Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · André Gide
1894. október 7
Kedves, úgy érzem, neked írok. Sohase vezettem még naplót. Írni se tudtam soha semmit, kivéve pár levelet. S néked is írnék, biztosan, ha nem látnálak minden nap. De, ha előbb halnék meg nálad (amit szívből kívánok, mert az élet, tenélküled, úgyis csak sivatagnak látszana). olvasd el majd e sorokat: úgy érzem, hogy - ha rádhagyom őket, - nem hagylak el egészen. De, mikor előttünk az egész élet, minek is gondoljunk a halálra? Amióta ismerlek, vagyis mióta szeretlek, az életet olyan szépnek, oly hasznosnak és értékesnek látom, hogy semmit sem akarok elvesztegetni belőle; ebbe a füzetbe mentem boldogságom minden kis csöppjét. S mi mást is tennék mindennap, valahányszor magamra hagysz, minthogy megint újraélem az oly sebesen tovatünt perceket s felidézem a te jelenléted! Mikor még nem ösmertelek, említettem, mennyire fájt, hogy semmit se tehettem az életemmel. Mit sem éreztem üresebbnek, mint azokat a társasági elfoglaltságokat, ahova szüleim vittek, s amelyeknek örömei, úgy láttam, minden barátnőmet kielégítették. Én nem tudtam beérni ezzel az oly céltalan és szeretetlen életmóddal. Tudod, komolyan gondoltam arra, hogy ápolónő vagy apáca leszek, a szegények kis testvére. A szüleim vállat vontak, mikor erről beszéltem nekik. Igazuk volt, ha azt hitték, hogy ez a sok tervelés mind széjjelfoszlik, ha majd megösmerem azt, akit egész lelkemmel szerethetek. Mért nem ismeri el apám, hogy ez a valaki te vagy?
Úgy-e látod, mily rosszul írok. Ez a mondat is, amit sírva írok, egyszerűen szörnyűséges. De miért is olvastam újra? Nem tudom, hogy valaha is tudok-e majd rendesen írni. Hogyha erőszakolom, akkor biztos, hogy soha.
Mondtam, hogy míg nem ösmertelek, valami célt kerestem az életemnek és most te vagy minden célom, foglalkozásom, életem s most már csak téged kereslek. Tudom, hogy veled, általad érhetem el a legjobbat magamtól is, hogy néked kell vezetned, vinned engem a szép felé, a jó felé, Isten felé. S kérem Istent, hogy segítsen apám ellenkezését legyőznöm; s ideírom, hogy hathatósabbá tegyem, az én égő imámat: Istenem, ne kényszeríts arra, hogy apámnak engedetlen lánya legyek. Tudod, hogy Robert-t szeretem s hogy sohase lehetek senki másé.
Tulajdonképp csak tegnap óta értem, hogy mi lehet az életcélom. Igen, ama beszélgetés óta, a Tuilériák kertjében, ahol Robert felvilágosított a nőnek a nagy emberek életében való szerepéről. Fájdalom, oly tudatlan vagyok, hogy máris elfelejtettem az idézte példákat; de egyet jól megjegyeztem: az én egész életemet ezentúl arra kell szentelnem, hogy ő nyugodtan betölthesse magasratörő pályáját. Ezt persze nem így mondta, mivel szerény; én azonban ezt gondoltam, mert máris büszke vagyok, őérette. Egyébként szerénysége ellenére, azt hiszem, tudatában van az értékének. Nem titkolta előttem se, hogy magasabb becsvágyai vannak.
- Nem minthogyha ragaszkodnám a tulajdon érvényesülésemhez, - mondotta kedves mosollyal; - de, igenis, ragaszkodom az eszméim érvényesüléséhez.
Szerettem volna, hogy apám is hallja. De apa oly fejes vele szemben, hogy ebben is azt látta volna, amit ...nek nevez. Nem! még csak a nevét sem akarom ide leírni. Miért is nem érti meg, hogy az ilyen szavakkal nem Robertnek árt, hanem önmagának. Robertben épp azt szeretem, hogy sohasem elnéző önmagával, hogy sohasem felejti el, mivel tartozik önmagának. Ha vele vagyok, úgy érzem, hogy őkivüle senki se tudja, mit hívnak emberi méltóságnak. Csak tőle függ, hogy megalázzon vele, de, amikor egyedül vagyunk, még arra is gondja van, hogy sohase éreztesse. Némelykor már-már azt hiszem, hogy túloz kissé, amikor, csakhogy ne érezzem mellette a kislány voltom, ő válik gyermekké, énhelyettem. Mikor ezt tegnap a szemére hánytam, hirtelen komoly arcot öltött, s valami elragadó honvággyal ezt suttogta:
- A férfi nem más, mint egy idős gyermek, - s a fejét a térdemre hajtotta, mivel ott ült előttem, a földön.
Valóban halálos vétek lenne, ha ez a sok kedves mondás, tele annyi mélységgel és bölcseséggel, csak úgy nyom nélkül elveszne. Megfogadom, hogy feljegyzem mind, amit csak feljegyezhetek. Biztos vagyok, hogy örül majd, ha egyszer, később, rájuk bukkan.
Akkor jutott eszünkbe a naplóírás eszméje is. S tulajdonképp nem tudom, hogy miért mondom többesszámban. Ez is, mint minden jó gondolat, őneki jutott az eszébe. Egyszóval megfogadtuk, mind a ketten, hogy megírjuk külön-külön - mint ő mondta: a magunk történetét. Énnekem mi se könnyebb ennél, mert hisz az ő révén élek. De Robert, félek, nem igen jut hozzá, mégha több ideje is volna. És aztán nem is lenne jó, ha túlságosan lekötném a gondolatát. Tudom én, ezt is mondtam néki, hogy az én nagy szerelmemnek az ő pályáját, eszmekörét, egész nyilvános életét soha és semmiben sem szabad gátolnia; s ha énnékem ő jelenti majd az egész életet, én sohasem jelenthetem ugyanígy s egészen az övét. Szeretném tudni, hogy mit írt be mindebből a naplójába; dehát megesküdtünk rá, hogy sohase mutatjuk meg egymásnak.
- Csakis így lehet őszinte, - mondta Robert és megcsókolt, nem homlokon, hanem a két szemem között, mint ahogy legtöbbször szokta.
Viszont megegyeztünk abban, hogy, aki előbb hal meg kettőnk közül, az a naplót a másikra hagyja.
- Természetesen, - mondtam ostobán.
- Dehogy, dehogy, - felelt Robert egyszerre igen komoly hangon. - Meg kell egymásnak igérnünk, hogy nem is semmisítjük meg a naplót.
Mosolyogtál, mikor azt mondottam, hogy nem tudom, mit is írjak majd a naplómba. És lám, csakugyan, négy lapját máris telistele írtam. Alig tudom türtőztetni magam, hogy újra ne olvassam mindezt; viszont, ha újra elolvasnám, félek, hogy az egészet összetépném. Csak azt csodálom, hogy máris oly nagy örömet találok benne.
1894. október 12
Robert-t hirtelen hazahívták Perpignan-ba, édesanyjához, akiről rossz hireket kapott.
- Remélem, - mondtam - hogy nem lesz baj.
- Ilyenkor mindig ezt mondják, - felelte komoly mosollyal, ami rögtön elárulta, hogy mennyire aggódik. Haragudtam is magamra ezért az ostoba mondatomért.
