Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 12. szám · / · Aurélein Sauvageot: Egy hű írástudó: Alain
Ezt a szüntelen újrakezdett s mindjobban tökéletesített leckét talán a tények leckéjének nevezhetném, a szónak legjelentősebb s legkézzelfoghatóbb értelmében. Alain abban közeledik tanítványához, amikor ez beleütközik a legszerényebb, legmindennapibb valóságba: egy kockába, egy mértani testbe, valaminő szilárd tárgyba, aminek létét azokkal az eszközökkel írja körül, amelyek révén felfogjuk, megismerjük azaz elgondoljuk.
Valamennyi műve közül a «Kilencvenegy fejezet a szellemről és a szenvedélyről» című nyújtja egyrészt Alain gondolatvilágának legrendszeresebb egybefoglalását, másrészt egész tanításának legpontosabb módszereit. Ugyanezt, költőibb formában, az «Eszmék, és korszakok»-ban is megtaláljuk, amely meg történeti szintézise mindazokak a kísérleteknek, amelyek révén az emberi elme mind tisztább tudatára jutott az Universumnak. Alain egyéb művei vagy ragyogó aforizma-gyüjtemények, vagy pedig sajátos tanulmányok az esztétika, a háború, a politikai tudományok köréből.
Filozófiáját azzal kezdi, hogy felállítja az ismeret kritikáját. Híven ahhoz a nagy elvhez, hogy újra kell gondolnunk a dolgokat. Alain azzal, hogy körülírja, meg is határozza az elme útját a külvilág felfogásában. Tudja, hogy minden ismeretünk szerzett ismeret, hogy a dolgokat egyedül hasonlítás és viszonyítás révén foghatjuk fel és hogy ilymódon a képzet az ész műveleteihez tartozik, mert hisz a viszonyítás és hasonlítás fogalmai maguk sem a tapasztalat adatai, hanem a szellem mérlegelésének eredményei. Azt is tudja, hogy a valóság a szellemen kívül áll, hogy adva van a jelenben, bárha nem is közvetlenül és hogy olyan valami, amit a képzet révén újraalkotunk, azonban magunktól ki nem találunk. Ami másképpen azt jelenti, hogy ha minden valóság adva van is a jelenben, közvetlenül fel nem ismerhető. Gondoljunk csak Bergsonra s mindjárt látjuk, hogy Alain egészen más világban mozog, mint az Intuitio mestere. Amit benyomásnak hívunk, Alain szerint az értelem műve; amit a legközvetlenebb intuitiónak tartunk, az is az elme művelete, amennyiben rendezi és rendszerezi a tapasztalást. A tiszta benyomás kifejezhetetlen s bizonnyal képzetünk végső oka, amely azonban fel nem fogható, azaz meg nem ismerhető, mert híján van a viszonynak és a távolságnak. Mintegy új életre keltve Anaxagoras tételét, Alain így fejezi ki ezt az eszmét: «Minden együtt volt valaha, de jött az Ész, amely rendet teremtett.»
Ismerni tehát annyit tesz, mint számot adni magunknak arról, hogy mialatt felfogunk, mi történik. Ha nem bíráljuk értelmünk eljárását, sosem leszünk képesek a világos felfogásra, ehelyett ábrándozni fogunk, össze fogjuk téveszteni önmagunkat a világgal, nem tudjuk, mi a szellemé és mi az Universumé, nem tudjuk, mi az alany s mi a tárgy. A legmagasabb ismeret tehát az értelem munkájának felfogásából fog állani, az ismeret, illetőleg a Gondolat formájából.
A dolgok újragondolása közben Alain azt is felfedezi, hogy az elme képei semmiképp sem elvont képek, elszakadva környezetük mindennemű mozgalmától. Ezen a ponton az elmének olyan munkája lép közbe, amelyet Alain, Descartes után, képzeletnek nevez. Képzelni is annyi, mint felfogni, csakhogy rosszul. A képzelet tévedései megtanítnak bennünket arra, hogy mily szerep jut néki az ismeret formálásában. Téves ítéleteinkre a képzelet ösztönöz minket. Ő fedezi fel előttünk, hogy a tévedésnek fészke sohasem az az izgalom, amely az ítéletet előidézi, hanem az ítélet maga. A tévedés értelmi tény. Viszont az ész feladata, hogy magyarázza a környező valóságot, hogy ítéljen mindarról, ami érzékenységünket érinti, más szóval, hogy az érzelmet állandóan befoglalja a tapasztalásba. Ilyen feltételek mellett Alain nem ösmeri el az úgynevezett gondolat-társulást. Gondolkozni, szerinte, annyit jelent, mint felfogni: «gondolataink sorrendje, általában, az előttünk felmerülő dolgoktól függ». A felfogás ez állandó erőfeszítését a nyelv teszi határozottabbá. Amit Bergson a lelki élet «continuumának» tekint, abban Alain egy mindig újrakezdett törekvés eredményét látja, hamis, majd mindjárt elhagyott s mindannyiszor újrakezdett és átformált képzetek építményét. A nyelv, ez a szüntelen képzet, megrögzíti a fél-képzetek e szakadatlan sorozatát s ily módon azt az illuziót kelti, mintha szellemünk lényegéből származna. Ez illuzió feltárása s eredetének megjelölése Alain egyik nagy érdeme, - oly korban, mikor a gondolat nagyon is hamarosan érik, amikor a lélektanról mintegy megszállt filozófusok oly kevéssé gondolkoznak a klinikai tapasztalatok nyerseredményén s olyan hamar összetévesztik a szellemet az anyaggal.
