Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

NÉMETH LÁSZLÓ: KÉT TOLSZTOJ-KÖNYV

Az emberiség nem okvetlenül lesz különb, mint amilyen. Száz létrafok után nem okvetlenül következik egy százegyedik s hiba volna a fejlődés létráját a Jákob létrájával azonosítani. De ha az emberiség valaha mégis följebb jut, nem külső reformoknak köszönheti. A társadalmi berendezések lehetnek tetszetősek, vagy kevésbé tetszetősek, de mindenikben az emberiség aznapi lelke kristályosodik ki. Az állam sosem lehet jobb a benne élő emberek átlagánál, ahogy rosszabb is csak ideig-óráig lehet. Az emberiséget megjavítani: az emberi lelkiismeretet elnehezíteni. Felelősség a küldő erőkkel szemben, adakozó kedv az emberekkel szemben, a «fölfelé» és a «körülöttem» dimenziójában folynak az igazi forradalmak. Ha a fölfelé felelős és körül adakozó lelket nevezzük vallásosnak, akkor az emberiség csak egyféle komoly forradalmat ismer, a vallásosság forradalmát.

Bizonyos, hogy ez a forradalom a történelem minden percében, minden országában elbukott és elbukik. Ha nem bukna el, nem is lenne. Az emberi lelkiismeretet csak rövid időre s akkor is csak egyesekben sikerül elnehezíteni. Semmi jel sincs arra, hogy az emberek egy nap magukba szállnak, megtörnek és összeölelkeznek. De noha semmi jel sincs erre: az emberiség minden nagy igyekezete tudatosan vagy öntudatlanul ezt az összeölelkezést sürgeti. A vallástalan társadalmi mozgalmak is csak annyit érnek, amennyire akaratlanul vallásosak. A vallásos szempont salaktalansága avatja a mi kultúránkban élő emberiség legnagyobb vállalkozásává a kora evangéliumi kereszténységet s azt az új eszmeárt, amelynek Dosztojevszkij és Tolsztoj az első szívverései.

Oroszország megtagadhatja azt, amit a múlt században «orosz lélek»-ké korlátoztak, de a Dosztojevszkij és Tolsztoj-kultusz az országok szellemi részesedésének a mértéke maradt. Magyarországnak különöskép kívánjuk ezt a kultuszt. A magyar irodalom még azt a problémaigényt sem fedezi, amit a mai érzékszervekbe és izmokba visszahúzódott élet meghagyott. Líránk a kevéseké, prózánk konokul természetrajzi: az élet alaktanát adja s az embercsoportokat, mint faunákat írja le. Talán ép az orosz hatás vonhatná a magyar irodalom fölé az örök problémáknak azt a kék egét, amely nélkül a nemzeti irodalom csak egy néptörzs irodalma lehet. A teljes sorozatok itt nem érnek sokat: megemésztő és hozzánk asszimiláló könyvek kellenek, olyanfélék, mint a franciáknak André Gide Dosztojevszkije-e. Addig is örülnünk kell minden fordított könyvnek, amely ezt a kultuszt komoly, nagy szempontú állásfoglalással készíti elő.

Nem állítom, hogy a Révai kiadásában megjelent két Tolsztoj könyv ilyen.

*

A «nagy szellemek» tiszteletének hálátlanabb módja a kritika, kamatozóbb a fetisizmus. Ha kritikát írok, meg kell értenem, mit akart a nagy szellem s azt is meg kell írnom, hogy minden jó szándékom ellenére miben nem tarthatok vele. De egy nagy szellem mondanivalóját helyesen foglalni össze, nehéz s bevallni, hová nem követhetem: esetleg nagyon is leplező. A fetisizmus egyszerűbb. Az ember összegyüjti a nagy szellem eldobott gyufaskatulyáit, kihalássza a papírkosárba került írásait, megkérdi a feleségét, hogy hány órakor kelt, mindazoktól, akik valaha hozzádörgölődztek, számonkéri, hogy milyen benyomásuk támadt a dörgölődzés szent pillanataiban. Az ilyen fetis-kultusznak meg van az az előnye, hogy «közel hozza» a nagy szellemet a kis szellemhez, ő maga is hozzádörgölődzhet, anélkül, hogy azt az erkölcsi, vagy értelmi megerőltetést, amely a nagy szellemekben olyan feszélyező, magára vállalná.

