Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám · / · Disputa
Klebelsberg gróf miniszter úr nemrég lennjárt kerületében, Szegeden, s ott sok okos dolog közt kifejtvén, hogy ő Szegedet európai értelemben értett nagyvárossá kívánja tenni, egyebek közt fájlalta, hogy a nép letett magyaros viseletéről, hogy a nép olvasmányaiba a külömböző Nick Carterek révén mind több ponyva kerül s hogy a magyar dal visszaszorul a jazz mögött.
Ez a jelenség valóban megvan, de nem hiszem, hogy különösen fájdalmas volna s külön feladatokkal sokasítaná az államférfi gondjait, aki külömben helyesen véli, hogy minél kisebb s szorongatottabb egy nép, annál nagyobb kultúrpolitikával kell gyarapítani. Az a jelenség, hogy a nép, mint külömben a társadalom minden rétege, idők rendjén ruhát, olvasmányt és muzsikát cserél, mindig és mindenütt megvolt és sehol nem ártott a nemzet sajátosságainak. Való, hogy az üng, a gatya, a suba meg a süveg még azon mód megvan a mezei magyarnál, mint még ma is messzi ázsiai fensíkokon, ahonnan ezer néhány száz esztendő előtt hozta. (Múzeumok kínai és tibeti vitrinjei előtt néha elkiáltja magát az ember a meglepetéstől, hogy hová és mennyire száll vissza a magyar viselet s díszítés, a székely faépítés származása.) De hogy a kékbeli viselet s ennél följebb a díszmagyar vagy a huszáruniformis eredendően és annyira és úgy magyar-é, ahogy ma érezzük, a körül már lehetnek kétségek. Ami meg a ponyvát illeti, tehát éppen azt az irodalmat, mellyel a legnépebb nép élt: az majd mindig csak úgy volt magyar, ahogy ma a Nick Carter, - az Árgyirus királyfi vagy az Eurálius s a Lukrécia története sem tősgyökeresebb a Nick Carternél. A jazz pedig nemcsak nálunk hat át a népzenére, hanem ilyen áthatás: a néger muzsikának az ottani népmuzsikára való áthatása, már hazájában, Amerikában s onnan a nagy vizen átkelve Angliában is, s nem kell félni, hogy ne volna azért amerikai és angol. Nálunk most úgy hat s úgy hat le a népbe, mint hatott hajdan a gregoriánus egyházi muzsika, majd a francia-kálvinista zsoltári zengzet, hatottak az olasz virágénekek, de még a biedermayer érzelmeskedések s pajkosságok is, teszem a Schneider Fáni nótája, mint ahogy a magyar népdal Erdélyben egy tőből fakad a románnal, a Felvidéken a tóttal, s magyar szájon mind magyarrá zamatosodott, nem másképp, mint ahogy magyar termeten magyarrá feszült az olasz s a török köntös s a magyar ponyván magyarrá gyökeresedett a humanista epika. Nem kell félteni a népet semmi hatástól, s kilátástalan is, mert nem lehet tőle megóni. A hamisat kiizzadja magából, a helyeset vérébe váltja, - tenni erről és tenni a népért nem lehet másképp, mint őt magát, a népet, ahogy ezt Klebelsberg gróf dícsérendően vette programmjába, erősíteni és művelni. Minél erősebb és minél műveltebb, annál inkább az, aki, s vére minél frissebb és épebb, annál pirosabban átitat mindent, amit idegent magához vált.