Ha elhagynám az életemből mindazt az önkéntelen gesztust s a beszédemből azt a sok frázist, amit puszta formaságból szoktam tenni, vagy mondani, vajjon mi maradna meg mindebből? S ha meggondolom, hogy ezt is csak egy felsőbbrendű ember révén vettem észre! Épp azt csodálom Robertben, hogy semmit se mond vagy tesz úgy, mint bárki más; s ugyanakkor nincsen benne semmi nagyképűség se keresettség. Sokáig kerestem azt a szót, amely egyformán ráillene külsejére, ruhájára, szavaira, gesztusaira; «eredeti» - ez kissé túlzott; «sajátos»... «különleges»... Nem, egyik sem; megmaradok a «választékos» szónál; s szeretném, hogyha ezt a jelzőt senki másra nem alkalmaznák. Lényegének és modorának ezt az oly rendkívüli választékosságát egyedül önmagának köszönheti, mert, gondolom, sejttette már velem, hogy nagyon is egyszerű családból való. Mondta, hogy nem restelli a szüleit; de ez is csak azt jelenti, hogy egy kevésbé egyenes és kevésbé nemes jellem bizonyosan röstellné őket. Az apja, ha jól tudom, kiskereskedő lehetett. Robert igen fiatal volt, mikor végkép elvesztette. Nem beszél erről szívesen, én meg nem merem kérdezni. Azt hiszem, igen szereti az édesanyját.
- Jogosan csak őrá féltékenykedhetne, - mondta egyszer, mikor még nem tegeztük egymást. Volt egy huga is, de meghalt.
Felhasználom a távollétét és ezt a felszabadult időt, hogy elmondjam, mint ösmertük meg egymást. Anyám el akart ugyan vinni Daorblez-ékhez teára, hogy meghallgassunk egy magyar gordonkaművészt, aki, mondják, remekül játszik, de én erős fejfájást tettettem, csakhogy nyugodtan hagyjanak és egyedül... Robert-tel. Nem is értem, hogy érdeklődhettem oly sokáig «a nagyvilág örömei» iránt, azaz nagyon is megértem, hogy ami feléjük vonzott, az csak a hiúságomnak hízelgett. Most, hogy egyesegyedül csak Robert helyeslését keresem, nem sokat törődöm azzal, hogy tetszem-e többieknek, vagy ha igen, csak őmiatta, mivel látom, hogy örül ennek. De abban az oly közelmúlt s máris oly távolinak látszó időben, mit nem adtam a mosolyokért, a tapsokért, a bókokért, sőt egynéhány barátnőmnek irigységéért és féltékenységéért, mikor Beethoven ötödik koncertjében, egy második zongorán (s elösmerem, eléggé sikerülten) a zenekari részt láttam el, míg Rosita a szólót játszotta. Szerénykedtem, pedig mily jól esett, hogy nála is több dicséretet kaptam. «Rositánál nem csoda; végre is ez a mestersége; de Eveline...» Legjobban tapsoltak azok, akik nem is konyítottak a muzsikához. Tudtam, mégis elfogadtam a bókjaikat, holott nevetnem kellett volna rajtuk. Ehelyett inkább azt gondoltam: «Végre is, jobb ízlésük van, mint hittem volna». Ennyire átengedtem magam ennek a képtelen parádénak... Azaz, hogy látom, mint lehet mulatni rajta: hogy ha csúfot űzünk az egészből. Csakhogy benn a társaságban mindig ez az érzésem, hogy én vagyok a legnevetségesebb. Tudom, hogy nem vagyok sem nagyon szép, sem pedig nagyon szellemes s nem is értem, mit lelt bennem Robert, hogy érdemesnek tart a szerelmére. A társaságban sose ragyogtam mással, mint azzal, hogy tűrhetően zongoráztam, s pár napja már, hogy lemondtam a zongoráról, egyszer és mindenkorra, azt hiszem. Mért játszanék? Robert nem szereti a zenét. Nem is ösmerem más hibáját. Viszont olyan értelmesen érdeklődik a képek iránt, hogy szinte csodálkozom, mért nem fest ő is. Amikor ezt megmondtam néki, mosolygott és megmagyarázta, hogy, ha az ember meg van «verve» (ezt a szót használta maga is) sok és sokféle képességgel, semmi sem nehezebb talán, mint elejteni azt a képességét, amely a legkevésbé érdemli meg a továbbképzést. A festészetért, ha komolyan vette volna, sok egyebet fel kellett volna áldoznia, viszont, mint mondta, nem a festéssel vélt legjobban szolgálhatni a köznek. Azt hiszem, politikus akar lenni, de ezt nem mondta meg világosan. Dehát bármihez is fog, biztos vagyok a sikerében. S érzem, ami elszomoríthatna kissé, hogy bármivel próbálkozzék, édeskevés szüksége van az én segítségemre. De oly jó, hogy tetteti, mintha nem tudna élni nélkülem, s oly jól esik ez a játék, hogy elfogadom, ha nem is hiszek benne.
Egyre csak magamról beszélek, pedig úgy megfogadtam, hogy nem teszem. Mennyire igaza volt Bredel abbénak, amikor óva intett minket az önzés kelepcéitől, amely olykor, szokta mondogatni, felveszi a szeretet és az odaadás álarcát is. Szeretünk áldozatot hozni, de csakhogy azt higyjük, hogy szükség van ránk s hogy ezt másoktól is hallhassuk. Az igazi odaadás csak az Úr előtt ismeretes és csak az Ő tekintetét és jutalmát várhatja. De, azt hiszem, semmi sem tanít úgy meg bennünket a szerénységre, mintha egy kiváló embert szeretünk. Robert mellett érzem legjobban, hogy mi mindennek vagyok híjján, s azt a keveset, ami vagyok, szeretném őhozzá fűzni... De azzal kezdtem, hogy elmondom a
Hat hónapja és három napja történt, 1894, április 9-ikén. A szüleim megigérték, hogy, jutalmul a zeneakadémiai díjért, elvisznek Olaszországba; de nagybátyám halála s az örökségi bonyodalmak a kiskorú gyermekek miatt, mindegyre késleltették ezt a tervet; s én már le is mondtam róla, amikor apám, egyszerre csak, Párizsban hagyta anyámat a kis árvákkal, s elvitt magával Firenzébe, a husvéti vakációra. A Girard-penzióba szálltunk, amelyet T.-né ajánlott és joggal. A vendégek kivétel nélkül a «jó társasághoz» tartoztak, úgy, hogy nem is volt kellemetlen velük egy asztalhoz ülnünk. Volt három svéd, négy amerikai, két angol, öt orosz és egy svájci. Franciák csak mi voltunk, Robert-tel. Beszéltek ott minden nyelven; de főképpen franciául, az oroszok, a svájci úr, meg a mi hármunk kedvéért és egy belga miatt is, akiről megfeledkeztem. Egyik vendég sem volt kellemetlen; de Robert választékossága mindannyit árnyba borította. Épp apámmal szemközt ült, aki egy kissé tartózkodó s nem mindig nagyon szeretetreméltó azokhoz, akik nem az ő köréből valók. Mivel mi jöttünk utoljára, eléggé természetesnek látszott, hogy ne vegyünk részt mingyárt a társalgásban. Én ugyan szívesen beszéltem volna, de nem illett, hogy barátságosabb legyek apámnál; így hát mit tehettem volna, utánoztam a tartózkodását és mivel mellette ültem, a mi kettőnk hallgatása valóságos kis jégsziget volt az általános csevegésben. Csak az volt a mulatságos, hogy bárhova mentünk is, mindig belebotlottunk a penzió egy-egy vendégébe. Apám így mégis kénytelen volt felelni a mosolyukra vagy a köszöntésükre, s amikor az asztalhoz ültünk, mindenki tudta, hogy Santa Croce-ból vagy a Pitti-palotából jöttünk. - «De hiszen ez tűrhetetlen», - mondogatta ilyenkor apám; viszont a jég mégis csak megtört. Ami Robert-t illeti, őt szinte mindenütt láttuk. Ha beléptünk egy templomba vagy egy múzeumba, legelőször Robert-rel találkoztunk. - «No tessék! Már megint ő az...» - kiáltott fel ilyenkor édesapám. Eleinte, hogy ne feszélyezzen, Robert úgy tett, mintha nem látna minket, mivel sokkal jobb szimatja volt, hogysem meg ne értette volna, mennyire bosszantották apát ezek az örökös találkozások. Várta hát, hogy édesapám hajlandó legyen ráismerni s elsőnek sohase köszönt, tapintatosságból, hanem úgy tett, mintha elmerülne valamilyen remekmű szemléletébe. Néha bizony várni kellett apa köszönésére, mert apa épp Robert-rel szemben mutatkozott a legtartózkodóbbnak. Engem ez bántott is egy kissé, mert nem túlzok, de ez a tartózkodás közeljárt a fitymáláshoz; s hogy Robert nem akadt fenn rajta, csak türelmes természetét bizonyítja. Viszont mivel, a magam részéről, kénytelen voltam mosolyogni, megérthette, hogy az egész, legalább is ami engem illet, nem rosszakaratból történt. Sőt nehéz volt nem mosolyognom, mennél fagyosabb volt édesapám; szerencsére apa ezt nem vette észre, mivel egy kissé, hogy is mondjam, a háta mögött játszódott le. Robert-nek volt annyi jóízlése, hogy nem árulta el, amit látott s hogy nem szólt hozzám egyenesen, amit apa rossz néven is vett volna tőle. Ez az egész kis komédiát némi lelkifurdalással intéztem, mivel köztem és Robert között, édesapám tudta nélkül, hallgatag kapcsolatot teremtett. Dehát, hogy kerüljem el?
