Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám

ILLYÉS GYULA: ELÉGIA

Csécsy Imrének

E szép világon, távoli
urak hullámzó rétjein
friss homlokkal a szél alatt
bolyongván, - mintha álmaim

élő, lélekző tájain
járnék, felpisszegő virág
s utánnam nyúló ág között -
neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem!

Hátam megetti suttogás!
lányok viháncolásai
és mélyen, föld alatt ülő
holt szolgák fojtott kardala!

... Mint nyári dél erjedt heve,
miben csak egy méh döngicsél
és döngve nyúlik messzire -
és már csak úgy cseng, mint egy emlék...

Tekinthetek körül, fülem
hegyezvén: mit mond, mit e dal?
Mint messzi vízmalom zaja
zúg mint a lelkiösmeret!

Lobog a dal, a szerelem
s halál gomolygó éneke!
Bomlott haju vad vizesés:
üvőlt a szűz, bukó szabadság!

Rebben már szájam, hogy vele
daloljak és önön szavam
után megértsem titkait,
szállhassak véle!... - Hogy rekedt

hangom kijő, - nem ez, nem ez,
nem ez volt, ó nem! egy merész,
gyors fordulónál elhagyott,
kibujt, felszállt akit követtem!

Itt volt a karjaim között!
a meztelen lány-mellek itt
remegtek... Szám, szemem, fülem
ég s cseng a csóktól egyre még!

...És éj s nap elmegy, s én lukas
füllel fülelve így megyek
mint a süket, kinek sötét
szivébe' forr, dörög a vad hang!

Évek szintváltó rétjein
ösvényemen így jöttem én
karom lengetve, fölvetett
fejjel, mint tökrészeg paraszt,

ki egy istennek magyaráz,
s akit szivének csapkodó
szárnya visz át ezer gödör
felett, hogy el mégsem zuhanhat!

...Ott megy és integet a nagy
egek felé, viaskodik
egy dallal, mit maga sem ért,
s miből csupán el-elsodort

foszlányt kap el a távoli
utas, ki mentében megállt
és fejcsóválva nézi őt,
hogy' lép, magába hogy' nevetgél,

hogy' tévelyeg, sír, hány, emelt
ujja hogyan rezeg... s ahol
két esti nyír az égbe nyúl
bukdácsolva hogy' tűnik el.