Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám · / · Marczali Henrik: Emlékeim (4)

Marczali Henrik: Emlékeim (4)
IV. Az egyetemen

Pályaválasztásom igen símán és természetesen ment végbe. Tanár akartam lenni. Tarczy is azt ajánlotta atyámnak, mert az a legszebb pálya. Bocsor, ki a nyarat Marczaliban szokta tölteni rokonainál, szintén helyesnek találta. Így október elején Pestre mentem beiratkozni a bölcsészeti kar hallgatóinak sorába. Beiratkozásomról az a legenda terjedt el, hogy becsuktak, mert nem hitték, hogy bizonyítványaim valódiak. Hála Istennek akkor a tanügy terén még nem okvetetlenkedett a bürokrácia.

Tantárgyaim kiválasztását magam végeztem. Hallgattam Horváth Cyrilltól ontológiát, Greguss Ágosttól esztétikát, Kerékgyártó Árpádtól magyar-, Somhegyitől világtörténetet, végre Hunfalvy Jánostól földrajzot. Később beiratkoztam latin s görög kollégiumokra is és Ribáry Ferenc magántanár ókori történeti előadásaira. Valami nagy váltogatás akkor még nem volt.

Pontosan eljártam az előadásokra, nem hiszem, hogy komoly ok nélkül csak egyet is mulasztottam volna. Kolloquáltam is minden tárgyból. Valósággal csak Greguss, Kerékgyártó és Hunfalvy előadásai érdekeltek, ezek újat nyujtottak. Talán nem egészen az én hibám, hogy Horváth Cyrillnek gyakran nagyon is populáris elődásait nem mindig értettem.

A szegény diáknak Pesten tanításból kell megélnie, pláne a filozopternek. Volt egy Hamburger nevű ágens, tanyája a Café Français, kinek a nevelői állások közvetítése volt a kenyere. Mindenesetre nagy haladás, mert mint atyám beszélte, a dunántúliak a székesfehérvári borjúvásáron kerestek házitanítót. Nos Hamburger úr, atyám iránti respektusból mindjárt szerzett nekem állást Neugebauer borkereskedőnél, kinek az első elemibe járó két kis fiát kellett tanítanom. Kaptam külön szobát a Váci-uton, később a Nagykorona-utcában, kitünő ellátást, sőt májusból fogva havi öt forintot is. Reggel, mikor egyetemre mentem, elkísértem a gyerekeket az iskolába, 1 órakor visszahoztam őket. Délután is járhattam az egyetemre, de a többi idő nagy részét este 8-ig kis tanítványaimnak szenteltem. Bár atyám a lehető legjobb tanácsokkal ellátott, mint paedagógus éppen nem váltam be. Igaz, hogy buzgó és lelkiismeretes voltam. Tanultak is szegények szüleik örömére és büszkeségére, de kínzottam is őket annyira, hogy most is bánt a lelkiismeret, ha rágondolok. Az 1871. nyarát még velük töltöttem Szenőcén, Nyitra megyében, de azután hazautaztam és csak írásban váltam el tőlük. Annyira kikaptam atyámtól, mikor elmondtam, milyen eszközökkel préseltem a szerencsétlenekbe a tudományt. Szégyeltem is magam miatta mindhalálig.

Második egyetemi évem életmódomat gyökeresen megváltoztatta. Tanárképezdei ösztöndíjat kaptam, 300 forintot, miből némi segítséggel megélhettem. Amellett Hamburger úr sem feledkezett meg rólam és keresett és talált is nekem «kondiciót». A Király-utcában, a Simonyi-házban egy fiút kellett előkészítenem a barmicvára, vagyis a 13 éves korral járó vallásos kötelességekre és szertartásokra, ezenkívül, mint az atyja bölcsen hozzátette, a reáliskolára is. Tanítottam a Kiskereszt-utcában is egy gabonaügynöknek kis fiát és leányát ebédért. Egyszer, amint odajöttem ebédelni, a fiatal csinos mama nagy izgatottan mutat nekem egy külföldről jövő, férjének szóló levelet és kérdi: mely országból jött? Megnéztem a postabélyeget, láttam, hogy Livornóban adták fel és mindjárt rámondtam, hogy Olaszországból. A menyecske azt hitte, hogy Spanyolországból és állhatatosan megmaradt mellette. Közben hazajő a férj és az asszony elmondja a köztünk fennforgó nézeteltérést. Erre a gazda méltatlankodva így szólt: «Ha a tanító úr úgy mondja, úgy van. Mondom én moharmagra, hogy bükköny, vagy bükkönyre, hogy moharmag?»