Növelte apa makacs hallgatását, hogy Robert «más világnézetet vallott». Én ugyan sose értettem jól, hogy mifélék édesapa meggyőződései, mivelhogy sejtelmem sincs a politikáról, de azt tudom, hogy édesmama sokszor szemérehányja a «materializmusát» és azt is, hogy édesapa nem nagyon szereti a papokat. Amikor fiatalabb voltam, csodálkoztam, hogy olyan jó, mert hiszen sose járt misére, s nem hiszem, hogy igaza van, amikor azt állítja, hogy «a vallás nem teszi jobbá az embereket». Mama azt mondja, hogy «csökönyös»; én meg viszont azt hiszem, hogy jobb szíve van, mint mamának, s amikor vitatkoznak valamin, ami nagyon is gyakran megtörténik, mama oly hangon beszél vele, hogy azonnal és azért is apáé minden rokonszenvem, még hogyha nem is adhatok néki igazat. Azt mondja, nem hisz a Paradicsomban; amire Bredel abbé azt feleli, hogy: majd ha egyszer odakerül, mégis csak kénytelen lesz hinni benne, mert bizony odajut egyenesen és üdvözül, ha akarja, ha nem. Én is ezt hiszem, teljes szívvel.
Milyen szomorúak is ezek a nézeteltérések, épp az oly szoros együttélésben, mint amilyen a mi otthonunk! S éppen olyan kérdésekben, amikre, kis jóindulattal, oly könnyű volna egyforma választ adni. Bizonyos, hogy Robert-rel semmi ilyesmitől se kell félnem, mert még sose láttam úgy templomban, hogy ott ne imádkozott volna, s amellett minden gondolata csupa nemesség és nagylelkűség. Nem hihetem, hogy az
Akkor aztán, a hatodik nap, apára rátört a köszvénye... Óh, milyen gyalázatos is tőlem, hogy örülni tudtam ennek!... Persze, azonnal ajánlkoztam, hogy mellette maradok a penzióban, és hogy felolvasok néki, de olyan szép idő volt s ő maga nógatott, hogy csak menjek. Arra használtam a távollétét, hogy benéztem a spanyol kápolnába, mivel tudtam, hogy édesapa nem igen szereti a primitíveket. Persze, ott találtam Robert-t, s nem kerülhettem el a beszélgetést. De, miután csodálkozott, hogy egyedül látott ottan s udvariasan érdeklődött apa egészsége felől, másról nem is beszéltünk többé, csak festészetről. Szinte boldognak éreztem magam, hogy annyira tudatlan voltam, mert így alkalma nyílt arra, hogy mindent sorra magyarázzon. Volt nála egy vaskos könyv is, de nem kellett kinyitnia, mivel kívülről idézgette a sok régi festő nevét. Nem tudtam mingyárt osztani a rokonszenvét azokért a freskókért, amelyeket, egyelőre, kissé formátlanoknak találtam, azonban éreztem, hogy igazat mond, és a szemem nem egy olyan tulajdonságra nyilt fel, amelyeket egyedül sose tudtam volna értékelni. Azután elvitt a San-Marco-kolostorba, ahol olyasmit éreztem, hogy kezdem érteni a festészetet. Olyan gyönyörű is volt így elveszni és elfeledkezni ebben a közös ámulatban, hogy, Angelico nagy freskója előtt, önkéntelen a karjába kapaszkodtam, amit csak akkor vettem észre, mikor mások is betértek a kápolnába, ahol addig a pillanatig egyedül csak mi voltunk. Egyébként Robert csak olyasmit mondott, amit apa is hallhatott volna; mégis, mikor hazatértem, nem mertem szólni apának erről a véletlen találkozásról. Bizonyosan rosszul tettem, hogy titkoltam előtte azt, ami oly mély emléket hagyott bennem, hogy másra nem is tudtam gondolni. De amikor, későbben, vádoltam magam az abbé előtt ezzel a «hallgatólagos» hazugsággal, az abbé inkább megnyugtatott, bár igaz, hogy ugyanekkor az eljegyzésemet is közöltem vele. Az abbé tudja, hogy apa ezt nem helyesli, de azt is tudja, hogy ezt a nemhelyeslést Robert nézetei okozzák, ugyanazok a nézetek, amelyeket a mama és az abbé viszont nagyon is helyeselnek. Apa egyébként oly igen jó, hogy nem is tudott sokáig ellenállni s amint mondja, semmi sem oly fontos néki, mint az, hogy én boldog legyek; és ebben a boldogságomban nem kétkedhet.
De, az eljegyzés előtt, beszélnem kellett volna még az utolsó napokról, Firenzében: de a tollam csak szaladt, gyorsan, egész addig a gyönyörű szóig, amely előtt elhalványul minden egyéb emlékem. Mielőtt elutaztunk Firenzéből, Robert engedélyt kért apától, hogy eljöhessen hozzánk Párisban is. Úgy féltem, hogy apa netán még ezt is megtagadja tőle! Azonban Robert jól ismeri rokonainkat, Berre-éket, akik meghívtak bennünket vacsorára, vele együtt, ez aztán igen megkönnyítette a dolgainkat. Másnap Robert mamánál is tiszteletét tette s pár nap mulva megint eljött, hogy megkérje tőle a kezemet. (Mily ostoba ez a kifejezés!) Mamát, a legelső percben, kissé meglepte a dolog, s engem talán még inkább, mikor mama ezt előttem is szóbahozta, mivel Roberttől mindeddig semmiféle nyilatkozatot nem hallottam. Robert nagyon nevetett, mikor ezt megvallottam néki, s azonnal «nyilatkozott», hogy nem gondolt rá, de hogy azonnal hajlandó erre a «nyilatkozatra», hogyha még nem tudnám, hogy szeret. Azután a karjába zárt s éreztem, nekem se kellett szólnom, mégis megérti, meg kell hogy értse, hogy egészen az övé vagyok.
Sürgönyt hoztak. Mamának adtam, hadd bontsa ő fel, bár énnekem szólt.
«Robert édesanyja meghalt», mondta s odaadta a távíratot, amelyben csak annyit láttam, hogy Robert szerdán érkezik.
Október 13
Levél Robert-től! De mamának írta; s azt hiszem, mama nem is volt érzéketlen a tisztelet e jele iránt. Nem csoda, hogy meg akarja őrizni ezt a levelet, mert oly szép; s mivel szeretném többször elolvasni, lemásolom:
Asszonyom, Eveline meg fogja bocsátani, hogy ezuttal Önnek s nem néki írok. Szeretném az ő örömét megkimélni az én szomorúságom látványától s önhöz fordulok, hogy sírhassak. Ezt a szép nevet, hogy
Igen, aki életet adott nékem, tegnap meghalt s mondhatnám: a karjaim közt. Eszméletét csak pár órával a halál előtt vesztette el. Reggel még magánál volt, amikor is felvette az utolsó szentséget, annak a papnak a kezéből, akit ágyához hivattam. Nyugodtan várta a halált s úgy látszott, csak az én fájdalmam bántja. Utolsó öröme, mondta nékem, eljegyzésem híre volt s az a tudat, hogy ha elmegy, nem hagy itt egyedül a földön. Ugy-e megmondja Eveline-nek s azt is, hogy örökké bánom, hogy anyám őt már nem ismerhette.
