Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám · / · Irodalmi figyelő
Temetéssel indul a regény, egy vidéki zsidó család uralkodó matrónájának kegyetlenül megírt temetésével, amelyen csak egy megdorgált fiúcska ejt könnyet, amelyen a koporsóra zuhogó hantokkal mintha a gyászolók szívéről esne le egy-egy kő: eltünt a maradi, ravasz, legjobb anya, nagyanya, rendtartó anyós, aki a család összetartója, de korlátja is volt; a gazdag boltos familiába betör az élet. Megbontja a hajdani zárt gyűrűt és a temetési seregszemlén megjelent hősök mindegyikét sodorja a maga útján. A maga útján, melyet, mint egy görög sorstragédiában, kifürkészhetetlen erők, a kor rejtett, de ellenállhatatlan árama irányít. A «Fischmann S Utódai» társadalmi regény, olyannyira, hogy központi hőse nem is lehet (nem emberi akarat irányítja az eseményeket), hanem csak hősei lehetnek, akik viselői egy általános, fensőbb végzetnek, szolgái egy felettük álló akaratnak, melyet legpontosabban Dürkheim határozott meg a maga «fait social» elméletével. Az író dolga tehát itt elsősorban regisztrálás, megkülönböztetni a lényeget a lényegtelentől, kikeresni azokat a mozzanatokat, amelyek legvilágosabban utalnak ennek a levegőben úszó áramlatnak az erejére, a szétfolyó akarat- és heroizmusnélküli sorsokat úgy feltárni, hogy színalatti folyásuk iránya is látható legyen; szelekció és komponálás.
A temetésen senki sem sír. Az üzleti és háztartási gondok a fejük búbjáig eltöltik a gyászolókat, a nyitott sír előtt sem tudják átérezni a halált, az öreg asszony végleges eltűnését, akit pedig valamennyien szerettek egy kicsit. Az ő elmulását majd csak akkor érezik, mikor az üzleti és háztartási gondok emlékeztetik őket az óvatos fej, az erős kéz hiányára.
Ami erő egy olyan türelmetlenül buzogó forrásban van, mint amilyen egy szorgalmas, titokban gazdagodó, ezer oldalról lefojtott vidéki zsidó család: ambició, úrhatnámság, ősi ravaszság, ősi óvatosság, szertelen fantázia, élvhajhászás, felelősségérzet és mimikri, az mind-mind, kezdetben lassan, de aztán annál nagyobb hévvel szabadul fel s tör magának recsegve utat.
Utat a «mai» életbe. Az egyik fiú, Jenő, akit anyja is az üzlet folytatására szánt, a kor menetének megfelelően alakítja át a boltot és saját életét. Modern kereskedő, vagyis olyan, akinél a becsületességet az óvatosság és a társadalmi tekintély helyettesíti. Új házat építtet, új bázisokra akarja fektetni életét: igyekszik belekapcsolódni a vidéki domináló osztályokba. Barátságot keres a helybeli notabilitásokkal, sorra megveszi őket, végre megteszi az utolsó lépést is: kikeresztelkedik. És ekkor ébred csak igazán örök megkötődöttségére. Külsőleg elér mindent, amit akar, de ebben a metamorfózisban elveszt mindent, ami igazán érték és éltető erő volt életében. Felesége megcsalja, fia, a már igazán gyökértelen, világfájdalmas ifjú izraelita kitünő példája, oly messze kerül tőle ebben a sodródásban, hogy egymás szavait sem értik.
Az öregasszony másik fia, Lajos, Pesten él. Fantasztikus tervek építgetésével elégíti ki, vezeti félre örökölt nagyravágyását. Mindig csak a legvégső stációt látja és így természetszerűleg elbukik a legelső lépés után, amit a valóságban tesz. Ő a nemes szándékú felvilágosult, aki mindent megért. Gyermeke lelkét is megérti. A lány, Lici, a háború utáni időknek, a légüres valóságban élő gyönyörű példánya minden előítélettől mentesen, minden látható törvény és cél nélkül, tudatosan, de mi látjuk, hogy milyen nyomorult vakságban halad pályáján, amely egyelőre a züllés, egy életen át húzódó lelki sívárság felé vezet. Tornázik, szabadszeretkezik, művészi hajlamai vannak.
Az ősi szellemiséget csak két asszony képviseli. Az öreg Lujza, a fivérek nővére, aki idegenkedik az új élettől, amely a család bástyáit, a tradicionális zsidó kollektívitást belülről rombolja szét és Mina, a hóbortos Lajos beteg felesége, aki az új életben is megmarad annak, aminek évszázadok hagyománya, Jehova parancsa rendelte: alázatos, mindent eltűrő, férjéért mindent feláldozni kész hitvesnek.