A második félévben már jobban fizető és elegánsabb helyekre jutottam. Két kis fiút tanítottam az Erzsébet-téren és egy szép kisasszonyt magyar irodalomtörténetre a Gizella-téren. Ily módon jutottam gazdasági önállóságra.

Ez az önállóság megnyilvánult gyakori lakásváltoztatásomban. Ha valamelyik pajtásom megtetszett - csupa keresztény kollégám -, vele mentem lakni, ha nem fértünk meg, vagy más jobban tetszett, új lakótárs, vagy új lakás volt a következése. Ha egyszer a hálás utókor meg akarná jelölni mindazokat a házakat a Belvárosban, melyekben szálláson voltam, rengeteget kellene költenie márványra. A központ természetesen az egyetem maradt. De nem megvetendő akcidens volt a vele szemben álló zálogház sem. Errevaló tekintettel földszinti lakásnak adtunk elsőséget az utcára nyíló ablakkal a Szerb-utcában. Tavasszal ki szoktuk egymásnak adni a téli kabátot az ablakon, hogy a háziasszony ne lássa, viselje gondját nyáron és óvja molytól a zálogház. De az órám is gyakran vándorolt abba a sárga épületbe a hónap vége felé, sőt egyszer megtörtént, hogy nélküle mentem haza husvéti vakációra. A hiányt észrevették és én őszintén megmondtam, milyen jó helyen van.

Mióta ösztöndíjas voltam, kötelességem volt az egyetemi eladásokon kívül a tanítóképezdei leckéken is résztvenni. Kerékgyártónál főleg kútfői kérdések foglalkoztattak, azután az egyes problémák fölött vitatkozni kellett. Első dolgozatom, mi symbolikus lehetett jövőmre nézve, azt bizonyította, hogy Anonymus I. Bélának volt jegyzője, a második, hogy a kúnok magyarok voltak. A harmadik legjobban tetszett rendkívül buzgó és lelkes tanáromnak. Ebben azt fejtegettem, hogy Mátyásnak teljesen igaza volt, ha teljhatalommal uralkodott és nem sokat törődött alkotmányos formákkal és frázisokkal. Szörnyű merészség volt ez akkor, mikor az alkotmány neve is szent és sérthetetlen volt. Ez volt az igazán első teljesen önálló, sőt, revolucionárius munkám.

Hunfalvy Jánosnál is volt igen tanulságos és élvezetes gyakorlatunk. Csak éppen a térképkészítés technikájához nem éretett az annyira kiváló tudós. Magyarázata után, összeszedve minden tudományomat, mert nagy úr volt ám akkor az egyetemi tanár, felkeltem és nagyon alázatosan megmondtam, hogy a dolog másként áll. Remegett minden tagom, de mégis megmondtam. Hunfalvy rámnéz, a hallgatóság feszült figyelemmel lesi; mi lesz ebből. Rövid meggondolás után, mint igazi tudós, azt mondja: Igaza van, ezentúl ön lesz szíves a térképet magyarázni.

Most már több időm volt tanulásra. Bújtam is az egyetem, a Múzeum és az Akadémia könyvtárát, este pedig otthon olvastam. Igazi tanulási láz vett akkor rajtam erőt. Történeti kútfőkön kezdtem, azután elolvastam minden statisztikai és nemzetgazdasági munkát, mely kezem ügyébe került. Az Akadémiában Hunfalvy Pál könyvtárnok nagyon méltányolta buzgalmamat, még haza is adott könyveket olvasni. Nem voltam oly szerencsés az egyetemi könyvtárban, hol Dr. Márki István könyvtárőr, ha valami tudományos munkát kértem, tankönyvvel kínált, hogy az is jó lesz. Ez többször is megtörtént. Türelmemvesztve panaszkodni mentem Toldy Ferenc könyvtári igazgatóhoz, ki azután személyesen utasította az őrt, hogy adja nekem, mit keresek, ha megvan. Ezek mellett folytattam Pápán annyira megkedvelt görög tanulmányomat is, vettem egy görög Aristophanest és elolvastam elejétől végig. Talán tanultam belőle annyit, mint Herodotos avagy Xenophonból.

