Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Marczali Henrik
Tanári vizsgám ideén már ösztöndíjas gyakorlótanár, vulgo koca voltam a Tanárképző intézet gyakorló iskolájában, mely csak egy évvel azelőtt nyílt meg. A vezető tanárok a jelölteknek példát adtak, ezeknek pedig készülniök, preparálniok kellett, hogy maguk is átvehessék az oktatást. Vezető tanárom Heinrich Gusztáv volt, az egész intézet módszertani irányítása pedig Kármán Mórra volt bízva.
Először Heinrich befolyása alá jutottam. Jókedvű, szellemes és barátságos fiatalember volt, kiért a gyermekek és jelöltek egyaránt rajongtak. Tapasztalt és művelt tanár, kinek nem volt ugyan szaka sem a történelem, sem a földrajz, de esze, belátása miatt eredményesebben működött, mint a legtöbb szakember.
Úgy hiszem anyagot sokkal többet tudtam, de annak csoportosításáról, felhasználásáról fogalmam sem volt és így sokat köszönhettem talpraesett tanácsának és mindig jóakaró intésének. Egyre biztatott, hogy mégis csak jó tanár lesz belőlem. Elbeszélni már is tudok. De mikor rámbizta a tanítást, teljes volt a kudarcom. Igaz, hogy kevés volt a gyerek, a másodikban körülbelül 20, a negyedikben csak tíz, de a legjobb családokból való, részben elkényeztetett és mindenképen kritikus, akik az én gögicsélésemet Kármán vagy Heinrich oktatásához mérték. Tudtam a tárgyat elmondani és bírtam érthetően, de annyira nem voltam iskolázva, hogy az osztályban a rendet is fel tudjam tartani. Folytonos volt a lárma és a nevetés, buzgalmamnak éppen nem felelt meg a siker. A rend fentartása végett vagy a vezetőtanárnak, vagy valamely népszerűbb vagy erélyesebb jelöltnek kellett jelen lennie. Egészen kétségbeestem és irigységgel gondoltam arra az iskolára, melyet Salamon Ferenc képzelt el akkor megjelent «Közoktatásunk reformjában», ahol a tanár csak tanít, a fegyelemről pedig az ott ügyelő kiszolgált őrmester gondoskodik.
Ebben a lelkiállapotban kerültem Kármán körébe. Módszertani előadásai nem igen hatottak rám, mert azokban sokat találtam, mi véleményem szerint alig véghezvihető. Grammatikát, olvasmányt, de még mathematikát is lehet igen apróra felosztani és minden eredményt külön megállapítani és összefoglalni. De most is azt hiszem, hogy történetben és földrajzban nem lehet sűrű megszakításokkal, a gyermekek gyakori beleszólásával a folytonosságot megsemmisíteni és egész helyett csak darabokat nyujtani.
Ebben a pontban nem szűnt meg köztünk az eltérés soha és mesterem sokkal később is mondani szokta, hogy szép eredményt érek ugyan el, de módszertanilag téves úton járok. Egyebekben azonban egyénisége teljesen elbűvölt. Atyám után ő volt az első, aki nekem valóban imponált, az, kinek atyám után legtöbbet köszönök. Hamar tisztába jött velem, tudta, kivel van dolga és igen szigorúan, sőt keményen bánt velem, nem nézve el a legkisebb hibát vagy hanyagságot sem. Első próbaelőadásom után annyira szidott, hogy ott a konferencián sírtam. Másrészt azonban senkivel sem foglalkozott annyit, mint velem, kijelölte mit olvassak, figyelmeztetett a főszempontok, különösen az erkölcsi igazságok kiemelésének szükségességére és ami legjobban hatott rám, teljes bizalmával tisztelt meg.
Magyarország Sokratese akkor ifjú erejének teljében állott és lelke gazdag kincséből senkisem meríthetett szabadabban nálam. Különb tanítványa lehetett, de hálásabb nem.