A gondolat-társulás ellen az analógia is érvül szolgál: «a hasonlóság meg nem magyarázza, mért juttatja eszünkbe egy narancs a földgömböt; hisz egy narancs jobban hasonlít egy almához, egy labdához, vagy egy másik narancshoz. Világos e példa révén, hogy ez az állítólagos eszmetársulás csak egy csillagászati lecke emléke, amikor a narancshéj dudorodásait a glóbus hegymagasságaihoz hasonlították, vagyis itt az analógia, tehát egy igazi gondolat, táplálja a képzeletet».
Ez az ismeret-elmélet egy emlékezet-elméleten alapul. Alain minden képzetben, még a látszólag legegyszerűbben is, bizonyos «velejáró» emlékezést lát. Megállapítja, hogy előbbi tapasztalataink minden új tapasztalattal újraélednek. «Hogyha szemünk segítségével egy fákkal szegett utat fogunk fel, akkor emlékezünk arra, hogy már jártunk ezen az úton vagy egy másikon, hogy már láttunk zöldelő fákat s megértettük az árnyéknak és a távlatnak játékait - és így tovább; s amint például a fák árnya magától a naptól függ, s amint a nap közvetett képzete egy egész sor tapasztalást foglal magába, - minden egyes tapasztalásunk valamennyi más tapasztalásunkat is magábarejti.» Az emlékezet e szerint sem holmi elkülönített, sem pedig elkülöníthető elmeművelet, hanem a szellem kiterjedése, az a valóságos idő, amely minden képzetben jelen van. Ezen a ponton Alain elmélete közeljár a Kantéhoz. Az Idő s a Tér, szerinte is, az egyetemes tapasztalás formája.
Az Idő emlékezete, ilyenmódon, a hely emlékezetéhez van kötve: «Az emberi történet - így Alain - az ember utazása a valóságban; s az emberi változások a külső, a tárgyi változásokban vannak elgondolva, ahol minden megmarad, csak a helyét változtatja.» S így jut el ehhez a megállapításhoz: «Csak a világ révén gondolkodom», s ezzel megint közeljut a kanti teorémához, amely szerint az öntudat is elegendő a külvilág létének bebizonyításához.
Ez az ismeret, melyet az érzékek és az értelem játéka révén nyerünk, a módszeres tapasztalás segélyével lesz teljessé. Ez utóbbi a cselekvés által s a cselekvés számára formálódik, vagyis a végrehajtandó cselekvésnek érdekében. Cselekedeteinknek egyrésze a kívüleső tárgyakra, másik része embertársainkra vonatkozik. A cselekvés e két neme különböző feltételek mellett valósul meg. Alain tehát kétféle valóságost ismer: a dolgok rendjét és az emberi rendet. Ez alapvető különbségnek főképp az «Eszmék és Korszakok» című könyvben találjuk a magyarázatát, bár Alain többször is visszatér rá különböző irataiban. Foglaljuk össze Alain elméletét: az ember a körötte lévő dolgokról és lényekről kétféle ítéletet mondhat: vannak, amelyek elsősorban a módszeres tapasztaláson alapulnak s a cselekvés eredményével igazolt feltevésekből formálódtak; ezek a tudományos ítéletek. A másik csoportba tartozó ítéletek az emberi rendből sarjadtak, vagyis a bennünk keltett benyomások s a köröttünk lévő emberi látszatok analógiájával igazolhatók.