Fogadja, anyám, az én tisztelő s máris gyermeki szeretetem kifejezését.
Szegény barátom, hogy szeretnék osztozni a szomorúságodban. Próbáltam szomorkodni, de hiába. A szívem csupa örömtől árad, s boldogság minden, még a baj is, ha veled érzem.
Október 15
Megjött, láttam. Milyen szép és milyen nemes a fájdalma! Most kezdem csak jobban érteni. Azt hiszem, hogy gyűlöli a készenvett közhelyeket, mert például a gyászáról ugyanoly tartózkodással beszél nékem, mint annak idején a szerelméről. Sőt, hogy ne legyen kénytelen mutatni a meghatottságát, kerül minden alkalmat, ami ellágyíthatná. Nem is volt szó köztünk másról, csak anyagi kérdésekről, s mamával sem egyébről, mint a hagyaték rendezéséről s a Robert-ra eső rész mielőbbi eladásáról. Igen nehéz foglalkoznom ezekkel a dolgokkal, ezért hát mamára hagyok mindent, beszélje meg Robert-rel. Annyit mégis megértettem, hogy most gazdagok leszünk, amit szinte sajnálok: szeretném azoknak adni a vagyont, akiknek pénzre van szükségük, hogy boldogok lehessenek. De most nem boldogságról van szó. Robert ugyanis azt mondja, hogy a maga számára mindig elegendő lesz a pénze, azonban a pénzt fegyvernek nézi, amellyel győzelemre juttatja majd az ideáit. Sokáig beszélgetett erről a jó Bredel abbéval, aki szintén azt mondja, hogy nem szabad visszautasítani a gazdagságot, hanem hogy szent kötelességünk azt a jóra fordítani.
Szegény apa! Mindezek a dolgok őnélküle történnek. Ha látja, hogy jön Bredel abbé:
- Ejnye, mennyire sajnálom!... Kénytelen vagyok elmenni... mondja mindig igen gyorsan, éppen hogy köszöntve a vendéget.
Mindig félek, hogy az abbé megharagszik; de olyan jó, oly elnéző, hogy úgy tesz, mintha komolyan venné ezt a sántikáló mentegetőzést.
- Delaborde úrnak mindig sok a dolga, - mondja ilyenkor mamának, aki kétszer oly előzékeny, csakhogy, a maga részéről, jóvátegye az udvariatlanságot. S úgy érzem, hogy egy kis jóakarattal apa és az abbé úr oly könnyen megérthetnék egymást! Mert hisz apa is olyan jó!
- Kicsikém, a papok meg én nem egy Úristent imádunk, - szokta válaszolni nékem, amikor iparkodom meggyőzni. - Ne erőlködj, mert még megharagszom. Később talán majd megérted ezeket a dolgokat, ha ugyan nem hasonlítsz nagyon anyádhoz.
Ilyenkor bizony azt felelem néki, hogy «ezeket a dolgokat» sohase óhajtom megérteni, viszont nem tudom helyeselni azokat a nézeteket, amelyek csak viszályt szülnek az én egyformán szeretett szüleim közt. Ugyancsak a szerencsétlen «nézetek» az okai annak, hogy apa ma sem helyesli az eljegyzésemet.
- Gyermekem, - mondta - nincs jogom ahhoz, hogy ellenezzem ezt a házasságot s az apai hatalommal sem óhajtok visszaélni. De ne kívánd tőlem azt, hogy helyeseljem, amit sajnálok. Nem tehetek egyebet, mint hogy azt kívánjam néked, hogy ne bánd meg egyhamar, amit tettél.
Október 19
Ma reggel kérdeztem apától, mi a kifogása Robert ellen. Először hosszan nézett rám s összeszorította az ajkát, szótalanul; aztán ezt mondta:
- Nincs énnékem, gyermekem, semmi, de semmi kifogásom. Egyszerűen nem tetszik nekem. Ha mondanám, hogy mért, tiltakoznál, mert szereted, - s ha szeretünk valakit, nem olyannak látjuk, mint amilyen.
- De hisz - kiáltottam fel - épp azért szeretem Robert-t, mivelhogy olyan, mint amilyen!
- Robert becsapja az abbét, anyádat, téged, s félek, önmagát is, ami pedig még súlyosabb!
- Azt akarod mondani, hogy nem hiszi, amit mond?
- De igen, hogyne: elhiszem, hogy hiszi. De én, én nem hiszek benne.
- Kezdjük azzal, hogy te semmiben sem hiszel.
- Mit tehetek? Én már, mint anyád mondja, javíthatatlan kétkedő vagyok.
Ezen túl nem folytatjuk, mert az ilyen társalgás csak arra jó, hogy mindkettőnket lehangoljon. Szegény apa! Remélem, hogy Robert majd meggyőzi... idővel. Hisz oly ügyes, oly hajlékony, oly türelmes apával szemben... Mindig gonddal kerüli a bökkenős témákat (apa szintén, ami azt illeti). Egy-egy társalgást apával tojástáncnak nevezget, mivel a kényes tárgyak között ügyesen kell kapkodnia a lábát, vigyázva, hogy még hozzájuk se érjen. Pedig mennyire szeretném, hogyha apa hallaná, mikor velem beszél, - mikor apa távollétében beszél! Apa előtt, érzem, hogy figyeli magát; azonban, ha nem érez gátat, egész lénye nekilendül s megtörténik, hogy oly gyönyörű dolgokat mond, hogy szeretném mind leírni, azonnal, a naplómba. S amellett oly szellemes, oly mulatságos... Mint Yvonne de Berre mondta nemrég: «Az ember haláláig elhallgatná.» Épp mult csütörtökön volt; Robert-rel a rokonainknál ebédeltünk. Maurice de Berre és apa mingyárt ebéd után eltávoztak; akkor Robert soká beszél Perpignan-ról, a vidékről, a kicsinyes versengésekről, mindarról, amit oly jól láthatott, arról az egész környezetről, amelyben élt és ahol, mint mondja, egy királyságért sem tudna újra élni. Ahogy hallom beszélni e sok furcsa emberről, akik szülei társaságát alkották, szinte sajnálom egy kissé, hogy nem ismertem mindannyit; viszont értem, ha az oly felsőbbrendű szellem, mint Robert, fojtónak érezte ezt a légkört. Először, csakhogy szabaduljon innen, kolostorba akart lépni, mivel igen vallásos lélek; de csakhamar belátta, hogy sokkal több jót tehet, ha a tevékeny életbe lép. Bredel abbé szintén ezt mondja s én is azt hiszem, vele együtt, hogy ekkora fényességet nem szabad véka alatt rejtegetni, mint ezt az Evangéliumból idézte. Hogyha Robert-t hallja az ember, ellenállhatatlan kivánsága támad, hogy sokan, minél többen hallgathassák. E tekintetben nem vagyok, nem lehetek féltékeny s bűnnek érezném azt a vágyat, hogy ily kincset egyedül élvezhessek. Egész életem célja az lesz, hogy minden kis erőmmel elősegítsem az érvényesülését.
Jövő héten együtt megyünk néhány helyre látogatóba. Már előre örülök, hogy bemutathatom barátainknak.
