Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Komlós Aladár
Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a népiesség szerepe koronként igen különböző volt:
A magyar irodalomban négy korszakot lehet megállapítani a népiesség jelentőségének változása szerint (nagyjából egyetértésben Arany Jánossal, aki «A magyar népdal az irodalomban» című hátrahagyott vázlatában foglalkozik a kérdéssel): 1. az öntudatlan népiesség korszakát, amely a 18. század első feléig tart, 2. az irodalom függetlenülésének korszakát, amelyben azonban az immár literáris műveltségű poéták csakhamar le-leereszkednek a népdalhoz, 3. a harmónia korát, mikor Petőfi és Arany példaadása nyomán egy rövid pillanatra egyensúlyi helyzet jön létre az irodalmi és népköltészeti elemek között, 4. a népiességgel való szakítás korát, amely Arany halálától a forradalomig tart s a jövőben minden bizonnyal egyre teljesebb lesz, a kapcsolatok mesterséges keresése ellenére, amely az utóbbi években tapasztalható.
Felületes pillantásra úgy látszik, mintha viszont magának a népköltészetnek nem volna történelme. Ez a látszat téves. Legfeltűnőbb változása talán abban áll, hogy a régebbi magyar népköltészet nagyobb műveltségre vall, mint a modern népdalok, hogy például a 17. században országszerte dalolt «közének»-ek (mint a Vásárhelyi daloskönyv mutatja) teli vannak bibliai, sőt görög mythológiai vonatkozásokkal. Mikor tehát irodalmunk öntudatlanul népies, ugyanakkor viszont népköltészetünk öntudatlanul irodalmias volt. Műköltészet és népköltészet nálunk csak a 18. században válik el élesen egymástól. Az elválás eredménye emitt a műveltségi vonatkozásoktól mentes tiszta népdal létrejötte, amott az elidegenedő írók első nosztalgiája a népiesség után. A 19. század aztán megéri a magyar népköltészet utolsó virulását, de már a sorvadás kezdetét is.
E két történet belső rendje és párhuzamossága azonnal szembeötlik, ha megvizsgáljuk szociologiai hátterüket: a «népköltészet» fogalmában szereplő «nép» és az irodalomteremtő úri rend változásait. Tudom, vannak gondolat- és stílus-áramlatok, amelyek a szociológia felől nem közelíthetők meg; a népiesség s mindazon mozgalmak azonban, amelyek valamely osztálynak köszönik születésüket, igenis ez osztály változásaiban lelik legtermészetesebb magyarázatukat. Ha népen a nagyobb irodalmi műveltség nélkül való emberek közösségét értjük, akkor sokáig úgyszólván az egész nemzetet hozzá kell számítanunk. Ez az oka, hogy népköltés és irodalom sokáig alig különböztethető meg egymástól. Magyar városi polgárság s udvar nem lévén, a földbirtokos nemesség pedig életformáiban a föld népétől nem igen különbözvén, az úri és népi műveltség igazi szétdifferenciálódása nálunk csak a 18. században ment végbe. Ez magyarázza, hogy irodalmunk odáig öntudatlanul népies, népköltészetünk pedig öntudatlanul irodalmias volt. Az úri rend különválásának bekövetkezése viszont érthetővé teszi egyfelől a tiszta népiesség, másfelől az igazi irodalmi irodalom kifejlődését (jellemző, hogy még
Világos azonban, hogy éppen a szociológiai szempont, amely a multra vonatkozólag igazolja a népiességet, a mára és jövőre vonatkozólag kihúzza alóla a talajt. Puszta társadalomtudományi szempontból is képtelenségnek látszik, hogy egy túlnyomó részében városi és polgári eredetű olvasórétegre, amelyet mind vékonyabb és távolabbi emlékek szálai kapcsolnak csak a földhöz, ráerőszakolják a falu kisebbségének kifejezési és szemlélet-formáit.