Már házas koromban történt, hogy Kozma Sándorral a Hatvani utcán sétálva találkoztunk egy egyszerű szürke köpönyegbe burkolt emberrel és köszöntünk egymásnak. «Ki ez?» - kérdezi Kozma. «A legkülönb ember Magyarországon.» «Komolyan?» «Legkomolyabban.» «Hogy van, hogy én nem ismerem?» «Abban ő hibás, de Méltóságod is.» «Megismerkedhetném-e vele?» «Nem szokott társaságba járni, de azt hiszem, ha hivom és tudja, hogy Kozmával találkozhatik, eljő.» Megbeszéltük, hogy vasárnap nálunk lesznek feketekávéra.
Eljöttek pontosan félháromkor. Előbb mindenféléről beszélgettek. A hatáskörét illető kérdésre Kármán azt felelte, hogy ő mindent csinálhat, csak nem szabad tudni, hogy ő csinálja. Azután a büntetőjog került sorra és eldisputáltak este kilencig. Szerdán ismét találkoztam a főügyésszel. «Ez nem az élcelő zsidó, nem is a szépirodalmi zsidó, hanem igazi bölcs a legjavából, milyenhez még nem volt szerencsém.»
Idővel javult viszonyom a gyermekekhez, kezdtek komolyan venni és tanultak.
Gyakorló tanárságom második évében már semminő külső támogatásra nem volt szükségem, példás volt a rend és minden szigorúságom mellett nemcsak megbecsültek, hanem szerettek is. Már nem is volt vezető tanárom, mert Heinrich Németországba utazott és így teljes függetlenségre jutottam.
Kármán és Heinrich együtt vittek be az irodalomba. Együtt adták ki a «Magyar Tanügy» című folyóiratot, mely hivatva volt a hagyományos salabakterrel szemben a tanítás és nevelés újabb és helyesebb methodusát ismertetni és népszerűvé tenni. Kértek, írjak bírálatot a szakunkba vágó újabb művekről és tankönyvekről.
Pór Antal «Rómaiak története», melyet az Akadémia megkoszorúzott, volt első áldozatom. Nem voltam megelégedve stílusával és gyermeki örömmel és büszkeséggel bizony sok tárgyi hibát, köztük egy csomó bolondgombát is mutathattam ki benne. A szerző gorombán felelt, én még gorombábban válaszoltam, mert feleletében újabb szarvas hibákat találtam. Erre a becsületes ember levelet írt nekem, melyben elismeri, hogy a vitás kérdésben igazam van, de kér, hogy más iránt ne legyek olyan kegyetlen. Szegény Pór, őszinte levelével nagyobb veszélybe döntött, mint akár a legvadabb támadással. Azt hittem, ezentúl is, hogy elég a hiba vagy mulasztás kimutatása, hogy a szerző maga is belássa. Ebben keservesen csalódtam, mert mihelyt a tárgyi igazságból kifogytak, személyes térre vitték az ügyet, pedig én könyvet sokat támadtam életemben, de embert soha. Úgylátszik, az elkövetett rossz könyv a modern ember Nessos-inge, nem bír szabadulni tőle és megmérgezi minden érzését és gondolatát.
Volt olyan könyv is, mellyel kegyesen bántam és olyankor - ritkán történt - a szerző nagyon hálálkodott. Ezen gyerekésszel csodálkoztam, sőt néha meg is botránkoztam. Elég naiv voltam hinni, hogy az elismerés ép olyan természetes és jogosult, mint a megrovás. Minthogy a tárgyat néztem, nem a személyt, nem értettem, hogy azonosíthatja valaki magát könyvével. Később, mikor már magam is beléptem a könyvírók céhébe, Gyulai Pál megtanított, hogy ne haragudjam, ha szidnak és ne köszönjem meg, ha dícsérnek. Az előbbit nem mindig tudtam elkerülni, az utóbbit szószerint követtem, de hallgatásom éppen nem szaporította barátaim számát. Bírálataim, persze csak a mi kis körünkben, meglehetős feltünést keltettek. Kármán szólt felőlük Gyulainak, ki azután kéretett, írjak olyanokat a Budapesti Szemlébe is. Még csak 18 éves multam. Gyulai akkor magyarosította nevemet, atyám hivatalosan csak egyév mulva a magáét.