Október 26
Pár napja olyan zürzavarban élek... Azt reméltem, hogy mindennap marad egy kis időm a napló-íráshoz. De nemcsak az idő hiányzik. Még amikor egyedül vagyok, akkor sincs annyi nyugságom, hogy az eszméim leülepednének. Mintha egy forgószél vinne: látogatás, bevásárlás, meghívás, színház, ahová, gyásza ellenére, szerencsére Robert se röstell elkísérni, mivel, mint mondja, az őszinte érzéseknek nincs szükségük a konvenciókra, s különben is azt hiszem, hogy boldogságának tudata erősebb a bánatánál. Elkísér az üzletekbe, ahol ezer holmit rendel s erősködik, hogy minderre még igen nagy szükségünk lesz. Ez annyira mulattatja s oly látható örömmel kényeztetne, hogy nem is igen próbálom mérsékelni. Egy csodaszép gyűrűt is választottunk együttesen, s megvallom, olyan nagy az örömöm, hogy ma se győzök gyönyörködni benne. De amikor Robert még egy karperecet is akart venni, erre már határozott nemet mondtam, hiába próbált meggyőzni, csakhogy elfogadtassa velem, hogy az ékszervásárlást nem annyira kiadásnak, mint inkább «befektetésnek» kell tekinteni; ezt a szót használta Robert, majd meg azt is megmagyarázta, hogy a drágakövek és nemesfémek «értékszilárdulással bíztatnak». Amire én tiltakoztam, kijelentettem, hogy ez nékem mindegy, ezen aztán vitatkozhatunk is kissé. Bizonyosan nem illett azt mondanom, hogy a gyűrűt éppen úgy szeretném, ha nem is tudnám, hogy mily sokba került; mert akkor Robert felcsattant:
- Mondd mingyárt, hogy jobb szereted a vásári portékát!
Azután, mint mindannyiszor, s ez teszi őt oly érdekessé, most is kiszélesítette a kérdést s «általános szempontból» nézte, mert ő csak ezt tartja fontosnak:
- A gyöngyöket - magyarázta - oly jól utánozzák máma, hogy akárki rajtaveszthet; de az igazi gyöngyök egész vagyont képviselnek, míg a többi csak látszatos érték.
Még a ruhapróbáim is az ő jelenlétében kell, hogy történjenek, mivel kitűnő ízlése van s szívesen vitatkozik a szabókkal. Az új kalapjaimat is vele együtt választottam. Az új kalapformákhoz igen nehezen tudok hozzászokni. Robertnek az a véleménye, hogy nagyszerűen illenek az alakomhoz; de ha a tükörbe nézek, szinte fel sem ismerem magam. Azt hiszem, hogy az egész csak szokás dolga s hogy nemsokára, mint Robert mondja, a lánykori arcomat találom majd szokatlannak. Általában úgy érzem, hogy túlságosan szép holmikat vesz; dehát értem, hogy szeretné, hogyha a díszére válnék s hogy máris nincs jogom a szerénységhez. Az abbé tudja, hogy a szívemben az maradok s azt mondja, hogy csak ez a fontos. Mindennap újra ámulok s még most is méltatlannak tartom magam erre a nagy boldogságra. Olykor félek, hogy Robert még felfedezi, mennyire túlozza az érdememet. De talán, a szerelem révén, sikerül majd felemelkednem hozzá. Egész szívemmel kívánom ezt s törekszem is rá szüntelenül. Ő pedig oly türelmesen segít hozzá.
Október 30
Robert mindjobban elkápráztat. Egy csomó híres emberrel állandó összeköttetésben van s nincsen oly kör, ahol ne volnának ismerősei. Így aztán szívességet tesz mindenkinek, aki csak hozzája fordul; s mivel tudják, hogy szolgálatkész, sosincs híja a kérelmezőkben. Azt mondja, hogy az életnek egyik legnagyobb bölcsesége, hogy sose kérjünk olyasmit, amiről nem biztos, hogy megkaphatjuk. De mivel az ő lekötelezettjei semmitsem utasítanak neki vissza, s mivel csak jogos dolgokat kér tőlük, könnyen megkapja mindig, amit akar. Mindenütt szívesen látják s ahova csak megyek vele, azonnal tárt karok fogadják. Megkértem, hogy csak igazi barátait mutassa be; azonban, aki csak ismeri egy kissé, azonnal barátja óhajt lenni s mivel mindenben otthonos, úgy beszél bárkivel bármiről is, mintha éppen az volna az ő sajátos tárgyköre. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy volnának valóban meghitt barátai. A minap meg is kérdeztem ezt tőle. Nem válaszolt egyenesen, hanem magához szorított gyöngén és azt mondta: A barátság a szerelem előszobája.
És, csakugyan, úgy érzem ma, hogy az a nagy barátság, amit nemrég Rosita és Yvonne iránt éreztem, csak átmenet volt és hogy Robert az én első és igazi barátom.
Apát meg akarja lepni azzal, hogy megszerzi néki a becsületrendet. Mivel igen jól ismeri a közoktatásügyi miniszter jobbkezét, azt állítja, hogy mi se lesz neki könnyebb. Édesapa bizonyosan nem utasítja ezt vissza, sőt, azt hiszem, alapjában nagy öröme lesz vele. Igen kedvesnek találom, hogy Robert apára is gondol és hogy nem magának kéri a becsületrend keresztjét, azonban nem tulajdonít neki nagy fontosságot s tudja, hogy bármikor megkaphatja. Amikor hallom, mint beszélget azokkal a nevezetességekkel, akiknek bemutat, mint menyasszonyát, olyankor látom valójában, milyen tudatlan is vagyok; alig merek beleszólni a férfiak társalgásába, olyannyira félek, hogy szégyent hozok rá. Meg is kértem, írja fel azokat a könyveket, amiket ismernem kéne, mihelyt egy kis időm lesz hozzá... De mikor? Megállapodtunk abban, hogy január végén esküszünk. Milyen szörnyen messze van ez, pedig a napok, úgy érzem, kábító gyorsasággal futnak. Esküvő után azonnal Tunisba fogunk utazni. Ezt nem csupán aféle kéjutazásnak tervezzük. Robert-nek ott egy agrárvállalatnál komoly érdekei vannak, amelyeket személyesen akar ellenőrizni. Azt mondja, nincs nagyobb öröm, mint ami egyben haszonnal jár. Az elméje sose tétlen. Folyton tanul s mindent a javára fordít.
Legnagyobb gondunk most a lakáskérdés. Megnéztünk együtt egy csomó lakást, de, akár mama, akár Robert, akár pedig és magam, mindegyiknél találtunk egy kis hibát. Azt hiszem, meg fogunk egyezni egy építésszel, aki Robert jóismerőse. Most épített egy bérházat, még pedig igen jó helyen, a Muette-negyedben, ahol az ablakok nagy kertekre nyílnak. Mi lennénk a legfelsőbb emeletnek a gazdái, ami lehetővé tenné, hogy kedvünkre rendezzük be magunknak. Órákat töltünk el azzal, hogy a tervekről vitatkozunk, ami roppantul mulatságos. Robert, aki anyja életében nem volt gazdagnak mondható, három év óta beérte az Avenue d'Antin egy kis földszinti lakásával, ahol azonban egyre szűkebben volt. Amellett nem odahaza, hanem a vendéglőben étkezett, ami sok időveszteséggel is járt és a gyomrának is ártott. Kértem, mutassa meg a lakását, ami, azt hiszem, zavarba hozta kissé. Pedig hát szinte csodálkoztam, hogy nem leltem nagyobb rendetlenségre. Minden egyes irata vagy csomóban, vagy borítékban van osztályozva, s azonkívül felfedezett egy nagyszerű cédula-rendszert, amelynek a segélyével minden szükséges adatot azonnal s bárkiről is megtalál. Csakis így tud olyan könnyen lekötelezni mindenkit. Azt mondja, hogy az emberek általában módszertelenek és hogy a társadalom gépezete nincs pontosan egybeillesztve. Szereti idézni La Fontaine-t: «Tőke még csak volna egy kevés», s azt állítja, hogy elsősorban javaink értékesítése a fontos. Azt hiszem, hogy ez különösen azokra nézve igaz, akik oly nagytehetségűek, mint Robert; de amikor azt mondom néha, hogy az én tőkém vajmi keveset ér, kedvesen tiltakozik és bizonygatja, hogy akárhány olyan nő, akinek fényes szalonja és hírneve van, még a lábam nyomába se érhet. Úgy látom, hogy ezt őszintén mondja s olykor határozottan félek, hogy jövendő hitvesében netalán még csalódni fog. Addig is csak őrizze mind tovább ezeket a jótékony illuziókat! Akármi lesz, művelődni fogok, amennyire csak telik tőlem és mihelyt lélekzethez jutok egy kissé, s iparkodom, hogy minden nap valamivel méltóbb legyek Robert-emhez.
