Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám · / · Irodalmi figyelő
Magányos ember volt, aligha egészen önkéntesen. Érzékeny lénye bizonyára megnehezítette, hogy társakat keressen vagy társaságokhoz csatlakozzon, sok valódi és vélt sérelem gyanakvóvá tette az emberekkel, szemben és ez megnehezítette másoknak a közeledését hozzá s az ő közeledését másokhoz. De nem ez volt kizárólagos és tán nem is főoka magányosságának. Irodalmi helyzetében volt egy bizonyos tragikum, amelynél fogva nem tudott meleg kapcsolatot találni sem a vele egykorú irodalommal, sem az emberekkel.
Mindjárt első lépésénél hiba történt. Első verseskönyve valahol a vidéken jelent meg, elég primitív kiállításban s az a szerencsétlen szerencse érte, hogy túlságosan felfedezték. Az impulzív és irodalmi dolgokban nem egészen kompetens ítéletű Tóth Béla túlzott magasztalásokat írt róla s az ő nyomán egy egész hírlapi kórus zajdult fel a lelkesedéstől. Ennek a túlzásnak reakciója támadt, fanyalgó vagy egyenesen lesajnáló kritikák próbálták leszállítani a magasztalások értékét. Ezek tüskéje benne maradt a költő szívében s megfertőzte a kritika iránti túlzott érzékenységgel.
Ez azonban kisebb baj volt. Az igazi, az szervi baj volt. Harsányi Kálmán pályájának tragikuma az, hogy nem élt a maga idejében, idegen volt abban a korban, amelybe a sors belekergette. Költészete folytatása és befejezése volt annak a hangnak és stílusnak, amely az öregedő Arany János mellett és ellenére kezdett csirázni, Reviczkyben és Komjáthyban virágzott ki és a XIX. század végén vesztette el aktualitását. Mikor Harsányi fellépett, már új hangok és új stílusok csiráztak, amelyek között az ő hangja és stílus rövidesen anochronisztikusnak tünt fel. S ilyen volt egész lelki habitusa, nemkülönben költői attitudeje is. Romantikus volt, a szónak régebbi definiciója szerint és idealista volt abban a korban, amelynek atmoszférája ellentmondott a romantikának és az idealizmusnak egyaránt. Hivő lélek volt, az ember régi nagy ideáljainak hivője olyan korban, mely kiábrándult ezekből az ideálokból és izgatottan keresett magának új ideálokat. A nála alig ifjabb fiatalság előtt abszolút konzervatívnak tűnt fel. A konzervatívok pedig sajátságos módon nem vették észre, vagy nem ismerték el magukénak. Ez az utóbbi szinte érthetetlen volna, ha nem tudnók, mi mindenféle kicsinyes, sokszor egészen külsőleges szempontok voltak a kritériumai a kozervatív kapuk megnyitásának s milyen okokból zártak ki e kapukon kívülre olyan tehetséges embereket, akikből nagy hasznot húzhatott volna az irodalmi konzervatívság. Ha irodalmi okot keresünk a Harsányival szemben tanusított elzárkózásra, akkor azt kell mondani, hogy az a hang és stílus, melyet ő mintegy befejezett, kezdettől fogva gyanús volt a konzervatívság előtt és soha nem is recipiálták. Így aztán Harsányi a két egymással szemben álló tábor közé került ütközőnek, amelyen időnkint innen is, onnan is ütöttek egyet, vagy még gyakrabban sem itt, sem ott nem akarták észrevenni. Organumot is ritkán kapott, ahol kitárhatta volna magát s így az olvasókkal való kapcsolata is hiányos és laza maradt. Kiváló költőink és íróink között nem volt egy se, akit oly kevesen és oly kevéssé ismertek volna, mint őt. Ezt meg lehetett érezni most, halálakor megjelent nekrológjain is, melyek legnagyobb része jószándékú magasztalással igyekezett pótolni a költő ismerésének hiányát.
A korral való kontaktus bizonytalansága, a kényszerült magány visszhangtalansága természetesen visszahatott írásaira is. Sokszor úgy hatottak írásai, mintha légüres térben keletkeztek volna. Hiányzott belőlük az a kontrol, melyet az író a külvilágtól szokott kapni és amely mindig tudatában tartja a saját mértékeinek. Sokszor nem volt meg a harmónia a gesztusa és a mondanivalója között. Érezni lehetett nála legtöbbnyire egy belső meghasonlást, amely nem engedte eljutni a végső kiegyenlítődésig. Majd mindig különbnek éreztük a költőt műveinél. Ezt a diszparitást maga is érezhette s alighanem innen van, hogy ő, aki a szinek emberének, a festői hatások keresőjének született, komor és zord volt költészetében, nem egyszer a sivárságig. Ambiciója a legmagasabbra tört, alig tűzött ki a mi korunkban költő oly magas célokat maga elé és legjobb művei azok, amelyekben e célokat félretéve egyszerű, őszinte szavakkal fejezte ki lelkének intimitásait. Kisebb, tiszta lírai hangú versei között több igazán jót találunk, mint nagyigényű ódáiban és elégiáiban, amelyekben a retorikai dísz sokszor elnyomja a poézist. Az ihlete mindig igaz volt, a kifejezése nem mindig.
Műveltsége rendkívüli volt a mi viszonyainkhoz képest, alig ketten-hárman vetekedhettek vele mai íróink közül. Ezt a műveltséget, amely a világirodalmon túl kiterjedt a művészet- és művelődéstörténetre, filozófiára, természettudományokra, kitünően értékesítette prózai írásaiban, tanulmányaiban és szinházi kritikáiban, költészetének azonban olyan fegyverzete volt ez, melyet teher viselni. A műveltség tudás-anyaga nem ömlött át olyan önkéntelenül poézisbe, ahogy ezt például Babits esetében látjuk. Költői tüze nem volt olyan hőfokra hevítve, hogy az ismeretet magába tudta volna olvasztani. Típusa volt annak a gyakran előforduló magyar tehetségnek, amelynek koncepciója nagyobb az eredményénél. Ezt látni élete egyik főművében, az Ellák tragédiában is, amelyek elgondolásánál kevés hatalmasabb van a magyar irodalomban, de drámai élet dolgában alatta marad az elgondolásnak. S ha pályájának tragikumáról beszélünk, akkor itt kell e tragikum igazi magvát keresni. Nincs nagyobb szenvedés költőre, mintha azt kell éreznie, hogy ereje nem tud fellendülni lelke magasságáig. Érezte-e ő ezt? Melancholiája, önmagába és hivatásába vetett hite alól sokszor kiütköző keserűsége azt látszik elárulni, hogy igen.
Igaz ember volt, mindig hű önmagához. Ideáljaihoz, melyek azonosak voltak az emberiség örök ideáljainak romantikus fogalmazásával, váltig ragaszkodott. Soha nem alkudozott sem önmagával, sem a világgal és soha nem írt semmit meggyőződés nélkül. Véleményeinek levonta konzekvenciáit, egészen odáig, hogy mint meggyőződött nacionalista önként elment a háborúba s a lényének bizonyára ellentmondó katonai szolgálatban is becsülettel megállta helyét. Érzékenysége, melyet sok sértődés fokozott fel, lehetetlenné tette számára az emberekhez való közeledést, de aki őhozzá közeledett, azt nyilt szívvel és a naivitásig menő jóhiszeműséggel fogadta. Lelki kultúrája magasan kiemelkedett korunk magyar átlagából. Egyéniség volt, halála irodalmunkat egy színnel szegényebbé tette.