Visontay Jánosnak földrajzáról írtam oda első cikkemet. Csaknem ötven éven át írtam a Szemlében. Mikor cikkem elkészült, elvittem Gyulai lakására, Sándor-utca 13. alá az első emeletre. A benyíló egy miniatűr-könyvtár, azután következett egy szintén kicsi dolgozószoba, amelynek ablaka a kertbe nyilott, az ablak mellett kerek asztal, oldalán, a falnál fekete bőrpamlag, melyre veszedelmes volt ráülni, mert esetleg pipacsutorába ült a vendég. Nagy félve léptem délután 3-kor a rettegett kis ember elé, nem is képzelhettem, hogy egykor milyen otthonos leszek házában. egyáltalában azt hiszem, senki soha nem volt hódolóbb igaz tekintély iránt, mint jó magam. Gyulai igen kedvesen fogadott, a pamlagra ültetett, maga egy széken foglalt helyet, úgy olvastam fel a körülbelül 4-5 lapnyi bírálatot. Már a vége felé jártunk, mikor kopognak. Bejő egy magas, kissé előrehajló úr, ősz hajjal, rövidre nyírt szakállal, kit soha nem láttam. Gyulai eléje megy, kezet fog vele és bemutatja nekem, gyereknek, a vendéget. Görgey Arthurt, ki nekem mindjárt kezét nyujtotta. Szörnyű lelki harc dúlt bennem. Gyulainál vagyok, kell hogy kezet adjak a honárulónak! Később elmondtam Arthúr bácsinak ezt a jelenetet. Kérdezte, miképen épültem ki abból a betegségből? Olvasással, feleltem. - Gyulai elfogadta a cikket.
1874 dec. 8-án volt a Vénusz átvonulása a nap és a föld közt. Ritka égi jelenség, melyet azelőtt utoljára 1769-ben figyeltek meg. Elolvastam, mi e csillagászati tekintetben oly fontos eseményre nézve az angol, francia és német csillagászati folyóiratokban megjelent, átvizsgáltam a számításokat, sőt magam is végeztem egy parallaxis számítást. Így készült egy hosszú cikkem, melyet Gyulai tanácsára Szily Kálmánnak adtam át. Szily elolvasta, megigérte, hogy kiadja a Természettudományi Közlönyben és arra kért, értekezzem e tárgyról, mint vendég a Tudományos Akadémia ülésén. Ez meg is történt és legnagyobb csodálkozásomra az öreg szaktudósok, Sztoczek és Wartha Vince nagy elismeréssel fogadták az előadást.
Akkorra már elkészült doktori értekezésem is: «A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére», melyet még nyáron, Kengyelen dolgoztam ki. A doktorátust már január elején kellett volna letennem, de Hunfalvy professzor betegsége miatt két hónapi halasztást szenvedett. Megírtam haza előre a terminust és mikor a várvavárt esemény még sem következett be, nővéreim egész regényt szőttek az elmaradás magyarázatára. Szüleim azonban nem kételkedtek bennem és nyugodtan megvárták, míg március 11-én meg nem sürgönyöztem. A szigorlaton Kerékgyártóval gyűlt meg bajom. Nem tetszett neki, hogy határozottan a Névtelen jegyzőnek IV. Béla korába helyezése mellett foglaltam állást. Végigbarangolt históriámon a legfurcsább részletkérdésekkel ostromolt, hogy megfogjon. Végre egy adatról kérdezte, hol olvastam? «Katonánál». Hányadik kötet? Azt is megmondtam. Körülbelül hány lapja van annak a kötetnek? Nagyságos uram, azt, ha tudnám sem mondanám meg, mert igazán nem idevaló. Ezen mindenki nevetett a jó öreg urat sem véve ki. Értekezésem a Földrajzi Közleményekben jelent meg Hunfalvy ajánlatára és meg volt az a nagy elégtételem, hogy mikor később az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című munkában e kérdésről írt, nagyjában a tőlem tört úton haladott. Jellemző, hogy a szakfolyóirat szerkesztője Hunfalvynak azt mondta, hogy dolgozatom nem eredeti. Mire a tudós azt válaszolta: Honnan vette volna, mikor ezt még senki sem tárgyalta. Nemcsak eredeti, hanem igen jó is.