Szerettem volna megtudni tőle, hogy vajjon, ígéretéhez híven, maradt-e ideje a naplóírásra s kértem, mutassa meg, mit írt; óh, nem azért, hogy elolvassam; de csak látni akartam a naplót, semmi mást. Tulajdonképp attól féltem, hogy esetleg az asztalán, mások szeme előtt hagyja. De megnyugtatott. A fiókot, ahol a naplóját őrzi, mindig bezárja kulccsal, óvatosan. Mutatta is a fiókot, de a naplót nem szedte ki, jóllehet megígértem, hogy nem nézek bele.
November 3
Tegnap Bourgweilsdorf, a festő volt nálunk hivatalos vacsorára. Szörnyű neve ellenére, melyről nem is tudom, jól írom-e, se nem német, se nem zsidó, hanem egy szegény s kedves, jó fiú, akit Robert igen pártfogol s aki az Avenue d'Antin-i kis lakást egészen megtöltötte már a vásznaival; csupa lehetetlen kép s Robert csak könyörületből veszi őket, mivel szeretne segítni rajta, anélkül, hogy bántaná az önérzetét. Meg is mondtam Robert-nek, hogy bizony, szerintem, nem jól teszi, ha lovat ád egy ily félbenmaradt művész alá, akit jobb volna akármi másra, mintsem a festésre bátorítni; dehát, úgy látszik, szegény fiú semmi másra nem képes s amellett nagy tehetségnek tartja magát. Robert egyébként makacsul hajtogatja, hogy «nem egészen tehetségtelen», s egy kissé vitatkoztunk is e témán, mert végre is csak rá kell nézni egy ilyen pacsmagolásra a sok közül, hogy azonnal tisztába legyünk Bourgweilsdorf tudatlanságával s azzal, hogy sejtelme sincs arról, milyennek kell lennie egy rendes képnek. De ekkor Robert idézni kezd egy egész sereg olyan művészt, akik mind híresek lettek, bár eleinte mázolóknak nézték őket. S mivel megharagudott egy kissé, mert sehogysem voltam képes őszintén szépnek találni, amit mutatott, hozzátette, határozott hangon:
- Különben is légy meggyőződve, hogy ha nem volna értéke, nem is ragaszkodnék hozzá.
(De azért Robert se meri felaggatni ezeket a szörnyűségeket. Egy nagy szekrényben őrzi őket, én is ott akadtam rájuk, mert megengedte, hogy kutatgassak mindenfelé a lakásában.) Robert hangja olyan nyers volt akkor (először beszélt így velem), hogy a szemem egyszerre csupa könny lett. Észrevette, ellágyúlt, aztán megcsókolt és így szólt:
- Idehallgass. Akarod, hogy bemutassam? Akkor aztán meglátod, hogy csakugyan oly ostoba-e, mint gondolod.
Beleegyeztem; s így történt a meghívása.
Nos hát itt, a naplómban kell Robert elnézését kérnem: Bourgweilsdorfot hamarosan csaknem rokonszenvesnek találtam. Azt mondom «csaknem», mert, mindamellett, van valami bántó is benne: és pedig az a kevés hála, mondhatnám, hogy hálátlanság, amit Robert irányában mutat. Bourgweilsdorf nagyon is elfelejti, mivel tartozik Robert-nek, sőt kissé neveletlen is vele szemben. Jól tudom, hogy az szájában mindez nem olyan nagyon súlyos, és hogy a hangja meghittsége jóváteszi a szavai nyerseségét; de nem egyszer hallottam, amint Robert szavába vágott: «De komám, ennek se füle, se farka», és épp a legokosabb megjegyzésekre, amiket csak félfüllel hallhatott. Viszont mindent helyeselt, amit apa mondott, még pedig az őszinteség oly mosolygó és udvarias hiányával, hogy szinte mindnyájunkat megtévesztett, apát meg valósággal elbűvölte. Azt hittem, holmi bohémmel lesz dolgom - s jelentkezett egy elegáns, jólöltözött, jómodorú s gondozott külsejű úriember. Hogy van esze, az bizonyos. Nagyszerűen tud elmesélni egy sereg mulatságos históriát s a társalgása elragadó lenne, ha nem szeretné úgy a paradoxonokat. Az ember sose biztos benne, hogy nem csúfolódik-e egy kissé, amikor például azt mondja, hogy Poussin és Rafael a legkedvesebb festői, amit az ő tulajdon képeiből ugyancsak nehéz volna kitalálni. Egészében igen jól mulattunk ezen az estén s azt hiszem, hogy a derék Bourg-t mindig szívesen fogom viszontlátni. De ez korántsem jelenti azt, hogy megrendelném nála az arcképemet, mint ahogy Robert tette váratlanul... Sem ő, sem én nem vártunk erre, úgy hogy nem tudtuk, mit is mondjunk s roppantul félszeg volt az egész helyzet. Robert előbb, úgy gondolom, megkérdhette volna a véleményemet. Kijelentettem volna néki, hogy most már az esküvőig nehezen volna időm az üléshez és hogy ezt az «élvezetet» akkorra kéne halasztani, amikor majd visszatérünk a nászútunkról. Ezt mondtam Bourgweilsdorfnak is, amikor, Robert ösztönzésére, már az első találkozót akarta velem megbeszélni. Azt mondja, hogy beérné három vagy négy üléssel is; hogy csak pár vázlatot rajzolna s emlékezetből festené a képet, mialatt mi úton leszünk, úgy hogy mire visszatérnénk, egynéhány ecsetvonással befejezné. Megvallom, ha azokra a rémségekre gondolok, amikre képes, nincs különös kedvem ahhoz, hogy épp vele festtessem le magam. Mégis megállapodtunk abban, hogy egy nap megnézzük a műtermében.
November 7
Vendégfogadás, lótás-futás, menyasszonyi látogatások. Még időm sincs, hogy naplót írjak; sem ahhoz, hogy olvassak, hogy kissé összeszedjem magam; sem ahhoz, hogy boldognak érezzem magam. S az szomorít el legjobban, hogy mindez szörnyen önzővé tesz. Napról-napra csak az én örömömről, az én ruhámról, az én kényelmemről s az én ízlésemről folyik a szó. Mintha lehetne, ezentúl, más kényelmem s más ízlésem, mint amilyen Roberté! A kis szalónom bútorzatát szintén csak azért szeretem, mivel Robert választja. A minap egy remek kis íróasztallal lepett meg, amelyben a leveleit és a naplómat őrizhetem. Addig, míg be nem rendezkedünk, ott marad a bútorosnál. Alig várom már az időt, hogy a magunk otthonában legyünk s hogy egy kissé magamhoz térjek. Ezek a napok oly üresek, olyan idő-pocsékolók... s úgy érzem, hogy Robert-t is, magamat is szem elől vesztem, mert ha közel vagyok is hozzá, szinte sose vagyunk egyedül; mosolyogni kell mindenkire, felelni ostoba kérdésekre, mutatni az örömünket, játszani a boldogság komédiáját s a boldogság látszatának ez a szinte örökös gondja meg is akadályozná, hogy az legyek, ha ezt az egész parádét egy percre is komolyan venném. Bámulom azt az átszellemült s meggyőződéses ábrázatot, amelyet a legközönyösebbek is vágnak, amikor jókívánságaikat hangoztatják; s nékem is a játékba kell állnom s «örvendenem annak a szerencsének», hogy megismertem ezt vagy azt a kellemetlen vagy jelentéktelen embert.
