Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Irodalmi figyelő · / · Komlós Aladár
«Minden másképpen van»? Karinthy inkább azt szeretné, hogy minden másképpen legyen.
Egy régebbi tanulmányában sikerült egy pillanatra érintenie életérzése legmélyét: «Az ismert világ, ok és okozat, dolgok ismert összefüggése és bekövetkezése, írta, úgy függ fölöttünk, emberek fölött, mint valami ítélet, amit ismeretlen erők hoztak». S ha csodát várunk, akkor ezt «nem magyarázhatjuk másképpen, mint úgy, hogy
Mert minden gondolata egy-egy fellebbezés az ítélet ellen. Minden ítélet ellen. Képes megfellebbezni dolgokat, amelyek fölött az emberek talán a világ kezdete óta úgy nyugszanak, mint magától értetődő, máskép-nem-lehetséges dolgok fölött. A világ nem valami egyetlen szükségszerű világ a szemében; véletlenül így sikerült, de másképpen is sikerülhetett volna. Persze nem tartja - naturalista művészek módjára - módfölött szépnek, érdekesnek és ábrázolásra méltónak sem. Úgy érzi, hogy aki annak tartja, az alszik. Igen ám, de a valóság (minden valóság) könnyen álomba zsibbasztja az embert. A világba is csak azért törődünk bele olyan buta kényelemmel, mert Isten a teremtéssel
A kötetbe gyüjtött egyes cikkeknél, akármilyen érdekesek külön-külön is, jobban érdekel ezúttal Karinthy maga, az a közös gyökér, az a mindenütt jelenlevő egységes akarat, amelynek ismerete nélkül az író egyes gondolatai meg sem érthetők igazán. Most már megmondhatom, miben látom a Karinthy-keresztrejtvény rejtett értelmét: Karinthy szerint abban van a maga, minden gondolkodó s általában az ember hivatása, hogy kijavítsa a világot, amely Isten kezéből meglehetősen elnagyolt és hibás állapotban került ki. Az ember Isten trónörököse, veti oda valahol. Aufklärizmus, gondolhatná most valaki, aufklärizmus, amelynek nincs érzéke a minden élő dologban működő rejtelmes és gazdag ösztönösségek iránt. Ezzel szemben az az igazság, hogy kevés ember van úgy elkészülve az élet irracionális meglepetéseire s még kevesebben tudják oly találékonyan követni és utólérni azokat, mint ő. Ó, Karinthy tisztában van az élet irracionalitásával, de - s itt jön gondolkodásának legeredetibb fordulata - nem imádja ezt az irracionálitást, hanem szembeszögezi vele s fölébehelyezi az értékek ideális világát megálmodó emberi értelmet. «A bölcs természet - írja -, mióta munkáját ismerjük, az élők világában folytonos szenvedéseket okoz az élőknek... aki (tehát) szenvedést okoz, aki a boldogságot is csak úgy tudja megoldani, hogy szenvedéssel és halállal köti össze, az nem bölcs és nem tökéletes, hanem őrült, minden cselekedetében az, ezeknek a cselekedeteknek következményeit nem is ő, a bölcs természet, hanem a bölcs természet felett álló Isten segítségével az Ember kell, hogy kikorrigálja, természetellenes hitével a jóban, természetellenes tagadásával a rossznak».
Rövid leszek: Volt egy régi racionalizmus (s van egy új: a soffőröké), amely úgy született, hogy hívei nem tudtak az élet irracionalizmusáról. Karinthy ép azért racionalista, mert tud az élet irracionalizmusáról. Most már érteni különös gép-imádatát és - talán még különösebb - Wells-kultuszát. Mind a kettő azon a meggyőződésen alapul, hogy az életet megreformáló értelem célravezetőbb és megbízhatóbb eszközöket alkot, mint a természet. Emlékszünk Faremidóra? Ilyen álmot még nem álmodott senki. Karinthy utópiájában az a tökéletes világ, ahol nem ütött tanyát a föld betegsége: az élet. A gépek világa ez.
Egy korban, amelyben az élet irracionalitását vagy nem látják, vagy bigott bódultsággal imádják, a gépeket vagy istenítik az általuk nyújtott kényelmekért, vagy azzal vádolják, hogy mindent lélektelenné, mechanikussá tesznek, az ideális értékekről pedig egyszerűen meg szokás feledkezni: mily friss és jóltevő ez a gondolat, amely az ideális értékek szolgájává és az ösztönös élet fölé helyezve a rációt, visszaadja ennek önmaga hivatásába vetett hitét! Karinthy a feltalálók képzeletjárását viszi be az irodalomba; de ő nem a puszta kényelem, hanem a helyes élet magas ideáljainak megvalósítására keres patenteket. Alig van valaki a modern magyar irodalomban, aki oly mentes volna az «írástudók árulása»-itól, mint ő.