Az ő életüknek néhány éve pereg le előttünk, évek, melyek alatt alig történik valami rendkivüli esemény, de melyek mégis nyugtalanítók, fojtottak, valami még be nem következett, de menthetetlenül közelgő tragédiától terhesek: egy család, egy társadalmi osztály testi-lelki átalakulásának lázas éve ez a pár év. Ha egy társadalmi osztály életkorát egy ember életéhez arányítjuk, a tapogatódzó szerelem, a türelmetlen, naiv, szánalomraméltó pubertás kora ez a pár év, amely tudjuk, nemcsak kiábrándulással, hanem undorral végződhetik.
«Un roman est un miroir promené sur une grand' route» mondotta Saint-Réal.
Ezt a jelmondatot tarthatta Komor András is szeme előtt. A tükör, amelyet a kisvárosban hordoz, nagyszerüen ragyog, kitünő képet mutat, amíg -hogy mondjam? - sémita vágású arcok kerülnek eléje. Egy-két túlrealizált csoport-képet kivéve (mint például a gyászbaborult család fotografiája) olyan felvételek sorakoznak, melyeken az élet valóban élő életnek hat, melyeken, látszik, az emberek nem a konvencionális merev fénykép-pofával álltak az örökélet elé, arcukról lerí a pillanatban élő, s tán csak pillanatnyilag is igaz szeretet, meghatódottság, önzés vagy romlottság. Ahol azonban a pörge vagy a zergetollas kalapok és a hagyományos dzsentri-bricseszek tünnek elő, az az érzésem támadt, hogy a tükör alulról vagy felülről, vagy távolról, mit tudom én, de mindenesetre eltorzítva-elmosódva mutatja őket. Egyikre se ismertem rá. Dölyfös, de haszonleső és minden haszonra menten odakacsintó arcuk, poháremelő gesztusuk, trágár beszédük ugyan gyanus volt egy kicsit, ilyet már láttam valahol, de nem a magyar huszadik század harmadik deceniumában. Ezek az új kaszírnő nagy melleiért lelkesednek, elhencegnek, hogy csapják be az államot, a baktertól kezdve az alispánig lekenyereztetik magukat. Ezeknek a képe rossz; nem mondom, hogy maguk az alakok nem lehetnek ilyenek, de ahogyan itt megjelennek, ebben a pózban, ezekkel a bajuszokkal, - látszik, hogy úgy «állították be» szegényeket, ha ugyan nem nagyapjuk daguerrotipjeit fényképezték le.
Pedig fontos szerepük van nekik is. Közvetve ők okozzák az egyik Fischmann utód lelki felbomlását; mint a görög ellen-kórus ők hümmögik a végzet szavát. A regényből ugyanis, ha jobban megkaparjuk, kibújik az antisémitizus problémája. Kényes és halálra kompromittált probléma. Komor korrajzot fest s így megelégszik azzal, hogy csak a látható jeleket mutassa meg és nem kutatja azok távolabbi eredetét, ami különben nem is regényírói feladat.
A regény, mint minden élő teremtmény, csak előre fejlődhet, csak jelenje és jövője lehet. Komor András a magyar inflációs idők zsidóságának regényét írta meg, hősei már eleve meglévő társadalmi tények törvényei szerint mozognak. Mozognak és cselekszenek és töprengéseikre sose kaphatnak választ. Tények vannak, amelyekkel hiába kelnének birokra, ha egyáltalán meg tudnák ragadni őket. Ez a modern társadalmi regény konfliktusa s egyben ez benne a tragikus elem is. Megfigyelhetik, minden modern társadalmi regény pesszimista. Nincs kiút. Mint ahogy a kapitalista társadalomnak sincs további útja, - szólalhat itt fel a marxista.
A cselekmény fonala nem a személyek kezében van. A lényeget fürkésző író cselekedeteik után nem tud lelkükre következtetni: Komor András is igazi hőseinek nem tetteit mondja el, hanem azokat a gondolatokat és érzelmeket, amelyeket azok e tettek előtt, alatt vagy után magukban forgattak. S hogy a regény mégis összefüggő és valószínű, ez annak köszönhető, hogy pszichológus éleslátásával a legapróbb, a legjelentéktelenebbnek látszó, tehát a legélőbb mozdulatokon tudja megmutatni a kor hatalmas irányvonalait.
Ennek az aprólékos pontosságnak jelét látjuk stilusán is. Nincs mondata, amely önmagában is ne jelentene valamit, ne akarna külön is borotvaél lenni. Persze, ez az egész mű rovására mehetne, ha nem volna mindegyiknek valamilyen vágása. Magam egyhuzamban olvastam el az egész könyvet; élő, szomorúan élő ismerősöm lett ez az egész haldokló család.