Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám

Moly Tamás: Mit lehet itt tenni?

Fal vette körül a várost, sok ezer esztendeje. Már legendákat se mondtak róla; senkit sem érdekelt; néha egy gyermek kérdezte, mint a napot, a holdat és csillagokat; ilyenkor közönyösen meséltek valamit a falról.

Kora tavasszal, derengő reggelen, kis csapat vonult ki a fal egyik kapuján; továbblépdelt mellette, azután eljutott egy helyre, ahol egy vastag fatönk éktelenkedett szennyesen. A csapat megállt. Tizenheten voltak. Négy katona és tizenhárom másik férfi, ugyancsak uniformisban: rongyokban; ez a nyomorúság uniformisa; ők a nyomorúság katonái. Gonosz vezér, halálba viszi harcosait. A tizenhárom rongyosnak hátra volt kötve a keze vékony erős zsineggel. Mindnyájan rosszkedvüek a katonák is.

Megállnak a fatönknél. Az egyik katona int és a tizenhárom rongyos felsorakozik az évezredes fal mellett. A katonák nem sokat törődtek velük. Ha beszéltek, egymással beszéltek. A rongyosok nekitámaszkodtak a falnak, únottan. Valamennyien vártak és néztek észak felé. Onnan kell jönnie, az északi kapunál lakik. De nem jött.

Felkelt a nap. Az emberek már nem dideregtek. A nap rájuk sütött és hamarosan átmelegítette őket. A katonák egyszerre csak már nem káromkodtak; jókedvük lett, tréfálkoztak és azon mulattak, hogy akit várnak, még mindig nem jön. De itt kell lennie hamarosan. Mást nem lehet most tenni, várni kell türelemmel. Meg is mondták ezt a tizenhárom rongyosnak.

Ezek bólogattak, nekidűltek a falnak és csöndesek voltak. Néha ránéztek az ötlettelen katonákra és vigyorogtak. Ránéztek egymásra és vállat vontak, alig észrevehetően. Ők is arra néztek, amerre a katonák, ők is vártak és nekitámaszkodtak az évezredes falnak. Nem törődött velük senki, a négy katona sem, ők sem törődtek velük, de egymással sem. Beszélgessenek egymással most, itt, összekötött kézzel? Minek? Bánták is, hogy ki az egyik, ki a másik, ki miért került ide hátrakötött kézzel - egészen mindegy. Eszükbe sem jutott, hogy akár csak egy kiváncsi pillantást vessenek, egyik a másikára; eszükbe se jutott, hogy közülük akármelyik lehetne itt katona s akkor talán az a másik állhatna most itt, hátrakötött kézzel. Nincsen közöttük különbség. Ki a megmondhatója, hogy melyiknek jobb?

Akit vártak, csak nem jön. A várakozás most már türelmetlenné tette mind a tizenhetet. Pedig itt kellene lennie! Untak észak felé nézni s káromkodtak. Az egyik katonának egyszerre csak eszébe jutott, hogy zsákjában a kockajáték. Elő is vette. Valamennyi arc kiderült. A négy katona leterített a földre egy köpenyt s köréje ült. Játszani kezdtek.

A tizenhárom rongyos köréjük sereglett és nézte a játékot. Nagyokat nevettek, amikor látták, hogy a szerencse milyen szeszélyes. Kiváncsi, mohó szemmel lesték a fordulatot, mintha nem volna egészen mindegy, hogy a négy közül ki nyer. A játék annyira lekötötte figyelmüket, hogy elfelejtették: észak felől jönnie kell, de csak nem jön. Nem gondoltak reá.

De a tizenhárom rongyos közül arra sem gondolt egyik sem, hogy most észrevétlenül háttal állhatnának egymáshoz, kiszabadíthatnák egymás kezét, nekieshetnének a négy katonának, elszedhetnék tőlük a fegyvert, az uniformist és elszéledhetnének, folytathatnák a játékot az élettel, míg egyszer megint csak póruljárnak. De arra sem gondoltak, hogy végül mindnyájan póruljárnak... ezt talán csak érezték s igazán kár erre még csak egy fél mozdulatot is vesztegetni? Inkább nézték a játékot.

A nap most teljes erejével sütött. Rekkenő meleg lett. A katonák levetették kabátjukat s puskájukkal árnyékvető sátort rögtönöztek, így folytatták buzgón a játékot. A rongyosok nézték s velük mulattak őszintén. Hogy a kezük hátra van kötve s hogy északról valaki közeledik, ez nem zavarta meg őket.