Előbbi tantárgyaimhoz újak is járultak. Hallgattam Horvát Árpád diplomatikai előadásait, szorgalmasan olvastam a régi okleveleket. Már első évben szerettem volna megtanulni angolul, el is jártam Egan leckéire, sőt megvettem Plate könyvét is. De mivel grammatikán kezdte, azonfelül szidta a magyart (Ungar=roh), csakhamar kimaradtam. A második évben az öreg Lewist hallgattam, ki pap és szabadkőmívesek nagymestere volt. Ő Jacotot módszerét követve - akár az atyám, mikor latinra tanított - olvasásom, helyes kiejtésen és fordításon kezdte. A «Vicar of Wakefield»-en kezdtük és amit akkor olvastam, ma is könyv nélkül tudom. Angol nyelvi ismereteimnek ez vetette meg alapját és nemsokára eredetiben kezdtem olvasni Buckle nagy művét, az angol civilizáció történetét.

Tanultam és tanítottam, olvastam, disputáltam barátaimmal - köztük Bella még él, néha sakkoztam. Ez volt egyetlen szórakozásom. A napnak meg csak 24 órája. Tehát lehető keveset aludtam. 1872 január végén feltettem magamban, hogy nem alszom. Négy éjjelt töltöttem olvasmánnyal, télikabátban, mellettem a teaforraló. Ötödnap, gyertyaszentelő napján délután 5-kor elmentem két barátomhoz, földimhez sakkozni. Játék közben olyan erős szívdobogást éreztem, hogy mindjárt orvosért szaladtak. Nem is mehettem haza, ott háltam, néhány napig élet-halál közt lebegtem. Az orvos azután szigorú diétát, jó táplálékot rendelt és eltiltott a lépcsőjárástól. Mihelyt tehettem, elmentem tanáraimhoz, kik nagyon megsajnáltak, annyira rossz színben voltam és szívesen beleegyeztek abba, hogy ne járjak előadásokra, míg teljesen meg nem gyógyultam. A tanárképzőbe azonban eljártam, mert az földszint volt. Így időt nyertem, könyvtárba járhattam és - alhattam. Csak az volt a baj, hogy az a barátom, kinél az a baleset ért, ijedtében megírta atyámnak, ki nagy rémülve jött látogatásomra. Elment orvosomhoz és csakhamar megnyugodott. Hanem az anyám, ha rossz színben látott, még évek után is kérdezte: nincs-e szívdobogásod?

Betegségemnek megvolt az a jó következése, hogy azóta többet törődtem magammal, de másokkal is. Nagyon megszelídültem, a társaság kezdett élvezetet nyujtani és ismét voltak barátaim. A tanárképzőben egy évfolyamban voltam Bodrogi Lajossal, ki már akkor irogatott újságba és Bayer Józseffel. Egy évvel előttem volt Péterfy Jenő, aki nagyon érdeklődött irántam és szinte atyailag bánt velem. Komoly, határozott ember volt, nagy tudással, mézbeszéddel és szigorú erkölccsel, de a lelki szenvedés nyomai eltorzították szép, szabályos arcát. Barátságunk haláláig tartott, de csak sokkal később tudtam meg szenvedésének igazi okát. Már egyetemi tanár voltam, Péterfyvel sétáltam és szembe jött Fehér Ipoly. Köszöntünk egymásnak és Jenő sötéten azt mondja nekem halkan: ezek öltek meg engem, gyónással.

Egyszóval, kezdtem élvezhetőbb lenni és az talán egyetlen szaka életemnek, mikor még kedves is lehettem. Rendetlenségem megmaradt ugyan, de az is enyhült. Hiába volt addig atyám miden szava, könnye, szerencsétlensége a bűnöm miatt, javíthatatlan maradtam. Legvadabb tanulásom idején megesett, hogy felöltőm gombját gomboltam nadrágomra, mert sem a kabáton, sem másutt nem volt már gomb. Ezen nagyot nevettem; már megsokaltam a dolgot. Elmentem a szabóhoz és azóta jobban vigyáztam a gúnyámra, ha dandy nem is lett belőlem.