November 12
Yvonne-nal sokat voltam együtt mostanában. Amikor vele beszélek, érzem, hogy a boldogság mily könnyen válhat önzővé. Legfeljebb az ejt tévedésbe, hogy többet gondolok Robert-re, mint önmagamra. Dehát, hogyha rágondolok, a szívem sugallatára hallgatok. Nem mintha arról volna szó, hogy ne szeressem annyira, hanem hogy ne korlátozzam őrá minden szeretetemet. Egyedül vele törődtem s csak csütörtökön vettem észre szegény Yvonne sápadt arcát. A szemem hirtelen kinyílt, jobban mondva az a vakító felhő oszlott széjjel, amiben mindeddig éltem; Yvonne annyira megváltozott, hogy megijedtem, faggatni kezdtem s a végén megvallattam vele gyötrő szomorúságának titkát. Az a fiatalember, akit, tudtam, hogy szeret, akinek már-már a jegyese volt, megcsalja, nemrég fedezte fel, és egy másik nővel él együtt...
- Miért nem mondtad ezt előbb? - kérdeztem tőle.
- Nem akartam zavarni az örömödet.
Egyszerre szégyellni kezdtem ezt az örömöt, amely, hirtelen, olyannak látszott, mint valami magántulajdon, a «
November 14
Milyen kedves is Robert! Alig hogy csak szóltam neki Yvonne kivánságáról, azonnal telefonált Marchant doktornak, akivel mingyárt megbeszélte, hogy holnap este együtt vacsoráznak. A
- Sose tudjuk, - nevetett Robert, - hogy mi mindent érhetünk el egy kitűnő vacsorával.
Azt mondja, hogy a vacsorán az én jelenlétem sem lesz fölösleges, úgy, hogy apát is rábírta, hogy elengedjen. Ennek igen örülök, nemcsak mert szívesen vagyok Robert-rel, hanem mert azt is látom ebből, hogy apa már nem nézi oly rossz szemmel a házasságunkat; azonkívül talán még sohase vacsoráztam vendéglőben; és ha, mindezen felül, Yvonne-nak is hasznára lehetek... Robert ugyan azt mondja, hogy Marchant doktor mogorva egy kissé, viszont él-hal a jó konyháért; el is határozta Robert, hogy dupla gondot fordít az étrendre.
Sokszor félek, hogy bosszantom Robert-t, amikor a társalgásban néha oly kifejezéseket vagy fordulatokat használok, amelyek szerinte nem szabatosak s amelyeket már megszoktam, mert folytonosan hallom őket maga körül. Amikor egyedül vagyunk, Robert mindig figyelmeztet s kijavítja a hibámat. Társaságban azonban sokszor inkább hallgatok, csakhogy ne lássam az arcán azt az ideges kis vonást, amit ugyancsak én veszek észre rajta, de ami rögtön tudtomra adja, hogy megint nem úgy beszéltem, mint ahogyan kellene. Pedig Marchant doktorral majd mégis csak beszélnem kell; s már előre remegek. Tudom, mi lesz: ha vigyáznom kell, egyszerre elvesztem a biztonságomat. Könyörögtem Robert-nek, hogy ne sokat nézzen rám vacsoraközben. A szeméből kiolvasom minden egyes gondolatát, s ha szemrehányást látnék benne, még az árnya is a szárnyam szegné. Így például semmi se bosszantja úgy, mint a «nagyon» [*] használata oly szavak előtt, amelyek, mint igen helyesen mondja, nem tűrik a középfokot (vagy felsőfokot? már nem tudom) a franciában. Mielőtt figyelmeztetett volna rá, akárhányszor mondottam, hogy: «Nagyon éhes», vagy «nagyon álmos», vagy hogy «nagyon félős» vagyok.
- Mért nem mingyárt - jegyezte meg rá, - hogy én «nagyon bátorságos», vagy «nagyon fejfájós» vagyok?
Azt hiszem, értem a különbséget, bár bevallom, hogy sohase gondoltam rá; de most meg, csakhogy ne tévedjek, sose merem használni a «nagyon» szócskát. Az embernek ideje sincs mindig arra gondolni, hogy a következő szava főnév-e, melléknév-e, vagy adverbium... És azután úgy érzem, hogy Robert túloz is egy kissé. Így például azt sem akarja, hogy azt mondjam: «nagyon megharagítottam»; pedig hát «megharagítottam» csak nem főnév? Meg akarta magyarázni, hogy viszont nem is melléknév; de, azt hiszem, belezavarodott, mert, miután annyit mondott: «Mingyárt meg fogod érteni...» hirtelen későbbre halasztotta ezt a kis nyelvtani leckét. De, ha törik, ha szakad, meg kell hogy értem e szabályokat s meg kell már tanulnom a használatukat, mivel, Robert nézete szerint, a nőknek kéne vigyázniok a nyelvtisztaság megóvására, már azért is, mert általában konzervativebbek, mint a férfiak, s ha pongyolán beszélnek, megszegik egyik kötelességüket.
November 16
«A áldóját!» kiáltott fel apa, aki gyakran használja ezt a szót, aféle otthonos kis káromkodásként; «nektek aztán semmi se drága!» - amikor megmondtuk néki, hogy a
- A fenébe azzal a sok dologtalan kisasszonnyal! - kiáltott fel már az első szóra, amit Robert Yvonne-ról mondott néki.
Ez majdnem a vacsora végén történt, mikor Robert úgy gondolta, hogy eléggé «megpuhította» már a vendégünket. De ez, olyan mogorva arccal, amely még csak súlyosbította a szavai gorombaságát:
- Különben sem ő az első, aki ily módon ajánlkozik. Én az efajta kéréseket mindig elutasítottam, kurtán. Nem mondom, az irgalmas nővérek... de ezek meg, úgylátszik, nem is nők már. Viszont a társaságbeli hölgyek... Aesculap óvjon meg tőlük! Mondják meg a barátnőjüknek, hogy menjen csak szépen férjhez. Higyje el, hogy egy fiatal lány soha jobbat nem tehet. S örülök, kedves kisasszony, hogy ezt éppen ön előtt mondom, - tette hozzá s felém fordult és még mosolyra is fintorodott - mert látom, hogy ön is így gondolkodik.
- Barátnőmnek - mertem közbevágni, - igen jó oka van arra, hogy ne kövesse a példámat, - s összeszedtem minden bátorságom, mert éreztem, Yvonne jövője forog kockán. Csakhogy ez a bátorság egyszerre takarodót fujt, a doktor csufolódó arca előtt:
- Csakugyan?... - mondta s felvonta a szemöldökét, magasra, mintegy kérdés gyanánt.
Már-már azzal érveltem, hogy minden nő nem számíthat ugyanolyan boldogságra, mint aminőt a Robert-rel való élet igér; de ehelyett, együgyüen, csakis annyit mondottam, hogy nem minden házasság boldog. Amire Marchant azzal vágott vissza, hogy ha a házasság nem mindig jó, a magányos élet viszont minden esetben kártékony... «legalább is a nők számára», tette hozzá hahotázva s gyorsan, mielőtt megkérdhettem volna, hogy akkor ő miért maradt nőtlen? Majd meg, talán belátva, hogy nagyon is elvetette a sulykot, békülékenyebb hangon így folytatta:
- Dehát, kisasszony, beszéljünk nyíltan... Olyannyira szeretne a barátnője belépni hozzám?
- Nagyon... feleltem oktondi módon s máris éreztem magamon Robert szemrehányó tekintetét; megint a szokott hibába estem s többé nem is mertem szólni, úgy, hogy a doktor így folytatta:
- És a sokféle kézimunka? Mire való a kézimunka? Mivégből találták volna ki, ha nem azért, hogy legyen dolga a tétleneknek? Mondja meg a barátnőjének, hogy hímezzen, festegessen, ha már nem akar gyermeket szűlni, holott hát ez volna a kötelessége, dehát ha, illendő módon, mégse kényszeríthetjük erre.