Nem mondom, hogy a Miller-Fülöp René közreadta két könyv fetisiszta könyv, de bizonyára azt a külső kultuszt szolgálja, amelyet Tolsztoj annyira megvetett. Riporter-szellem áll mögöttük. Tudja, mi kell s Tolsztojt is a demokrácia igényei szerint porciózza. Igaz, hogy ez a riporter a háttérben marad, de a szerkesztés szempontjai félreismerhetetlenek. Nagy íróról szóló könyvben a szerény célkitüzés bűn, mert ép ez az adathozó szerénység oldja el a pletykát és a «minden adat jó» zagyvaságát. Az illusztrációk vallják be ezeknek a könyveknek a célját. Minden huszadik oldalon egy fotográfia «hozza közelebb» Tolsztojt az olvasóhoz. Az egyiken az agg költő reggelizik, a másikon Tolsztoj felesége lesi haldokló urát, a harmadikon Tolsztoj öt kopasz fia gubbaszt egy lócán. Van hatvan ilyen kép s még mindig marad a «jasznaja-polyánai bölcsnek» funkciója, amelynek a végzése közben nem láthattuk.

A testesebbik könyv, az Ismeretlen Tolsztoj, a költő kiadatlan műveiből ad antológiát. Ismeretlen leveleit közli s hozzácsapja feleségének, fiának, lányának, háziorvosának, egy orosz festőnek stb. a visszaemlékezéseit, mint amelyek egy ismeretlen Tolsztojt adnak ahhoz, akit a Háború és békéből, Karenin Annából és a kései írásokból megismertünk.

A levelek közreadása feltétlenül helyes. Egy nagy koncepció villanásai ezek az élet apró eseményei előtt, gyakorlatba átfolyó elmélet. Egész és zárt írásművek s különösen fontos adatok egy olyan emberhez, aki elsősorban mégis tanító volt. Egy teljes Tolsztoj-levelezés a Tolsztoj-kultuszt szolgáló nagy gyüjtemények közé tartozna.

Hogy ki kellett-e adni Tolsztoj néhány gyengébb novelláját és kevesetmondó töredékét, az vitatható. A nemzeti irodalom számot tarthat erre a teljességre, de hogy az olyan igénytelenségek, mint a Nihilista című vígjáték, Európa minden nyelvén tovább tengjen, fölösleges, ha csak azt nem akarjuk bizonyítani vele, hogy a Háború és békén dolgozó Tolsztoj közben ilyen is írhatott. Sok a betű, viruljanak a kuriózumok.

A visszaemlékezéseket nem szeretem. A lényegesről a lényegtelenre csúsztatják a figyelmet és még ott is torzítanak. Háziállataink és bútoraink esztendőket töltenek velünk, nyílván szeretnek is minket, mégsem jogosultak arra, hogy az életünkről nyilatkozzanak. Nem értik a motivumait. Így környezetünk legtöbb embertagja sem. Az itt közölt visszaemlékezések írói közt is talán csak Tolsztoj Lvovics Szergejben volt meg a kellő készültség ahhoz, hogy apjáról írjon. A zene Tolsztoj életében című tanulmány alapos s elég finoman iparkodik rábizonyítani atyjára azt a zenei korlátoltságot, amit ő így summáz: a világos, energikus zenét szerette, különösen dur-hangnemben, határozott ritmussal. Kissé perfid, de legalább összevág azzal az alapbenyomással, amelyet Tolsztoj műveiből nyerünk. Már szegény Andrejevna Szofja bizony megmarad amellett, hogy ő nyolcszor másolta le a Háború és békét, s hogy milyen szívesen tette. Rjepin festő is alig leplezheti a kárörömét, hogy a parasztok kivágták Tolsztoj kedves nyírfaerdőcskéjét s csaknem helybenhagyták a jóltevőjüket.

A Tolsztoj futása és halála című könyvnek már a borítékán is akad kifogásolható. «Írta Tolsztája Alexandra». A nagy költő lánya az apjáról, olyan csáb ez, amelynek igen sok olvasó nem tud ellentállni. Az igazság az, hogy a kétszázötven oldalas könyvből hatvanat csakugyan Tolsztoj lánya írt, a többi körítés, melyben Miller-Fülöp René számol be Tolsztoj futásának az előzményeiről, gondosan visszahúzódva Tolsztoj feleségének és barátainak az emlékei mögé. Amit Alexandra ír, nemes és egyszerű. Lemond apja cselekedetének a motiválásáról, szülei bírálatáról s pontos krónikása Tolsztoj utolsó napjainak. Amit már tudunk Tolsztojról, megrázón üt át az egyszerű elbeszélésen, a gyermek szeretete tiszta közege a halottas ágyról felénk ömlő sugárzásnak. A «körítés» viszont a langyos szemponttalanság középútján ragad. Ha csak Tolsztoj halála tényét akarja adni, egy rövid bevezetés is elég, hogy e futás egész szimbolikus jelentőségét kihozza, egy Tolsztoj-életrajz kellett volna. Ez a könyv azonban bevezetésnek bőbeszédű, életrajznak kevés, mintha csak az olvasónak akarná azt az örömet biztosítani, hogy Tolsztoj és a felesége közt ítélkezzék.

