Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Szinházi figyelő
A háború most érik írói témává. Úgy látszik, eléggé emlékké vált arra, hogy művészi feldolgozás anyaga lehessen s a közönség, mely eddig
A
Hatalmas körítésben nagyon kicsi pecsenye. A háttér: a háború a maga szörnyűségével, szenvedéseivel és eldurvulásaival, a lövészárok fullasztó levegője, a rohamok, pergőtüzek s egyéb katonai műveletek témája olyan apparátus, amely szétfeszíti a színpad kereteit. Ezért színpadon nem is ábrázolható kielégítően. Hiába dörögnek az ágyúk, kattognak a gépfegyverek a színfalak mögött, az ember folyton érzi, hogy ez csak igen-igen halvány szurrogátum s ebben a tudatban üres lármának érzi az egész lövöldözést. Azt hiszem, hamar rá fognak jönni az illetékesek, hogy a háborúnak ez a fegyveres része nem alkalmas anyag a színpadnak, a háborús dráma színtere nem a pergőtűz alatt álló lövészárok. A film itt jobban boldogul a maga összehasonlíthatatlanul szabadabb mozgásával, - ez egyike azoknak a pontoknak, ahol a színpad nem veheti fel vele a versenyt. A színpad közönsége az emberre kíváncsi, nem az ágyúkra, - erre nézve jellemző, hogy a nézőtér a lövészárokban lefolyó második felvonásban panaszkodott, hogy a dörgéstől nem hallja a színészek beszédét s felmelegedni azoknál a pillanatoknál tudott, amikor az emberi érzés szólalt meg, mint a fiatal hadnagy őrjöngése az ideg-krízis paroxizmusában. A színház nagy technikai erőfeszítése itt jórészt kárbavész, nem kelti fel azt a hatást, amit vártak tőle. A három felvonás közül az a kettő tetszik jobban, amely nem a lövészárokban, hanem a front mögötti szállásban folyik le.
A tulajdonképpeni dráma túlságosan vékony fonálon mozog a nagy háttérhez képest. Az amerikai kapitány és a sergeant dühös vetélkedése az utcai lány moralitású francia korcsmároskisasszonyért nem érzik elég kiadós anyagnak egy ekkora méretű drámához. S ez a kicsiny történet is megszakad egy egész felvonásra: a második felvonás lövészárkába, a harc túlfeszített izgalmú férfimunkájába nem lehetett drámai súllyal belopni a szerelmi ügyeket.
Viszont el kell ismerni, hogy egy sereg kitünően ábrázolt alak mozog ebben a cselekvényben. A katonák lelkiállapotát általában érdekesen és, azt hiszem, jellemzően is szemlélteti, eldurvulásukat, a vadságuk alól ki-kitörő érzelmességüket, a bajtársi érzésüket, furcsa cinizmusukat, életüknek a primitív szükségletekre való beállítottságát. Érezni lehet folyton azt is, hogy az amerikai katona más gyökérből való, mint a mienk, nem a parasztkatona típusa a jellemző rá, hanem az alsórendű városi népé. Ebben a tekintetben némileg zavarja a magyar nézőt az amerikai katonai fegyelem különbözősége, - nálunk nem volna elképzelhető, hogy egy altiszt olyan hangon beszéljen a kapitánnyal, mint ez az amerikai sergeant. Itt a színháznak kellett volna valahogy kiegyenlítőleg közbelépni.
Nagyon jók az egyes alakok és jó kezekben van ábrázolásuk. A durván szigorú kapitány, akiben azonban folyton érezni, a lövészárok eldurvultságában is, a derék, kemény férfit s az emberséges bajtársat -