A harmadik évben ismét kezdtem előadásra járni, munkába vettem tanárvizsgálati dolgozataimat is. Ekkor történt, hogy benyujtottam Kerékgyártó professzor úrnak egy dolgozatomat, anélkül, hogy összefűztem volna. Következő leckén, mielőtt bírálatát elmondta volna, a tiszteletreméltó öreg úr előveszi a tűt és cérnát és coram publico állva összevarta az írást, minthogy a jelölt úr azt nem tette, noha talán tellett volna az ösztöndíjból. E komoly jelenetnél szegény Péterfy csak úgy egyszerűen elkacagta magát.

Ugylátszik öntudatlanul is tárgyilagos historikusnak készültem. A porosz-francia háborúban teljesen neutrális voltam, újságot alig olvastam. De a párisi kommün nagyon hatott képzeletemre, visszaidézte Marat, Danton, Robespierre, Tallien és Barras alakjait. Országgyűlésre néha eljártunk, ha a közoktatás volt napirenden. A középkarzat a miénk, a diákoké volt. Egyszer Schwartz Gyula mondott nagy beszédet és miután másfélóra hosszant támadtra Trefort minisztert, új mondatba készült e szavakkal: «Ezeket előrebocsátva». Amire a tisztelt Ház, de a karzat is hangos nevetésben tört ki, a miniszter pedig cukorkát vitt elrekedő ellenfelének. Véletlen szerencse, hogy 1873 jún. 28-án a képviselőház előtt jártamban eszembe jutott, hogy felmehetnék. Így hallgattam végig Deák Ferenc utolsó nagy beszédét, hattyúdalát. Egyházpolitikai fejtegetéseinek jelentőségét éppen nem értettem meg, de az feltünt, hogy csak a jobboldalon ültek meglehetős tömötten, a baloldal meg csaknem üres. Ez fájt nekem, mert hiszen baloldaliak voltunk mindnyájan.

Gregusst szerettem és okom volt hinni, hogy velem meg van elégedve. De tárgya bár igen érdekes, mégis távol állott igazi studiumomtól. Legnagyobb hatással Hunfalvy és Kerékgyártó volt reám. Hunfalvyban igen becsültem a széles látókört, az alapos műveltséget, szerettem nyugodt, kedves modorát. Kerékgyártó mintaképe volt a becsületességnek, a lelkiismeretességnek. Soha nem hogy órát, de percet sem mulasztott. A hosszú, szikár alak megjelent a kathedrán, mikor negyedet mutatott az óra, és előadása folyamát mi sem zavarta meg. Nagy kollégiumán, különösen mikor a szabadságharcot tárgyalta, sok száznyi volt a hallgatóság, többnyire jogász és minden erősebb kijelentését zúgó éljen jutalmazta, mi az öreg úrnak igen jól esett. Hallottam, hogy ebből később az a visszaélés származott, hogy tréfára véve a dolgot, többé szóhoz sem engedték jutni a professzort. Bámulatos volt az emlékezőtehetsége és mint kortárs, ki jelen volt az utolsó pozsonyi diétán, sok érdekes részletet tudott, mit kellő verve-vel érvényesített is. Kár, hogy kritikája nem állott oly magas fokon, mint előadóképessége és buzgalma.

Mikor a történelmi módszert tanította, rátért a stílusra is. Szerinte a történeti stílus lényege abban állott, hogy kellőn és arányosan változtassuk a mult idő különböző alakjait, a jelent, az elbeszélőmódot, vagyis a félmultat, a multat és a régmultat. Hogy ezt illusztrálja, e szempontból statisztikát készített - ez volt mindenben a pálcalova - a történetírókról. Legrosszabbul szegény Bocsor járt, ki nem igen válogatott a formákban. Horváth Mihályról és Szalay Lászlóról kedvezőbb volt ítélete. Magáról szerényen megjegyezte, hogy teljesen egyforma számban használta mind a négy alakot. Ez pedig nehéz mesterség, mert mint hozzátette, a német mondhatja: Ich ging ins Wald, de mi ezt nem tehetjük. Ezek az apróságok azonban nem csökkentették azt a tiszteletet és hálát, mellyel iránta viseltettem. Valóban sokat vesződött velem, nemcsak tűvel és cérnával, és memóriámat nagyrabecsülte.