Vastag fekete felhőt űzött szédületes gyorsasággal az égen a szél. A tizenhét ember nem törődött vele. Ha továbbviszi - továbbviszi; ha megállítja a fejük felett - majd meglátják, hogy mit lehet itt tenni. De felpillantottak, amikor a felhő hirtelen eltakarta a napot és sötét lett. Morogtak; de továbbfolyt a játék. A tizenhárom néző azzal szórakozott, hogy előre igyekezett kitalálni, a következő fordulóban a kockázók közül ki lesz a nyertes. Mert hiszen ezt kitalálni is szerencse dolga.

A vastag fekete felhő megállt a fejük felett hirtelen. A következő pillanatban vastag cseppekben megeredt az eső. És most mintha dézsából öntenék a vizet a tizenhét ember nyaka közé. A katonák felugráltak magukra rántották köpenyüket s nézték, hová-merre szaladhatnának az eső elől. Egy kiugró eresz alatt lapultak máris, szitkozódva. A tizenhárom rongyossal nem törődtek; ha megáznak - megáznak; ez már igazán nem árt nekik. A rongyosok mégis éktelen káromkodásba törtek ki és ingerülten üvöltötték: senki sem kényszerítheti őket arra, hogy bőrig ázzanak! Igazuk volt; de azért megáztak. És valamennyien észak felé néztek: Mi lesz már? Mégse jön?!

Hirtelen jött, hirtelen ért véget a zivatar. A nap kisütött, a vad szitkokat tréfás megjegyzések, röhögés váltotta fel. Nevetve mondotta az egyik rongyos: hátha nem is jön el, akit várnak? Mi lesz akkor? Mert vissza ugyan nem mennek! És erre ujabb tréfás megjegyzések pattantak ki s a tizenhét ember egyforma jóízűen nevetett.

Azon tanakodtak, hogy kitűzik az időpontot és ha eddig nem jön - -

Észak felől csendes ügetéssel közeledett egy kétkerekü kordély, öszvér húzta. A katonák lármás kiáltozással figyelmeztették a késlekedőt, hogy jó lesz sietni. A kordély egyformán csendes ügetéssel közeledett. Odaért a csapathoz. A tizenhárom rongyos barátságtalanul nézett az érkezőre. Az egyik nem röstelte és megmondta bosszúsan, senki sem kötelezheti őt arra, hogy itt álljon és várjon, holott mindenkinek itt kellett volna lennie hajnalban egy és ugyanabban az időben! Ők itt fáztak, meg is áztak, meg perzselte őket a nap! Mégis csak nevetséges!

A most jött leszállt csendesen a kordélyról. Éppen olyan, mint a reá várakozó tizenhét ember. Nyájasan mosolyog és békéltetőn kérleli őket, hogy ne haragudjanak; elkésett, igaz, de nem tehet róla, mert tartóztatták. Most azonban már itt van, és ez a fő. Egy-kettőre már úgyis mindegy lesz, hogy várakoztak reá. Ügyes lesz és minden símán fog menni.

A kordélyról leveszi a bárdot, megnézi gondosan.

Biztatóan mosolyog, amikor mondja, hogy a szerszáma kifogástalan. Nem lesz rá panasza senkinek. Meg fogják látni, hogy mestere a mesterségének.

Néhányan bólogattak; de azért valamennyien közönyösen nézték a bárdot és mesterét. Vékony, csontos, izmos fickó. Megvillogtatta a bárdot és biztatja az embereket, ne higgyék, hogy kontár, vagy hogy nincsen meg ügyességéhez mérten még az ereje is; látja az arcukon, hogy nem nagyon bíznak benne. De nincsen igazuk. Az okos ügyesség mindig többet ér az otromba erőnél. Meglátják mindjárt, hogy ez igy van. Ez után a kis bevezető után megkérte őket, hogy álljanak szépen sorba.

A tizenhárom rongyos sorba állt. A most jött megnézte őket sorra, megnézte mindegyiket külön, a nyakát, egy szemvillanással. Amikor a sor végére ért, kissé meghökkent. Most ujra végignézett az embereken. Fejét rázta rosszallóan, mint aki rájön arra, hogy rá akarják szedni.

A katonákhoz fordult s kijelentette, hogy itt hiba van; mert az ő jegyzéke tizenkét darabról szól és itt tizenhárom van. Neki meg csak tizenkettőért fizetnek. A tizenharmadikért nem. Ehhez tehát semmi köze. És elővett egy papírlapot s megmutatta a négy katonának. Melyik már most a tizenharmadik?