A bölcseség abban áll, hogy, túl az emberi látszatokon, felfedezzük mindazt a tárgyi okot, amit, a tudomány révén, az értelem felfoghat. Hogyha szomorúak vagyunk, rosszkedvünket ne tulajdonítsuk ennek vagy annak a barátunknak, vagy valami rossz előérzésnek, vagy bármilyen morális oknak. Nézzük meg a dolgokat közelebbről, vizsgáljuk meg testünket, s kérdezzük meg magunktól, hogy rosszkedvünk igaz oka nem vérünkben vagy idegeinkben rejtőzik-e, és hogy nem a felhőség, a kegyetlen időjárás, vagy egy észrenemvett tárgy bántó jelenléte okozza-e. Iparkodjunk megérteni az okok és okozatok láncolatát, óvakodjunk a fétisizmustól, amely a legkisebb tárgyban is a léleknek visszfényét látja, nem pedig egy tény-csomót, amely az embertől független törvényeknek van alávetve. Ez az elv, akár egy refrain. Alain minden elmélkedésében visszatér: ez óv bennünket önmagunk ellen, vagyis ama természetes hajlamunk ellen, hogy az Univerzumot nem a maga jelbeszéde, hanem az emberi nyelv szerint értelmezzük. Ezt a hajlamot elsősorban nevelésünk keltette bennünk, hozzánk hasonló emberek között, akiknek a törvényeit születésünktől fogva tanultuk. A gyermeknek mindenekelőtt a kérést kell megtanulnia, hogy célhoz érjen, s ez az eszköz a hatását ritkán is téveszti el. Már most ez emberi fondorlat, révén a gyermek minden eseményben egy emberi lény közbenjárását, vagy emberi hasonlatosságot vél látni s ebből vonja le azután a finalista embersorsnak és az oly istenségeknek az eszméjét, amelyeket hízelgéssel, kéréssel vagy más csellel kell kibékíteni, vagyis olyan eszközökkel, amelyeknek hatását már az emberi környezetben is kipróbálta. Az ily nevelésnek hála, a gyermek csak későn vesz tudomást az emberen kívül eső valóságról, s akkor is, legtöbb esetben, igen tökéletlen módon. Minden ember gyermekként kezdte, vagyis, mielőtt egyénné lett, közösség volt. Viszont minden emberi közösséget a szenvedélyek uralma jellemez, s a szenvedélyt Alain mindig a teljes descartes-i értelemben érti. A közösség oly birodalom, amelyben a gyűlölet, a harag, a félelem és a szerelem uralkodnak, vagyis olyan terület, ahol a lélek vagy a test indulatai döntő oknak bizonyulnak s nem egy rejtett valóság egyszerű visszfényeinek. A szenvedélyek magyarázata s oly láncokhoz kapcsolása, amelyek nem az egyén szeszélyének, hanem az értelmen innen vagy túl eső okoknak engedelmeskednek, amely okokat mindamellett a szellem az elmélkedés révén felfoghatja, - az igazi filozófiának tulajdonképpeni feladata, amelynek tanítása révén eljuttat bennünket a bölcseségig.
Minden szenvedély abból a tényből ered, hogy az ember érzelmeit bizonyítékoknak tartja és hogy véleményeit érzelmeire alapítja. Már pedig érzelmeink eredetét mindig a test affectusaiban kell keresnünk. A szenvedély nem egyéb, mint a test eszmévé vált affectusa, amelyet az emberi rend szerint értelmezünk. A szenvedélyeket az álmok és az ábrándok táplálják. E helyütt Alain az álomnak egészen új elméletét iktatja be, amelyet olyan fontosnak tart, hogy minden művében visszatér rá. Az álom vagy a képzelet hamis képzetből származik: ez a kiinduló pont. A képzelet, jól tudjuk, nem holmi szabad, belső játék, minden valóságos tárgytól függetlenül: mindig van bizonyos kapcsolat közte és testünk állapota között. Vagyis, minden «kitalálásunknak» anyaga van, s ezt az anyagot, legtöbbször, maga a test szolgáltatja, mivelhogy a külső okok állandóan s ezerféleképp módosítják. Az álom nem más, mint sietős ítélet ezekről a pillanatnyi benyomásokról, a tárgyaknak hamis képzeten nyugvó s csak egy pillanatig tartó felidézése. Az igazi képzet viszont a «varázstól feloldott» ítéleten alapul, amennyiben a felfogott tárgynak más tapasztalásainkkal való kapcsolatát is helyreállítja. Ezen a ponton igazolható a képzelet túlságos előreszáguldása. Álmodni tehát annyit jelent, mint helytelenül percipiálni. A nyelv azután, ha elmondja az álmot, hangokkal és mondatokkal, vagyis izmaink mozgásával, tehát igazi tárgyakkal igazolja ugyanezt, - amelyek azután bekerülnek tapasztalataink szövegébe. A hamis képzet, ilyen módon, valósággal megörökítődik, mivel mintegy igazolja az a szóbeli igazság, amelyet magunk formáltunk, mielőtt fölfedeztük volna tévedésünket. Az ily tévedést hívja Alain «szenvedélyes» tévedésnek; mivel, szerinte onnan ered, hogy benyomásainkból olvassuk ki a vágyaink, aggályaink s elfogultságaink felidézte képet. A gyermeket, aki éjjel, a függöny mögött, a rettegett mumust véli látni, s a szerelmest, aki egy ismeretlen nő arcán egy szeretett arc vonásait födözi fel, vágya vagy félelme ejti tévedésbe. Csak épp fel kell ébredni, vagyis figyelmesebben nézni a tárgyra, hogy ez a csalóka kép megfelelőbb viszonyokká s kapcsolatokká alakuljon. A tévedés nem a látszatban keresendő, amely mindenkor igaz, hanem a róla alkotott ítéletben. A köröttünk lévő világ mindig úgy mutatja magát, mint kell, s «a képzelet nem tesz hozzá semmit». Viszont, ha nem is tesz hozzá semmit, állandóan belőle táplálkozik, mihelyt az az ész abbahagyja a számítást, a hasonlítást, a világos képzetalkotást; a képzelet annak a képét vetíti az univerzumba, ami fölkelti szenvedélyünket. Így látja Faust is a vágyát a varázstükörben, vagy mint Alain mestere, Jules Lagneau mondta: «A szellem álmodott s a világ volt az álma.»
