Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Szinházi figyelő

Schöpflin Aladár: Vetélytársak
Anderson, Stallings és Zuckmayer drámája a Magyar Színházban

A háború most érik írói témává. Úgy látszik, eléggé emlékké vált arra, hogy művészi feldolgozás anyaga lehessen s a közönség, mely eddig jaj, csak a háborúról ne! kiáltással fordult el a háborús témák feldolgozásától, most már kíváncsi íróktól megtudni, mi volt a háború s benne az egyes ember, milyen lelki, erkölcsi és fiziológiai komplikációk keletkeztek abból, hogy a férfiak javarésze háborúban volt. S egynéhány háborús mű nagy sikere konjunktúrát teremtett, amelyre írók, kiadók, színházigazgatók rávetik magukat. El kell készülnünk a háborús könyvek és színdarabok inflációjára.

A Vetélytársak ennek a ízlés-fordulatnak egyik első nyilvánulása a színpadon. A film kezdte a háborús témák divatát s ez a színdarab is először mint amerikai film jelent meg nálunk A nagy szüret címmel. Most a német Zuckmayer áldolgozásában látjuk viszont a színpadon egy nagy berlini siker fényjelzésével.

Hatalmas körítésben nagyon kicsi pecsenye. A háttér: a háború a maga szörnyűségével, szenvedéseivel és eldurvulásaival, a lövészárok fullasztó levegője, a rohamok, pergőtüzek s egyéb katonai műveletek témája olyan apparátus, amely szétfeszíti a színpad kereteit. Ezért színpadon nem is ábrázolható kielégítően. Hiába dörögnek az ágyúk, kattognak a gépfegyverek a színfalak mögött, az ember folyton érzi, hogy ez csak igen-igen halvány szurrogátum s ebben a tudatban üres lármának érzi az egész lövöldözést. Azt hiszem, hamar rá fognak jönni az illetékesek, hogy a háborúnak ez a fegyveres része nem alkalmas anyag a színpadnak, a háborús dráma színtere nem a pergőtűz alatt álló lövészárok. A film itt jobban boldogul a maga összehasonlíthatatlanul szabadabb mozgásával, - ez egyike azoknak a pontoknak, ahol a színpad nem veheti fel vele a versenyt. A színpad közönsége az emberre kíváncsi, nem az ágyúkra, - erre nézve jellemző, hogy a nézőtér a lövészárokban lefolyó második felvonásban panaszkodott, hogy a dörgéstől nem hallja a színészek beszédét s felmelegedni azoknál a pillanatoknál tudott, amikor az emberi érzés szólalt meg, mint a fiatal hadnagy őrjöngése az ideg-krízis paroxizmusában. A színház nagy technikai erőfeszítése itt jórészt kárbavész, nem kelti fel azt a hatást, amit vártak tőle. A három felvonás közül az a kettő tetszik jobban, amely nem a lövészárokban, hanem a front mögötti szállásban folyik le.

A tulajdonképpeni dráma túlságosan vékony fonálon mozog a nagy háttérhez képest. Az amerikai kapitány és a sergeant dühös vetélkedése az utcai lány moralitású francia korcsmároskisasszonyért nem érzik elég kiadós anyagnak egy ekkora méretű drámához. S ez a kicsiny történet is megszakad egy egész felvonásra: a második felvonás lövészárkába, a harc túlfeszített izgalmú férfimunkájába nem lehetett drámai súllyal belopni a szerelmi ügyeket.

Viszont el kell ismerni, hogy egy sereg kitünően ábrázolt alak mozog ebben a cselekvényben. A katonák lelkiállapotát általában érdekesen és, azt hiszem, jellemzően is szemlélteti, eldurvulásukat, a vadságuk alól ki-kitörő érzelmességüket, a bajtársi érzésüket, furcsa cinizmusukat, életüknek a primitív szükségletekre való beállítottságát. Érezni lehet folyton azt is, hogy az amerikai katona más gyökérből való, mint a mienk, nem a parasztkatona típusa a jellemző rá, hanem az alsórendű városi népé. Ebben a tekintetben némileg zavarja a magyar nézőt az amerikai katonai fegyelem különbözősége, - nálunk nem volna elképzelhető, hogy egy altiszt olyan hangon beszéljen a kapitánnyal, mint ez az amerikai sergeant. Itt a színháznak kellett volna valahogy kiegyenlítőleg közbelépni.

Nagyon jók az egyes alakok és jó kezekben van ábrázolásuk. A durván szigorú kapitány, akiben azonban folyton érezni, a lövészárok eldurvultságában is, a derék, kemény férfit s az emberséges bajtársat - Somlay kitünő karaktert csinál belőle, kiaknázza egész skáláját, azokat az apró jellemvonásokat, melyek az egyes jelenetekből és szavakból kibukkannak, összefogja egy élő alakká. A sergeant asszony-bolond és asszony-bolondító csirkefogó alakját, vad cinizmusát, humorát, ravasz szemtelenségét, hetyke hencegését Kiss Ferenc formálja érdekes, mondhatni hiteles alakká. Különösen ki kell emelni, hogy az apotheózis-szerű utolsó jelenetet ez a két színész menti meg a melodráma veszedelmétől, a pathetikus szavak pathetikus pillanatban is a karakterükben maradnak és a pózuk őszintének tünik fel. A kis francia lotyó figurájából - a leginkább konvencionális alak a darabban - Tőkés Anna csinál vonzó és erkölcs-alattiságában is szeretetreméltó alakot. Az epizódszereplők között Jávor tisztiszolgája, Z. Molnár karakterisztikus közkatonája, Bánóczi igen jól jellemzett francia korcsmárosa emelkednek ki és Dénes György ér el a fiatal tiszt idegsokkos nagy kitörésével igazi drámai hatást.