Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám · / · ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA

ANDRÉ GIDE: A NŐK ISKOLÁJA
Fordította: I. GY. (2., befejező közl.) (A szerző és a Nouvelle Revue Française engedélyével)
EPILÓGUS

1916...

Megfogadtam, hogy nem írok többet ebbe a füzetbe... Nem sokkal a Robert-rel folytatott párbeszéd után, amelyet itt elmeséltem, a súlyos események, amelyek megrázkódtatták Európát, elsöpörték a mi kis személyes bajainkat is. Szeretném újra átérezni gyermekkori hitemet, hogy tiszta szívvel imádkozhassam: Istenem! védelmezd meg Franciaországot! De elgondolom, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak országuk védelméért a németországi keresztények is, bármit fecsegnek is nékünk róluk azzal a célzattal, hogy barbároknak tekintsük őket. Minekünk, amíg vagyunk, a mi saját egyéni értékeinkkel kell Franciaországot támogatnunk és megvédelmeznünk. Kezdetben azt hihettem, hogy ezt Robert is egész lelkével megértette. Láttam, milyen kétségbeesett volt, hogy lábbadozása tétlenségre kárhoztatja. Néhány hónap mulva tanácsot kért Marchant-tól, hogyan szerezhetne olyan orvosi bizonyítványt, amellyel bevétethetné magát katonának. Miért kellett később megtudnom, hogy akkor már az ő korosztályának mozgósítása is készülőben volt és hogy az a veszély fenyegette, hogy a segédszolgálatból esetleg frontra vezénylik, míg így, megelőzve a behívást, módjában volt kedve szerint választani a beosztást, amit a legnagyobb körültekintéssel és minden összeköttetésének felhasználásával meg is tett. Mért mondom el itt mindezt? Csak arról a kínos jelenetről akarok beszélni, ami kettőnk között lefolyt s amely véglegesen megérlelte elhatározásomat. De hogyan magyarázzam meg, ha nem beszélek előbb az új felülvizsgálatról, amelyen meg kellett jelennie, s ahol módot talált arra, hogy frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánítsák, mint aki «traumatizmus következtében beállt krónikus féloldali fejfájás»-ban szenved. Ekkor határoztam el, hogy belépek az egyik frontkórházba, ahol biztosan tudtam, hogy alkalmaznak. Ehhez azonban Robert beleegyezésére volt szükségem. Kemény szavakkal durván visszautasította, azt mondván, hogy csak azért teszem, hogy őt gyötörjem, leckét adjak neki, megszégyenítsem... Engednem kellett, várni és be kellett érnem a Lariboisčre-kórházzal, ahol sokszor egész éjet töltöttem, úgy hogy ettől fogva csak igen ritkán találkoztunk. Egy reggel meglepetve láttam, hogy katonaruhában van. Mivel tud angolul, felvétette magát egy amerikai hadsegélyző bizottságba, ami lehetővé tette neki, hogy uniformisba öltözzön és hogy noha már nem tartozik a hadsereg kötelékébe, mint marcona katona járjon-keljen. De szegénynek kevés szerencséje volt: hazafias szavalatainak az lett a következménye, hogy Verdunbe küldték ki. Mivel hogy nem talált semmi illendő formát a kibúvásra, «kötelességének tartotta», hogy férfiasan elvállalja a dolgot és olyan jól végezte, hogy kis idő múlva a csapatkeresztet is megkapta a lelkesülő barátok, a szüleim és Gustave nagy csodálkozására. És még Verdunben is, ahova magához hívott, módot talált, hogy hősnek mutassa magát. Azt hiszem, csak erre a kitüntetésre várt, hogy felmenttesse magát és hazatérjen, ami, tekintve az összeköttetéseit, nem került nagy fáradságába. Mikor ez a váratlan hazajövetel engem meglepett, nem lévén összhangban az állhatatosságnak azokkal a szép szavaival, amelyeket előttem Verdunben hangoztatott, kifejtette, hogy biztos forrásból tudja, hogy a háború vége már egész közel van és úgy érzi, most nagyobb szükség van őreá Párisban, ahol szerinte az erkölcsök sokkal rosszabbak, mint a fronton.

Ennek most két napja... Azért nem tettem neki semmi szemrehányást. Ama kínos beszélgetésünk óta bármit mond is, szótlanul vállalom. Nem is annyira a cselekedeteit vetem meg, mint az érveit, amelyekkel megokolja őket. Talán meglátta tekintetemben a megvetést. Egyszerre elkezd berzenkedni. Kitüntetéseket kapott s ennélfogva nem érez már magában jogot, hogy kételkedjék saját erényességében, most már teljesen nyugodt. Nekem, akinek nincs vitézségi keresztem, szükségem van magára az erényre, s nem csak a megbecsülésre, amely vele jár. Nekem, a «fellegekben járónak» szükségem van a realitásra... Amikor naívan ujjongott, hogy ily jól úszta meg a háborút s meglátta szájamon a mosolyt, amelyet nem tudtam visszafojtani:

- Mintha te talán nem ugyanígy lettél volna! - kiáltott fel hirtelen.

Nem, Robert, ezt megtiltom, hogy mondd, megtiltom főleg, hogy gondold. Nem feleltem semmit, de azonnal határoztam. Még az este folyamán viszontláttam Marchant-t és megállapodtam vele. Megígérte nekem, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Holnap feltünés nélkül el fogok utazni Chatellerault-ba. Mindenki meg lesz róla győződve, hogy ebben a frontmögötti kórházban védett helyen leszek. Ezt is akarom. Egyedül Genevičve tudja, miről van szó. Vajjon honnan értesült, hogy milyen fajta betegséget gyógyítanak ott? Fogalmam sincs. Könyörgött, hogy elkísérhessen, hogy ő is szolgálatba állhasson velem. De nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az ő korában kitegye magát ennek a veszélynek; hisz előtte még az egész élet. «Nem, Genevičve, ahova én megyek, te nem jöhetsz el, nem szabad eljönnöd», mondtam neki, amikor, mintha búcsúznék tőle, gyengéden megcsókoltam. Az én drága Genevičvem sem tud megelégedni a látszattal. Nagyon szeretem. Neki írom ezeket a sorokat. Őreá hagyom ezt a füzetet, ha nem térhetnék vissza...

(Vége)