Ezek a homályos képzetek okozzák minden bajunkat. Alain újra hirdeti Epiktetos tanítását: «Pusztítsd ki a balvéleményt s egyben kipusztítod a rosszat», - amikor azt tanácsolja, hogy szokjunk az ébrenléthez, vagyis a tiszta és határozott képzetekhez s a homályos képzetek kiküszöböléséhez. «a legszebb erkölcsi felfedezés érzéseink és egészségünk kapcsolatának megállapítása, amely egész belső életünket megtisztítja. Ha belátjuk, hogy érzéseink gyakran csak a hidegtől vagy a melegtől függnek, álmaink és ábrándjaink az agy változásaitól; hogy mindez nem jelent semmit; hogy ezek a viszontagságok elkerülhetetlenek és érdektelenek: a lélek állítólagos viharainak a testbe való e visszahelyezése egyet jelent magával az erkölcsi egészséggel. Az őrültek példája is ezt tanítja.» Vagyis Alain az illuziók ellen akarja megedzeni a lelket, amikor arra buzdít minket, hogy a dolgok való rendjében, e nem emberi rendben éljünk. A végső őrület abban áll, hogyha a magunk lényegéből annak is adunk; ami idegen tőlünk, hogyha összetévesztjük Caesart és az Úristent. Vagyis az első és utolsó tanács: «Nyissuk ki az ablakot és tekintsünk a külvilágba. A dolgok, a dolgok szemlélete, a dolgokkal gyakorolt tevékenység - ez a mi tulajdonképeni üdvünk. A tudás révén válunk egyszerűkké.»
E nevelésben, természetesen, a művészetnek is jut szerep. A «Szépművészetek Szisztémájá»-tól egészen az «Esztétikai Elmélkedések»-ig, Alain nem egy művében hirdeti a művészet lényegéről s szerepéről való felfogását. A művészet, szerinte, elsősorban monumentum; az emberit iparkodik megörökíteni az időben; arról a mélyen emberi erőfeszítésről tesz tanuságot, amely a maga belső rendjét és tevékenységét a környező természetre is kiterjeszti, ami által legyőzi a külső kényszerűség nyomását, felszabadítja a lelket a kívüle eső dolgoktól s ily módon a teremtményt teremtővé változtatja. A művészet a Szertartásból sarjad, amelyben a Közösség szembetalálja magát önmagával, s az Istenség tiszteletét az emberi Munkával párosítja. Vagyis nemcsak a lélek tükre, hanem jelképes visszfénye is ama külső erőknek, amelyeket megfékez az emberi szenvedélyek számára: monumentum, vagy másképpen, Alain másik szava szerint: Humaniora. E többesszám a művészet sokszoros eredetét jelzi, hosszú multját a piramis-síremléktől, az oszloperdőtől, az amphitheatrumtól egészen a nyomtatott prózáig és a matematikai muzsikáig.
Az ismeretlen, a szenvedélyeken, a társadalmon és a művészeten való elmélkedés az egyetemes ismeretre, a bölcsességhez vezető ismeretre törekedik. Alain végső célja az, hogy a szellemben jó rendet teremtsen, ami a jó vélemények s jó erkölcsök rendjében mutatkozik. Az így értelmezett filozófia tulajdonképpen etika. Feladata egybeesik a civilizáció feladatával, mert, mint Alain maga mondja: «a civilizáció nem más, mint gátrendszer a szenvedélyek ellen.»