Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Irodalmi figyelő · / · Komlós Aladár
Persze a megfejtetlenségnek vannak előnyei is. Figyeljük meg: a művészeket rendszerint akkor fogadja a legmélyebb várakozás, (mint ahogy minden kisgyerek zseni), mikor első fellépésüknél tartanak; ilyenkor még mind csupa titok és lehetőség; s majdnem valamennyi veszít megbecsülésben, mikor első jelentősebb művükkel elárulják képességük korlátait s lejátsszák a fő lemezt, amelyre születtek. Mily kevés író van, aki első két-három könyvén túl még várakozást tud kelteni maga iránt! Ah, veszélyes dolog termékenynek lenni; aki soká akar «érdekes fiatal író» maradni, az lehetőleg írjon keveset, s főkép pedig tartsa titokban a mondanivalóját. Azt hallom olykor: Karinthy örök igéret, húsz éve még mindig csak igéret. Mellőzve ezúttal a kérdést, hogy valóban
Pedig Karinthy nem rejtette véka alá a mondanivalóját. De ez a mondanivaló nem aféle kezdettől-kész kényelmes formula volt, aminőkhöz írók gyakran le szokták szögezni magukat, vagy amelybe bele szoktak fogózni, akármilyen kérdés örvényszélére veti őket az élet, mint valami mindig rendelkezésre álló biztos fogantyúba. Ő, bármilyen problémával találkozott, előlről kezdte a gondolkozást, mintha még nem tudna semmit a kérdésről, összes idegeinek és csápjainak valami rendkivül mohó és izgékony mozdulatával nyúlva a dolog után, hogy megragadja azt, a csodálkozásnak, a felfedezésnek, a megérteni-akarásnak valami rendkivül vehemens, szinte ádámi erőfeszítésével. S íme, ha utólag végignézzük Karinthy mozdulatait, kiderül, hogy mégis van köztük valami rokonság: