak a javadat kívánjuk szolgálni.

Abimél könnyesen fájdalmas arca most egyszerre megérintette a főpap szíve gyökerét. Kissé köhécselt, körülnézett s így folytatta:

- Most már igazán csak a javadat akarjuk. Legelőször mikor bejöttél azzal az emberrel, nem mondom... mikor még azt hittük, hogy talán egy új vőlegénység küszöbén állasz..., akkor, no igen, valamennyien fiak gondviselői vagyunk, szeretünk magunk után minél többet hagyni fiainkra. S a te elhagyott vagyonod... s a birtoklás vágya... Meglepődtünk... bűnösen meglepődtünk... felszisszentünk... bizonyára. De azóta igazán megbántam ezt és bizonyára megbánták társaink... Sokat beszélgettünk rólad... hidd el... valamennyien, akik itt vagyunk, ezerszer inkább kívánjuk, hogy újra asszonyt végy, magot támassz s elvesszen örökségünk, semhogy még megzavarodj s elveszítsd a lelkedet egy közönséges ács miatt.

Társai bólogattak:

Valóban, egy Abimél! Adonájnak egy nagymultú papja!

- Abiminar fiát, Abihar unokáját megzavarja, elveszítse egy közönséges jöttment, együgyű, lázító ács!

Valamennyiök arcán tisztán, érintetlen trónolt a meggyőződés, hogy nincsen annyi ácsa Judeának, aki fölérne egyetlen papi hajszállal.

Abimél halkan mondta:

- No, igen, értelek titeket... köszönöm nektek... Habár az az ember, az az ács, együgyű, igaz; de nem közönséges az ő együgyűsége és a lázítása.

A főpap felemelte a kezét:

- És ha ártatlanabb volna, mint Tubál angyala, akkor is megérdemelné, hogy inkább meghaljon, mielőtt megzavarná és elveszítené Adonáj papját!

S valamennyien őszinte természetes részvéttel ostromolták Abimélt, hogy hagyja meghalni az ácsot. Ha az az ember eltűnik az élők sorából, le fog higgadni megint a te gyászod. S élsz úgy mint rég. S talán még asszonyt is veszel valamikor!

S mivel Abimél csak hallgatott, a főpap intésére egymásután megesküdtek, hogy az ács csöppet sem hasonlít Abimél megboldogult fiára, akit Abiméleknek hívtak.

Abimél lágyan a fejét rázta.

- Ti nem láthatjátok ezt, - mondotta lassan, halkan. - Társainak részvéte, erősebben mint valaha, megbolygatta bensejét, mélyen sóhajtott, felnyögött:

- Az élőhöz - tördelte szavát - nem, de a halotthoz..., akit fátyolon át megcsókoltam...

Kiáltozva szörnyedtek el a papok. - Megcsókoltad volna a halottat! Oh, micsoda istenkísértés, törvényszegés! Oh, te szerencsétlen Abimél! S talán még le mostad magadról ezt a tisztátalanságot!

Abimél bólintott. Nem mosta le. Sohase bírta lemosni! Adonáj bocsássa meg! Sohse bírta!

Most már megértették a papok, hogy mért vonult vissza Abimél, fia halála után mindenféle szentélyszolgálattól. Azt a csókot nem tudta lemosni a szerencsétlen! Azzal a csókkal kellett neki elrejtezni! Több mint öt évig. Akkor kikergette Adonáj az uccára, hogy megzavarodjon az első elébe akadó idegen arcától! Adonáj bűntetése ez az egész!

Súlyosan és tehetetlenül néztek egymásra s Abimélre. Aztán szó nélkül főlehajtva mentek el mellőle. Először a főpap, aztán a többiek. Már messzi voltak, midőn így szóltak egymás közt:

- Súlyos sors! Szegény Abimél. Adonáj teljesen meg fogja őrjíteni!

A főpap pedig megjegyezte:

- Jó lesz vigyázni reá!

Abimél fáradtan nézett utánok:

- Így van ez. Az én dolgomat rég elvetette Adonáj!

Merengve, görnyedezve indult hazafelé:

- S nincs-e igaza a törvénynek? Életre hívtalak, csókodat, szívedet ne hagyd egy halottnál! De ha az a halott oly erős!

Majd az ácsra gondolt:

- Mit tehetnék még érte! Ezekután? S nincs-e igazuk társaimnak is? Csak aszerint kell nézni, amint azt arról a két ládáról gondoltam!... S kinek nincs igaza ilyenformán? S hogy viselje el az ember az ilyen iszonyatos különbségeket az emberek igazságai közt, amelyek csupa szakadékká teszik az egész földet köröskörül? S még továbbjárjak rajta, miután már megholt a legkedvesebbem? Ilyen öreg lábbal? - Szíve egyre jobban fájt s szinte lehúzódott a sarkáig, meg-meg kellett állnia. Nagyokat fohászkodott: - S most még végignézzem ennek a szegény szerencsétlen együgyünek a vergődéseit? Aki mégis, mintha hasonló volna a fiamhoz?...

S midőn így gondolkodott, tágassághoz szokott képzelete megtetézte mindezt olyan látomásokkal, különféle országos dolgokról, hogy fájdalmas undorában meg-megrázkódott és sokféle gondolkozástól lesoványodott, remegő kezével oly mozdulatot tett, mint aki megúnta már, hogy koponyájában fészke legyen az életnek.

Lépésről-lépésre meghajlottabban közeledett háza fele, majd megint Mikáélre gondolt:

- Még ez az ürömcsöpp is! - gondolta keserűen, - felkeressem őt a börtönben?

Ugyan mit segíthetnék még rajta? Mondjam neki: higyjed, amit hiszel, s légy áldott? Vagy vigyem neki az Írást: hadd tanuljon, hátha meglátja a könyvben azt, amit az életben nem tud meglátni? Hát érdemes látni és élni? - gondolta igen fáradtan, s már alig várta, hogy éccaka legyen. Azonban hiába nyugodott le, nem tudott aludni. Majd hirtelen arra gondolt, hátha megölik a társai azt az ácsot őmiatta. Felkelt, hogy felkeresse Mikáélt börtönében. Kanócot vett magához, s míg gondolataiba elmerülve kiment háza kapuján, nem vette észre, hogy papi szolgák lopóznak utána...

(Befejező rész a jövő számban)