*

De ha a szerkesztés módját kifogásoljuk is, a könyveket szívesen olvassuk. Vannak sorai, amelyek oldalakat érnek. Tolsztojról pletykázni sem lehet egész haszontalanul s itt szerencsére sok a hiteles idézet.

Az «Ismeretlen Tolsztoj» persze nem ad ismeretlen Tolsztojt, de a közölt, elvetélt művek talán jobban megmutatják a költő tulajdonságainak a belső logikáját, mint a remekek. A remekműben van valami zárt, amit nem lehet kikezdeni. A töredék eresztékeiben mutatja a művet, az elhibázott írás azt a szent többletet villantja fel, amely nélkül a nagy tehetség kevesebb, mint a gyakorlott tollforgató.

Ha vannak szellemek, akik szaggatottak, mint egy mély völgyű, magas ormú erősen kimosott hegység, Tolsztoj fensík szellem, ormai dombok, csak a dombok lába van rendkívül magasan. Dosztojevszkijnél a részlet is vakíthat. Egyetlen asszosziációs lánca éreztetheti egész nagyságát, ezt az égből földre s földről égbe dobott villám-szellemet, aki nemcsak új gondolatokat, de új gondolkozást is adott. Tolsztoj részletei önmagukban jelentéktelenek, majdnem «planirozottak». Nála a részletek százaiból összeállt tömb a fenséges és ijesztően magas. A dekabristák vagy a Nagy Péter korabeli regény töredéke semmivel sem rosszabb a Háború és béke fejezeteinél, így a fensíkról lenyírva mégis alig több egy másodrendű író halmocskájánál.

Tolsztoj nagysága nem asszosziációs bravúr. S művészete nem agyafúrt ördöngösség. Egyáltalán nincs meg benne a gondolkodás drámai sokszólamúsága, az ellentétes gondolatoknak az a szimultán értékelése, amiben Dosztojevszkij oly nagy. Kevesebb művészraffinériával tapasztotta össze az ő regénybálványait, mint apró írók a szobrocskáikat. A lelkiismeret és konokság az ő nagysága s a gyöngédség és a nyugalom a művészete. Kis számú, de rendkívül erős központi gondolata van, amelyek nála egyszersmind a lelkiismeret s az életfelelősség gondolatai is. Érdemeseket csak akkor írt, ha ezek sarkallták. Fiatalkori töredékeiben, háborús elbeszéléseiben ezeknek a moccanása az egyetlen érték. Mint művész kényelmes tempóra s a gyöngéd elbabrálás örömire van szüksége, mihelyt az iram gyorsul, a mű hézagos lesz, vázlatszerű. (Kozákok, Ifjú szerelem.)

Tulajdonkép nem is író. Az írónak az írás természetében rejlő tulajdonság bizonyos gondolattenyésztő léhaság. Az író az a gazdag ifjú, aki sajnálja elhagyni a gazdagságát a Krisztusért. Éppen a nagy író nem dönti el a problémákat, mert érzi, hogy az eldöntött probléma meglopott gazdagság. Inkább az élettendenciák gondos egyensúlyhelyzetét iparkodik beállítani. Nem azért nagy, mert erre vagy arra billenti el a mérleget, hanem mert nagy erőket tart egyensúlyban. Hiszem, hogy Tolsztoj ép ezért a szemlélődő léhaságáért gyűlölte meg a művészetet. Ez a gyűlölet ép olyan természetes, minthogy a szigorú monogám férjek is gyűlölik a szoknyavadászokat. Tolsztoj természete szerint nem író, ha képességei és művei alapján a világ legnagyobb írói közé tartozik is. Átvonult az irodalom egén, ahogy egyes üstökösök átvonulnak a mi egünkön. Ők ennek az égnek a legfeltűnőbb eseményei, mégsem tartoznak ehhez az éghez. A képesség nem okvetlenül hivatás s a lehetőség nem sors.