Egyáltalában akkor igen sokat foglalkoztam földrajzzal, egyrészt tudományos érdeklődésből, másrészt az iskolai feldolgozás szempontjából. Különösen Peschel munkáinak köszönhetek sokat. Az iskolában ki kellett válogatnom azt mi lényeges és kiküszöbölnöm mindent, ami üres, nyomot nem hagy és terheli az emlékezetet. Talán szabad mondanom, hogy ebben úttörő voltam. Különös súlyt helyeztem a térképolvasásra, azt minden fiúnak egyformán kellett tudnia. Hogy minden zavaró momentum eltünjék, a Sydow-féle vaktérképeket használtuk, melyeken megvolt a hegy- és a vízrajzi és a városok helyének megjelölése, de egyetlen név sem éktelenkedett rajtuk. Vannak még élő magasrangú vezérkari tisztek, akik megírták, vagy megmondták nekem, hogy felvételeiket a «Kriegsschule»-ba annak köszönték, mit tőlem III. és IV. osztályban tanultak.
Egy személyes kapcsolat is hozzájárult, hogy éppen e tárgy ragadjon meg legjobban. Alighogy a gyakorló iskolába jutottam, Kármán és Heinrich beajánlottak Vámbéryhez, kinek titkárra volt szüksége. Elmentem a híres utazóhoz, ki előbb azt kérdezte, tudok-e földrajzt? azután meg milyen nyelveket beszélek? Mikor a franciát említettem, kérte, írjam fel a képzelet szót franciául és mikor hibátlanul felírtam «fantaisie», meg volt elégedve. A vele való érintkezés nemcsak tanulságos volt, hanem mulatságos is. Nagy elevenséggel szokta előadni élményeít, tapasztalataít, reflexióít. Fordítottam részére magyarra, németre, franciára, mert rendesen angolul írt. Meg szokott hívni vasárnapi vacsorájára, mi nagy kitüntetés volt, mert kivülem csupa neves ember járt oda és egész szellemes, szabad beszélgetés folyt minden lehető kérdés felől. Dolgozhattam azonban akármennyit, soha nem jutott eszébe, hogy fizessen, legfölebb egyszer, egy munkám végeztével egy félfont teát adott. Mikor megszorultam nejéhez fordultam, aki mindig szó nélkül kifizette azt a szerény összeget, mit kértem. Rusztem fiuk akkor két éves volt és mikor engem egyszer új kabátban lát, felkiált: «Matali bácsi tutta» (Stutzer). Ez annyira ellenkezett nagyon is ismeretes és szembetünő ruházati elveimmel és gyakorlatommal, hogy a családban és az odajáróknál szinte szállóigévé vált. Vámbéry példájának és utazási eredményeinek volt következése, hogy ajánlatot kértem tőle Petershez, ki akkor felfedező expediciót szervezett belső Afrikába. Ezt ő ridegen megtagadta tőlem, mert mind mondá, atyámnak nem tudna felelni érte. Így erről a kalandos tervemről le kellett mondanom, pedig már elolvastam volt az összes nevezetesebb afrikai utazásokat.
Heinrich Gusztáv ajánlására már a Pester Lloyd is adott ki cikket tőlem. Először a finnekről írtam egy tárcát még 1874-ben, másodszor Livingstone halálakor nekrologot 1875-ben. Azután hosszú éveken át nem írtam újságba.
Időmet tehát akkor sem loptam, sőt ezek mellett még rengeteget olvastam. Kármán hatása alatt a bölcsészeket. Plato Respublikáját, Aristoteles politikáját és ethikáját, Descartest és Spinozát. A magam ösztönéből Mommsen római történetét és közjogát és Ranke első műveit.