Sem a katonák, sem a rongyosok nem tudták, hogy melyik a fölösleges. Bonyolódik a helyzet. Egymásra néztek tétova vigyorgással.

A most jött türelmetlenkedett. Hamar, hamar! Mingyárt megered újra az eső. Az egyik rongyos mehet! Ha nem tudják, hogy melyik, válasszanak ki egyet, de gyorsan!

A rongyosok egymásra néztek, nem ismerték egymást, egyik se bánta a másikát. Vállvonogatva tipegtek-topogtak. Mi közük ehhez? Mit akarnak még tőlük? Hogy ők válasszanak ki egyet?! A katonák se tudták, hogy intézzék el ezt a dolgot, amikor az egyiknek eszébe jutott, hogy kockázzanak s az, aki közülük legtöbbet dob, az menjen. Annak van még talán egy kis reménysége az életben.

Vidáman helyeseltek. Leterítették a köpenyt. A katona előszedte az öt kockát. A tizenhárom rongyos felsorakozott. Egy katona leoldotta kezéről a zsineget az első rongyosnak. Úgy álltak valamennyien, hogy figyelhették a játékot.

Az első rongyos fogta az öt kockát; rázogatta egymásra szorított két üres tenyerében azután kiborította a köpenyre. Mindnyájan kíváncsian előrehajoltak. Elismerően morogtak. Az első huszonkilencet dobott. Elégedetten vigyorgott és bólogatott.

Kár folytatni a játékot, már mehet is, jegyezte meg a kordélyon jött ember.

Mire a rongyos azt felelte arcátlan szerénységgel, hogy azért akadhat, aki harmincat dob - nem hitte, de azért odatartotta a kezét a katonának, hadd kösse össze megint.

Valamennyien nevettek. És most folyt a játék. Az első megmaradt elsőnek; a többi mind kevesebbet dobott, ámbár szerettek volna túltenni rajta, már csak a tréfa kedvéért. A kordélyon jött únta már a dolgot s odament a szennyes tönkhöz, bárddal a kezében.

Végül sorra került az, aki utolsónak maradt; fogta az öt kockát, nem is igen rázta két üres tenyerében, hanem odadobta, semmivel sem törődve, a köpenyre és meg se nézte, hogy mit dobott.

A katona, a kocka tulajdonosa, a köpeny mellett térdelt s elkiáltotta magát s rámutatott a kockákra - az utolsó rongyos harmincat dobott!

Nagyot nevettek valamennyien. A tizenharmadiknak nem kötötték újra össze a kezét. Ehelyett az egyik katona biztatóan rúgott bele a háta folytatásába, hogy hajrá! Ez még egy pillantást vetett az évezredes fal tövében a társaságnak s már ment is elfele.

Mások is jártak arra és szívesen sereglettek köréjük, mert ingyen látnivaló kínálkozik. Nézők köre vette körül most a tönköt. A bárdforgató ott állt munkára készen; szemöldöke egy rándításával intett s az egyik katona odalökte az első rongyost, ki térdre hullt a tönk elé, mire már suhintott a bárd, a fej lehullt s a bakó egy rugással csinált helyet a másodiknak. Villámgyorsan dolgozott, valóban, nagyon ügyes volt. A nézők elismerő mormogással adóztak neki. Később már hangos szóval dicsérték ügyességét.

Meghallotta ezt az elsiető tizenharmadik. Visszanézett; megállt; kíváncsi lett, megnézné, hogyan megy ott a munka. Nem sokat töprengett, visszament. Odaállt a nézők közé. Előre furakodott. Nagyszerű! A bakó szempillantás alatt végzett az összekötött kezű rongyosokkal. A katonák éppen csak hogy odalökték neki a következőt.

Tréfás legény az a katona, aki mellé a fölösleges tizenharmadik odafurakodott. Amikor a bakó leütötte már a tizenkettediknek is a fejét, a katona hirtelen odalökte a tizenharmadikat is. Ez rá sem ért tiltakozni. A tréfa sikerült.

A bakó összeszedte a fejeket, megszámlálta őket s látta, hogy tizenhármat ütött le. Haragos lett, káromkodott kegyetlenül s ordította, hogy ki fogja most megfizetni neki a tizenharmadik lefejezést?!

Nagyon haragudott, a katonák, meg a nézők, valamennyien nagyon nevettek rajta. Aztán elszéledtek, otthagyták, az ezredéves fal tövében.

Mit lehet itt tenni?