Tolsztoj igazságkereső és tanító elme volt. Szellemi élete egyre szűkülő hajtógyűrű, angol-kupa, ahol az élettörekvések addig verik ki egymást, amíg csak egy marad. Sokszor hallom: hogy gabalyodhatott ilyen nagy művész kicsinyes vallási spekulációkba? Én pedig azon csodálkozom, hogy keveredett olyan későn bele. Csak társadalmi helyzetével, szellemi élete lassú iramával tudom magyarázni.

Akármilyen kicsinyes dolog egy Tolsztojhoz hozzákenni, hogy gróf volt, ő az élet nagy ismerője, sokat hányt-vetett ember, bizonyos fokig az életen kívül élt mint mindenki, akit a sors egy szűk társadalmi osztályba rekesztett. Nemcsak szociális naivitása a bizonyság erre, hanem különben annyira életszerű műveinek egy árnyalata is. Ebben a környezetben Tolsztoj nehezen fért hozzá a dolgok természetéhez s nehezen ocsudott önmaga valódi igényeire. Akármi regényeinek a világirodalmi jelentősége, az ő szempontjából csak átmeneti korszakot jelentenek, az ő «véletlenül művész» korát, melyben megszólal a belső igény, de még erős benne addigi életének a szeretete is, úgy hogy sok szín tolong és sokféle tendencia törtet benne s véletlenül kerül a gazdagságnak abba az egyensúlyhelyzetébe, amelyet más művész mesterségesen fejleszt magában. Érett kora magaslatáról lenézte ezeket a műveket, az emberiség csodálata ellenére is. A kóka-bokor leveleiben kokain van, de a kóka-bokornak nem az a fontos, hogy kokain teremjen, hanem hogy virágozzon és magvat hozzon.

E lassú kialakulás fontosabbik oka Tolsztoj szellemi életének a tempója volt. Tolsztoj nem az az ember, aki a létra tetejébe ugrik. Egy nagy elhatározása előtt írta: csak akkor teszem meg, ha annyira rám érik, mint a tüsszentés, vagy a köhögés. A gondolatait is csak akkor fogadta el, ha olyan lehetetlen volt el nem fogadni, ahogy bizonyos állapotban lehetetlen nem tüsszenteni. Tolsztoj sosem engedett a puszta gondolkozás céda csábításának. Ő a gondolattal csak azt konstatálta, ami végérvényesen eldőlt benne: nem az ítéletében, hanem az érzéseiben. Nem sietett, de ahova eljutott, onnét nem lépett vissza. Folytonosan figyelte magát, de sosem revideálta az eredményeit. Alig élt ember, akinek a lelkében kevesebb véletlen gondolat időzött volna. Nincs az emberiségnek következetesebben épült piramisa, mint az ő szelleme. Makacs, de nem korlátolt. Igazságtalan, de igazságtalanságai az emberiség legszebb igazságának kerítéslécei.

S itt föl kell vetni a kérdést. Kicsinyes volt-e Tolsztoj erkölcsi és vallási tanítása a nagy regények művész-magassága után. Gyakorlati világjavító kisérleteiben bizonyára sok a naiv, de az elvi álláspont, amelyhez elért, fontosabb az emberiség életében, mint szépirodalmi művei. A vallásban Dosztojevszkij és ő teszik oda az ékezetet, ahova tenni kell: nem a hitre, hanem a vallásos érzésre. Nem azt kérdi, hiszed-e, hogy Jézus kiszállt a csónakból és lebegett a Genezáret taván, hanem: az élet-e az utolsó bíród, vagy felelős vagy az életen túl is valakinek. A vallás neki nem az értelem halálugrása, hanem egy élet fölötti szellemi tendencia elismerése. Ő az az ember, aki úgy küzdötte ki magának Istent, hogy szellemi életünk törvényeit sem tagadta meg. Vallástanításánál is fontosabb, hogy a lelkiismeret mérlegérzékenységét eddig számba nem vett súlyok mérésére fejlesztette tovább. Patikamérlegen mért a durva tizedes mérlegek korában. S ez nem finomkodás volt, hanem egy érett nagy élet komolyan vett számadása. Jócselekedetek nincsenek, csak jó törekvések, írja egyik levelében s eddig az egy mondásáig is érdemes volt a két köteten átzarándokolni.