Kármán még egy új munkakört talált részemre. Előbb ő volt nevelője Lederer Bernát földbirtokos gyermekeinek, azután Weiss (Földes) Béla és Simonyi Zsigmond követték. 1874 márciusban engem ajánlott oda. Nagy aggodalmaim voltak, hisz az iskolában sem birtam bánni a gyerekekkel, mi lesz otthon? Kármán azonban megnyugtatott és mikor biztosított arról, hogy azok nagyon tisztességes emberek, elfogadtam az állást. A nagyobb fiuk az ő neveltjei, velem egykorúak, vagy idősebbek csak a gyakorló iskola negyedik osztályába járó Béla és a másodikba járó László voltak gondomra bízva. Eleinte bizony nehezen ment a dolog. Tanítani még csak tudtam volna, de arra legalább Bélának, ki minden dolgát maga végezte, alig volt szüksége, hanem a neveléshez, szoktatáshoz, együttéléshez éppen nem értettem. Ebbe csak lassanként nőttem belé. Végre is lelkiismeretes voltam és tudtam annyit és annyifélét, hogy a két eleven fiúnak érdeklődését felköltsem és Bélából úgy szellemileg, mint erkölcsileg kíváló, szinte túlfinom érzésű és tapintatú ember lett, nekem pedig leghívebb, legodaadóbb barátom.
Ez a két gyerek még jobban odafűzött a gyakorló iskolához. Odajárt egy osztályban Lacival Pali öcsém is. Természetes, hogy mint tanár hármukkal, kik legközelebb állottak hozzám, bántam legszigorúbban, mint ahogy később is a barátimhoz tartozókkal voltam legkevésbé elnéző. Érzelmeim és gondolataim világának mindinkább a gyakorló iskola lett központja azon egyszerű oknál fogva, hogy ott komoly munka folyik; mert az igazi szellemi élet lendülete magával ragadott.
Ez az élet megnyilatkozott az óraközökben, mikor tanárok, jelöltek együtt voltunk és megbeszéltük a most befejezett leckék eredményét és a következőknek tárgyát, megnyilatkozott azután az osztályokban, ahol sohasem hiányzott a «hospitans, vendég, ott volt mindig egy pár jelölt, de bejöhettek idegnek is, a tanulók szülei vagy rokonai, azonkívül vidéki tanárok, kiket az új módszer, melyet annyira dícsértek - és szidtak, kezdett érdekelni. Megnyilatkozott a gyerekekkel való érintkezésben, kiket egyenként kellett ismerni - és szeretni, mert hisz mindegyikben van valami tehetség, melyet fejleszteni lehet. Igaz, hogy a sűrű és barátságos érintkezés kissé megrendítette a fegyelmet, csakhogy nálunk nem a kor adta meg a felsőséget abban, hogy minket rendeltek tanítókul, hanem a szellemi és erkölcsi érték. Voltak jelöltek, kiknek csakugyan megingott az autoritásuk, hiszen magam is közéjük tartoztam. Ez azután ugyancsak helyreállott, úgy, hogy végig, míg egyetemi tanár lettem, réme, mumusa maradtam az intézetnek és ha volt osztály, melynek diszciplinája felborult, azt azonnal rám bízták. Egy tanítványom, kiből kiváló tudós lett, meg is mondta a tízévi érettségi lakomán, hogy nagyon szerettek, mint tanárt, de mint osztályvezetőt éppen nem.
