Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Komlós Aladár: Az igazság a népiesség körül

Komlós Aladár: Az igazság a népiesség körül
4.

Arany János hirdette a harmadik argumentumot, amellyel egy időben a népies irányú költészet szükségességét igazolták: «Legyen a költészet - írta 1847. szept. 6-án Szilágyi Istvánnak - sem úri, sem népi, hanem érthető s élvezhető közös jó mindennek, kit ép elmével áldott meg isten.» De e célhoz «csak a most divatos (értsd: népies) modoron keresztül juthatni s azért még, népies, for ever! S e tekintetben mondtam én, hogy ki nem állhatom a tudós költőket». «Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később majd pusztán». E szavak igen kétessé teszik a jogcímet, amellyel konzervatívjeink Aranyra, mint a «népies-nemzeti» költészet főképviselőjére szoktak hivatkozni. De a «Toldi» költője meglepően hamar beéri a népiességgel, mint átmenettel is. A forradalom után Petőfi megszentelt neve sem tudja őt megtartani többé a népiességnek oly mámoros túlbecsülése mellett, amilyet nagy barátja a negyvenes években harsányan hirdetett. «Divat volt az egész (népiesség) - írja föntebb említett hátrahagyott vázlatában -: kapcsolatban a népboldogítás eszméjével. Az, mint az korszerütlenné lett, úgy a népiesség is». Achille Millienről írt kritikájában pedig e kiábrándult sorokat találjuk: «A költő felhagy eszerint a törekvéssel, hogy minél nagyobb sokaságnak tetsző dolgokat írjon: célja... egyedül a szép felé irányul; ha egyszerű, nem azért az, hogy fű-fa által érthető legyen, hanem, mert egyszerű eszközökkel hatni tudni erőnek a jele s az egyszerű szép annál szebb». Itt szeretnék rámutatni, mily kétessé válik e sorok fényében az a közfelfogás, hogy a «népies-nemzeties» költészet egész a 20. század elejéig, Ady fellépéséig uralkodott. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Tompa sem vállalja a «népies költő» címét (l. 1848. márc. 2-án Aranyhoz írt levelét.) Gyulai pedig híres Petőfi-tanulmányában egyebek közt a következő bátor és józan kijelentést teszi: «Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal egy-egy remekmű s minden szeszély a nép-nemzeti geniusz szökelése: mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a szalonnak». Igazán úgy látszik, mintha a népies-nemzeti irodalom félszázados uralma inkább egyes irodalomtörténészek képzeletében élne csak.

Ma aligha fog valakinek eszébe jutni, hogy a népiességet, mint az általános érthetőség eszközét ajánlja az íróknak. Arany is csak a «tudós költészet»-tel szemben (nyilván a klasszicizálót érti) ajánlotta, s csak átmeneti eljárásul. Ama tudós költészet rég letűnt, az átmenet ideje is bizonyára elmúlt, s mint láttuk, Arany nagyon jól tudta, hogy vannak dolgok, amelyekről hiú ábránd népszerűen írni.

Más érték az, amit ma egyesek, a faji eredetiség mellett, a népiességben keresnek. A naiv szándéktalanság, vagy amint ma mondják: az irracionalitás értéke ez. A «tudós költészet» korában - ha szabad erre újból hivatkoznom - indokolt is volt, ha a népdalban keresték a spontaneitás példáját. De ki vonná kétségbe, hogy ma az úgynevezett műköltőnek egy kis irracionális szándéktalanságért nem kell a népköltészethez fordulnia, ehez a kétes értékű szomszédsághoz, ahol, mint már Kölcsey is tisztán látta, talál ugyan szándéktalanságot, de rengeteg indokolatlan üres játékot is. Az új magyar irodalom sokkal több szép példát szolgáltat a költői irracionalitásra, mint a népdalok. Persze vannak ma, akiknek minden gyanús, amiben valami műveltséget szimatolnak meg s akik ép ezért kizárólag csak félállati sikolyok előtt óhajtanának hasra esni. A szent irracionalitás e rajongói, akik ha megharagszanak, azzal sértegetik egymást, hogy: «racionalista, huh!», ne feledjék el, hogy ha következetesek, a népköltészetnél sincs joguk megállni (hiszen ez is aránylag magas műveltségi fokon jön létre), nem állapodhatnak meg előbb, mint a legkezdetlegesebb néger-törzsek dalainál.