Az arcomon bizonyosan látszott, mennyire felháborított ez a beszéd, mert a doktor csakhamar másra terelte a társalgást, miután határozott hangon még ennyit mondott:
- Egyébként, még ha felvenném is, akkor se tudnék munkát adni néki. Máris nagy a személyzetünk s nem nézhetem magam körül azokat az embereket, akik keresztbetett kézzel bámulnak rám.
Szóval Robert rajtavesztett, vagy, amint ő mondja: «megnyúzták». Látni lehetett az arcán, mennyire kellemetlen ez néki, ami annál is meghatóbb, mert hiszen csak énmiattam érdeklődött Yvonne iránt s énértem vesződött úgy a doktorral. Nem titkoltam előtte Marchant-ról való véleményemet. Lehet, hogy, mint Robert mondja, igen kíváló tudós, de bizonyos, hogy neveletlen fráter, s akár sohase lássam többé, hiába mondta Robert, hogy «nem szabadul», mikor vacsora után hazakisért.
S még érteném, hogy ha Yvonne fizetésért ajánlkozna a kórházba! De hisz van miből élnie s teljesen önzetlen az ajánlata. Hogy is merjem megmondani néki, hogy nincs szükség a szolgálatára, hogy nem kell az odaadása...
Fölöslegesnek lenni: tudni, hogy mi már fölöslegesek vagyunk. Érezni magunkban mindazt, amivel segíthetünk másokon is, amivel fölemeljük a szegényt, amivel felvidítjuk a szomorkodót, - s nincs rá módunk!
«Nincs szükségünk a kisasszonyra».
Szörnyűség és szívemből szánom Yvonne-t. Hálát adok Istenek, hogy megkímélt e keserűségtől s hálát adok Robert-nek, amiért engem választott. De, ha arra gondolok, hogy hány nőnek, aki nem oly boldog, mint én, még joga sincs résztvenni a tulajdon életében, hogy létjoguk ezen a földön, képességeik kiművelése s minden Istenadta adományuk egy «úrnak», egy férfinak többkevesebb jóindulatától függ csak, érzem, hogy fojtogat a felháborodás. S esküszöm itt, e naplóban, hogy ha leányom születik, nem taníttatom sohasem azokra a kézimunkákra, amelyekről Marchant doktor oly gúnyos megvetéssel beszélt, hanem komoly nevelést adatok néki, hogy ne legyen szüksége semmi önkényes kedvezményre, elnézésre se szívességre.
Tudom, hogy bolondságot írok; de az érzés, ami ezt diktálja, nem az. Természetesnek találom, hogy ha Robert-hoz megyek férjhez, lemondok a függetlenségemről (függetlenül cselekedtem, amikor apa ellenére, hozzámentem), viszont annyi szabadsága minden nőnek lehetne, hogy maga választaná a szolgaságát.
November 17
Robert most azzal foglalkozik, hogy tőkét gyüjt egy irodalmi lap alapítására, amelynek ő vállalná a politikai vezetését. A lap csak akkor kezdene megjelenni, amikor visszatérünk majd Tunisból, vagyis jövő tavasszal; dehát elő kell készíteni mindent, mielőtt még elutaznánk, vagyis esküvő után, tehát... nemsokára. A velem való foglalkozás hál'Istennek nem árt a tevékenységének. Nem is szeretném annyira, ha én volnék egyetlen életcélja. Azért vagyok, hogy támogassam, nem pedig, hogy eltérítsem a pályájától. A tekintetét nemcsak énrám, hanem rajtam túl kell szegeznie.
November 19
Minden új nap új örömet hoz. Mennyire meglepődtem ma reggel, amikor Robert megmutatta Marchant doktor levelét, amelyet épp akkor kapott! Talán felejtve mindazt, amit mondott, talán mivel restelli a minapi viselkedését, kéreti Yvonne-t, keresse fel mielőbb a kórházában, hogy megbeszéljék, amint mondja, mit tehet vele vagy érette...
Még nem láttam azóta Yvonne-t s így nem is kell szólnom neki a legelső, kellemetlen benyomásról, hanem csak a szerencsés eredményről.
November 22
Ma reggel igen gyönge voltam. De hogyan is tagadjak meg akármit is Roberttől? Épp a kis szalónban voltam s mivel csak későbbre vártam, előszedtem a naplómat, hogy leírjam, mit láttunk, tegnap este, az orosz balletban, amikor benyitott váratlanul s megkért, hogy mutassam meg, amit írtam. Azt feleltem nevetve, hogy csak a halálom után látja, úgy, amint kölcsönösen megfogadtunk. Azt mondta, és nevetett ő is, hogy ebben az esetben félő, hogy sohase fogja látni, mivel, igen természetesen, én fogom őt túlélni; s különben se hitte soha, hogy komoly a fogadalom s a maga részéről felold alóla; meg aztán, másrészt, azt is megigértük, hogy nem lesz titkunk egymás előtt; és hogy, akár így, akár úgy, olyannyira szeretné elolvasni ezt a naplót, hogy ha nem engedek néki, de mingyárt, még a boldogságán is csorba esik... Egyszóval oly erélyesnek, makacsnak és gyöngédnek mutatkozott, hogy engedtem s egyuttal őtőle is ugyanazt kértem, amibe szívesen beleegyezett. S kimentem a szobából, hogy nyugodtan olvashasson.
Csakhogy a varázsnak vége; és én éppen ettől féltem. Ezt a pár sort csak azért írom, hogy elmondjam, mért írok utoljára. Bizonyos, hogy ezt a naplót Robert számára írtam; de ezentul nem tudnék már úgy írni róla, amint eddig, ha másért nem, hát szeméremből. Most már akár ezeket a sorokat is elolvashatja, nem is próbálom őket rejtegetni.
Nem, nem, épp úgy szeretem, mint régen, - de ezt most már csak egyhamar tudhatja meg. (Ennek talán nincs is értelme, de magától szaladt ki a tollam alól.)
November 23
Fájdalom, utóirat is kell.
Robert nagy fájdalmat szerzett nékem. Ez az első oly bánatom, amit neki köszönhetek s fáj, hogy ezt most ideírom, mert azt hittem, hogy ez a füzet egyedül örömömnek lesz a kifejezője. Mégis meg kell ezt mondanom; s óhajtom, hogy olvassa is, amit mostan ideírok, mert mikor szóltam neki az imént, nem vette komolyan a szavaimat.
Elmentem hozzá, abban a hitben, hogy ő is megmutatja a naplóját, mint ahogy megigérte tegnap, mielőtt nekiadtam az enyémet. És akkor megvallja, hogy nincs naplója, hogy soha egy sort sem írt, hogy csak azért hitette el velem ennek a naplónak a létét, mert így vélt buzdítani arra, hogy folytassam a magamét. Mindezt nevetve vallja be és bámul, majd bosszankodik, mivel én nem nevetek s nem mulatok vele együtt a cselvetésen. S amikor, épp ellenkezőleg, elszomorodom s szemérehányom, nem azt, hogy nem vezetett naplót, mert megértem, hogy se kedve, se ideje nem volt hozzá, hanem hogy elhitette velem, hogy írt és hogy megcsalt, - ő kezdi a szememrehányni, hogy rossz természetű vagyok, hogy nagyítom azt, aminek magában semmi fontossága sincsen, holott Robert ép azt nem érti, hogy engem az szomorít el, hogy ami nekem olyan fontos, az néki oly kevéssé az, és hogy olyan könnyedén bán azzal, amihez, látja, mennyire ragaszkodom. Még egy lépés, s már nem ő a hibás, ő, aki megszegte a szavát, hanem én, aki még panaszkodom. Pedig semmi örömöm sincs abban, hogy igazam lehessen vele szemben; jobb szeretnék igazat adni néki; de csak annyit óhajtanék, hogy egy kis sajnálkozást mutasson azért, amért oly bánatot okozott nékem.
Hálátlannak érzem magam, amikor így panaszkodom, s ezért bocsánatot is kérek tőle. De most aztán abba is hagyom ezt a naplót, hisz úgy sincs már létjoga.
(A befejező rész a jövő számban.)
[*]