*

Ennek az embernek harminc éven át az volt a legemésztőbb problémája, ott hagyja-e a családját, vagy sem. Tolsztoj bűnnek minősítette a vagyont s megtagadta osztálya fényűző életét. Az emberek az ő «vizet prédikált, bort iszik»-féle elveket valló bambaságukban értéktelennek tartották az elveit, ha ő maga le nem mond a vagyonáról és ott nem hagyja a fényűzést. Mintha az iszákos ember vízprédikálása nem lenne meggyőzőbb, mint a vízivóé. Aki sohasem ivott bort, természetes, hogy vizet prédikál, ez nem érdeme. Aki borívó volt és leszokott róla, abba a gyanúba keveredhetik, hogy sohasem szerette a bort. De, ha egy ember, akit már megölt a szesz, kiabál, hogy emberek, rettenetes dolog bort inni, az meggyőzőbb s egyben megindítóbb. Akaratát megemésztette az alkohol, de íme még megmarad önmaga elítélése, mint víz alól kinyújtott kar, Isten felé segélykönyörgés.

Jobban szeretem azokat az igazságaimat, amelyek az életemmel ellentétesek, mint amelyek az életemből következnek. Ezek az igazságok az egyetlen jelei az én fuldokló jótörekvéseimnek, ezek az igazságok a remény, hogy nem vagyok olyan rossz, mint az életem. Így kell látni Tolsztoj elvei és élete viszonyát is.

Mi állította szembe Tolsztoj elveit az életével? Az, hogy ezek az elvek az élet sodra ellenében keletkeztek. Mért nem fordúlt az élet az elv után? Mert az élet tehetetlen ár s ép úgy nem követheti a szembeúszó elveket, ahogy a folyó sem követi a szembeúszó karokat. Mi volt Tolsztoj esetében az ár tehetetlensége? A megszokás, a család, a bizonytalan félelme, az öregség? Mindegy. Bizonyos, hogy a folyó nem fordult Tolsztoj után, s bizonyos, hogy Tolsztoj igazán meg akarta fordítani a folyót. Sokak szemében ez rontja le tanítása hitelét, az én szememben ez ad neki súlyt. Tolsztoj mondatait más is elmondhatta volna, de ezt a helyzeti erőt csak Tolsztoj élete adhatta meg neki.

Tolsztoj azt a sodrást, amely őt helybenúszásra kényszerítette, úgy hívta: a feleségem. «Meghasonlott az elvei és a hitvesi szeretet közt»: iskoladrámát lehetne írni erre a recipére. Az ilyen körülhatárolt meghasonlások azonban ritkák s rendesen tágabb meghasonlásokba folynak: a «van» és a «kellene lenni», a «szeretném» és a «nem bírom» meghasonlásába. Az a híres patvar Tolsztoj és a felesége közt, melyben fű-fa jogosultnak hiszi magát az ítélkezésre, Tolsztoj és Tolsztoj ügye. Felesége, mint az itt közölt naplórészletekből is kitűnik, sekély, érdektelen asszony, annyi a súlya, amennyit Tolsztoj érzelmei adnak neki. A férje teremtménye ő, szinte jelkép, ahogy az ördög is jelképe az emberi szív erőinek. Az a nő, aki elől Tolsztoj el akart szökni, Tolsztoj szívében volt, ahogy az ördög is csak az emberiség szívében van. Szegény Andrejevna Szofja áldozat, akinek vállalnia kellett azt a szerepet, amelyet Tolsztoj belső válsága szánt neki. A szavak az ő ajkán böktek, de a gyökerük Tolsztoj szívébe nyúlt.

S ez a vívódó aggastyán a Dosztojevszkij Félkegyelmüjére emlékeztető ingadozások után megszökik és meghal szökés közben. A cár csendőreitől az író feleségéig mindenki nevetséges ebben a szökésben, csak a lélek a megható, aki szökik önmaga elől s hurcolja a fáradt testet, a szenilis agyat, a megrögzött mondatokat s az öreg-gyermekes szokásokat. Mégis szökik: Krimbe, vagy a halálba, maga sem tudja. S egész Európa erre a fáradt testre, erre a nevezetes vasúti állomásra s erre az Andrejevna Szofjára figyel s senki sem figyel önmagára, hogy neki is szöknie kell önmaga elől. Tolsztoj szökése (s nem futása, Mohamed futott!) szimbolikus tett, amely ép úgy hozzátartozik Tolsztoj munkásságához, mint a Háború és béke, vagy a gyónás.

Amikor az asztápovi állomáson fekszik, a lánya föléhajol s megkérdi: rosszul érzi magát? Rosszul, feleli Tolsztoj, mert még mindig nem élek természetes életet. Félreértés, hiszen nem erre voltak kiváncsiak, de olyan félreértés, amely egy nagyot takar.