Mi jelöltek, ha egymásnál hospitáltunk, ritkán mulasztottuk el az alkalmat, hogy megjegyzéseinket, néha meglehetősen maró módon, az erre szolgáló könyvbe ne írjuk. Ebből azután éles válaszok és keserű viszonválaszok következtek, melyek azonban a köztünk fennálló jó viszonyt alig érintették. Minthogy a legkülönbözőbb tárgyú leckéknél is hospitáltunk, a próbaelőadásokon megjelenni pedig kötelesség volt, a gimnázium szellemének megfelelően minden iránt tanultunk érdeklődni. Tetőpontját azonban a gyakorlati iskola élete a heti pénteki konferenciákban érte el. Ennek rendesen egy utolsó próbaelőadás megbeszélése volt tárgya, melyhez a hivatalos bírálón kívül minden jelentkező is hozzászólhatott. A tárgyi és a módszeres észrevételeket külön-külön szoktuk felsorolni. Befejezésül Kármán mondta el összefoglaló ítéletét, mindenre kiterjeszkedve és mégis kiemelve azt, mi jóban vagy rosszban tanulságos, úgy, hogy valami nagyobb, általánosabb, didaktikai eredmény sohasem hiányzott fejtegetéséből. Azt hiszem, alig van Európának iskolája, melynek jegyzőkönyvei annyi neveléstani értéket rejtenének, mint a gyakorló iskoláéi Kármán fénykorából. Annyi hévvel, oly meggyőző erővel beszélt, hogy akár áldott, akár sújtott, valami lelki emelkedettséggel távoztunk.
Konferencia után rendesen közös vacsora következett. Itt azután az évődés, a tréfa járta és általános volt a jókedv. Még külön «Diogenes» című tréfás újságunk is megjelent Feszt Aladár szerkesztésében, rajzokkal. Hozta arcképemet is ezzel az aláirással: «Nagy fiatalsága miatt mindig a legvénebb ruhákat veszi magára».
Eddig is voltak barátaim, de együttlétünk rövid ideig tartott. Most szereztem azt, aki megmaradt, Simonyi Zsigmondot. Igen nyugodt, pontos, mindenben rendes, amellett jólelkű, derült kedvű ifjú volt, nálam néhány évvel idősebb. Talán azért tetszett nekem annyira, noha sokban ellentétem. Alig voltunk együtt néhány hétig, megszólítottam, legyünk jóbarátok, ő azt szívesen elfogadta és míg nevelőnek nem mentem, együtt is laktunk. De azután is találkoztunk és barátságunkat éppen nem gyöngítette az, hogy hibáimra figyelmeztetett és szinte atyáskodott velem. Ezért, mikor fényképemet átadtam neki, ráírtam: Cato Censorius sapiensnek. Ő már akkor a zsenge korát élő «Nyelvőr»-nek egyik főoszlopa volt és nemcsak az ugor nyelvészetben, Budenznek igen kiváló tanítványa, hanem a klasszikus nyelvekben és irodalmukban is nagyon járatos. Így bizonyos tekintetben kiegészítettük egymást, a vele való társalgás és a Nyelvőr kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy eredeti somogyi nyelvérzékemet a pesti fertőzéstől megóvja. Magam is írtam néha a Nyelvőrbe, megismerkedtem és jó barátságba léptem Szarvas Gáborral is, kivel, meg a többi «Nyelvőrrel» a Hungária-kávéházban szoktunk találkozni. Szarvas Gáborral és Simonyival együtt néztük meg «A falu rossza» első előadását. Nagyon, de nagyon élveztük, de Szarvas mégis megjegyezte, hogy skandalum, mennyire nem tudnak a szinészek egy tájszólásban sem becsületesen beszélni.
Mennyire meggazdagodott életem a gyakorló iskolai két esztendő alatt! Szereztem barátot! Addig egyedül magamnak dolgoztam, ott megtanultam másoknak is dolgozni szeretettel, odaadással. Végre, addig rendetlen halmaz volt fejemben a sok és sokféle ismeret, most megkezdtem a feldolgozást, az összefoglalást. Ezzel együtt járt irodalmi pályám megkezdése is. Megtanultam, vagy legalább kezdtem, a legnehezebb mesterséget, az írást. Talán mindezeknél fontosabb az az erkölcsi emelkedettség, mely egész valómat most már tudatosan, áthatotta. Mindezt pedig főkép Kármánnak köszöntem, ki nekem nevelőm volt, miután hazulról elkerülésem óta nem nevelt senki.
(Folyt. köv.)