Később, amikor már dolgozótársa voltam a Budapesti Szemlének, megjelent álnév alatt ott könyvének egy igen szigorú bírálata Gyulai Pál epés megjegyzéseivel. Elhitették az öreg úrral, hogy a bírálatot én írtam. Észrevettem, hogy régi professzorom nem akar többé szóba állni velem és midőn ismét találkoztam vele, egyenesen megkérdeztem az okát. Ő a bírálatot említette és megmondta azt is, kitől tudja. A csak némileg is beavatott olvasó könnyen kitalálhatja, ki vadította fel ezt a jóhiszemű embert ellenem. Kijelentettem, hogy ez alávaló hazugság, azután Gyulaitól megtudtam, ki írta az inkriminált cikket. Fraknói volt, Békessi álnév alatt, ki nekiment Kerékgyártónak, mert Széchenyit nem méltatja úgy, mint Kossuthot. Ezt mind közöltem vele. Azóta ismét a régi lett: jól esett neki, hogy bíztam benne, igaz barátom lett és a buzgó katolikus tőle telhetőleg mindent megtett, hogy Salamon halála után elnyerjem kathedráját. (Volt ez nevezetes élményem. A kereskedelmi kamara titkára, Szvetenay Miklós és Matlekovics Sándor Hunfalvyhoz fordultak, ajánljanak nekik valakit, ki Pest ipari statisztikáját egyes lapokon összeállítja. Professzorom engem ajánlott. El is végeztem az egész anyagot három hónap alatt, pedig félévre számítottak. Meg is értettem benne mindent, csak a «Kaparas» szót nem, pedig igen sürün előfordult. Utólag tudtam meg, hogy malommunkás.)

A régi Lloyd második emeletén volt helyiségünk. Egy délelőtt egyszerre egetrázó zaj. Kiszaladunk a folyosóra. A nagyteremből feketébe öltözött cilinderes tömeg tódul ki. Jajkiáltás tölti be a nagy udvart. Bécsből jött a sürgöny, mely a nagy «Krachot» hozta.

Professzoraim nem állottak tán a tudomány legmagasabb színvonalán, de jóakaró, komoly emberek voltak, kiket a vallás nem gyűlöletre, hanem szeretetre tanított.

A tanári vizsgát 1873 dec. elején tettem le. A zárthelyi dolgozatokat Budán a közoktatásügyi minisztériumban írtuk, Szikszay min. titkár felügyelete alatt. Megvan bizonyítványom, őt sűrűn írott lap, mert mindegyik dolgozatról részletes és beható bírálat készült. Házi dolgozataimmal mind a három tanárom nagyon meg volt elégedve, szintúgy a zárthelyiekkel. A paedagógiainál nem voltam oly szerencsés. A neveléstanból - már akkor gyakorlótanár voltam a mintagimnáziumban - Kármán Mór tanácsára Hermann Kern könyvéből készültem. Ezt meg is mondtam Lubrich professzor úrnak, ki természetesen azt várta, hogy az ő négykötetes munkájára fogok hivatkozni. Csakis haragjának tulajdoníthattam azt a kérdést: «Hogyan kell a falusi iskolát építeni?» Képzelőtehetségemnek igen tág tere nyílt, de valahogy kivágtam magam, bár a professzor úr kérdései és helyreigazításai veszedelmes gyorsaságban követték egymást. Végre az elnöklő Toldy Ferenc, ki közben átnézte dolgozataimat, megúnta a zaklatást és kijelentette: «Jól van, elég volt.» Toldy az egyetemi könyvtárból ismert, nagyon kedvelt és gyakran mondta, sokat vár tőlem. Bizonyítványomba a magyar nyelv- és irodalomból azt írta: «Teljes tájékozottsággal bír a két szakban, nyelvkezelése korrekt, könnyű és csinos.» Ezt eddig magam sem tudtam, mert még nem írtam a nyilvánosság részére.

(Folyt. Köv.)