Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Irodalmi figyelő
Pál feltámadt. A klasszikus ókorért lelkesedő humanista-szellem addig idézgette a görög-római világot, amíg Pán feltámadt, hogy körülnézzen: itt-e az ideje, hogy újra visszatérjen a földre az a világ, mely az ő világa volt. De ezt a világot nem találja sehol. A firenzei nép és papság kecskelába miatt az ördögnek nézi (hiszen Pán és a szatírok klasszikus ábrázolásából származik az ördög alakjának keresztény elképzelése), a tudós humanisták agyában megtalálja ugyan e világ tükörképét, de elképzelt kép az, nem a valódi és nincs meg benne a lényeg, a gondolat és érzület egysége. A nemes humanista Pico della Mirondola szívében egyszerre, egymással harcolva él Jézus és Pán, a nosztalgia a keresztény üdvösség és a pogány szépség után. Pán félreértve bolyong a renaissance-emberek közt, a nép menekül előle, a jó Pico rejtegeti s mikor megszökik rejtekéből, Savonarola dominikánusainak kezébe kerül. A két világ-erő, a természeti, Pán és a természetfölötti, Savonarola hite szembeáll egymással és egymásra ismernek: Pál felismeri a komor barátban az igaz, az egységes embert, a hit és meggyőződés emberét, Savonarola megismeri Pánban azt, ami isteni. Mert Pán öntudatlanságában ugyanaz a szelleme él a szeretetnek, amely Jézusban jutott öntudatra. S Jézus, kinek feszületét Savonarola hagyta ott a máglyára ítélt Pán börtönasztalán, megváltja a görög istent e szavakkal:
Időtlen úton, hogy itt megjelentél.
Csak tévedés - tovább ne tévelyegjél!
Emberalakban csalódás ne várjon,
S az égi kegyelem, hogy meg ne álljon
Egy szenvedésnél se, lelket találjon
A földi terhed... S ez az élet-álom
Ugy diadalmaskodjék a halálon,
Mint megváltott lélek; - a szenvedésed
Értem legyen és fájdalom vetésed
Az én aratásom!... Megáldalak -
S mert burka volt ez a pogány alak
A szeretetnek, - im megváltalak!
Most már mehet Pán a máglyára, melyet Savonarola készített neki s melyre, maga is érzi, rá kell lépnie. Jézus megváltotta Pánt, Természet és Hit nem ellenségek többé...
Nem vagyok abszolút biztos benne, hogy helyesen értelmeztem itt Ritoók Emma koncepcióját, de ez aligha az én hibám. Ebben az írónőben ugyanis megvan a koncepció komolysága és érdekessége, megvan hozzá a tudományos ismeret és műveltség - misztérium-játéka, mint jegyzeteiből látjuk, olyan tudományos apparátussal készült, mint egy monografia, - de hiányzik belőle a szó világító ereje. Alakjai mind ugyanazon az értekező vagy vitatkozó nyelven beszélnek, még a nagy Pán is, a természet poézisének megszemélyesítése, olyan dialektikus modorban fejezi ki magát, mint egy humanista, a többiek, Pico, Lorenzo Medici, Savonarola, Michelangelo s a többi sincs semmi különbség. Képzeljük el, a fiatal Michelangelo ilyen hangon szól arról, hogy Savonarola rendeletére össze kellett törnie a Pánról készült szobrot:
Csak engemet
Ne sajnálj! Mert ma tisztán érezem,
Amit tettem, hogy nem volt helytelen.
S nem kényszer volt - bár Frater Girolamo
Hatalmasan reábeszélt... de tán
Már akkor tudtam jól, hogy mit teszek!
Az fájt - behunytam a szemem, ne lássam stb.
Hol van e szavakban Michelangelo bősz lázadó szelleme, egeket ostromló temperamentuma? Ezek bizony az okos, tanult, szerény és jómodorú könyvtári tisztviselőnő szavai, nem a konvulziv lelkiéletű művészéi.
Innen van, hogy a koncepció nem tud megelevenedni. Az alakok rohanva járnak, mint dialektikus árnyak, lépésüknek nincs zöreje, szavuknak nincs zengése, arcuknak nincsenek arcvonásai s amint szembekerülnek egymással, nem élet áll élettel szemben, nem is gondolat gondolattal szemben, csak okoskodás okoskodással szemben. Világnézetek konfliktusáról van szó, a pogányság nekifeszüléséről a kereszténység ellen, Pico lelkében a modern lélek nagy kettéhasadásáról a pogány szépség utáni nosztalgia és a keresztény hit pozitivuma között és a jelenetben összekerülnek az emberek, szép okosan megvitatják megvitatni valójukat és vége. Csoda-e, ha ebben az egysíkúságban Pán úgy tűnik fel, mint egy derék, illedelmes diák-gyerek, aki egyszer kitörő rakoncátlanságával magával ragadja az ünneplő Firenze népét, nagy utcai botrányt csinál s ezért el kell szenvednie azt a büntetést, amit a vallástanár tisztelendő úr kiszabott rá? A poézis nincs arányban az elgondolással, a misztériumjáték hűvös okosság műve, melynek nincs rokonsága sem a misztériummal, sem a játékkal, - egy becsületes akarással, tiszteletreméltó ambicióval elgondolt koncepció összeomlik a kifejezés akadályain.