Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Irodalmi figyelő

Gyergyai Albert: Asszony a karosszékben
Török Sophie versei [+]

Ketten kísérik, mintegy kézenfogva, azt az új magyar költőnőt, akinek hangja, évek óta, mind tisztábban válik ki versíró nővérei kórusából. Az egyik a felejthetetlen Kaffka Margit, akihez tán legmisztikusabb versét írta, s akinek költői örökségét talán ép ő vállalja ma leghívebben. Mintha egy süppedt sírt látnánk, amelynek elvadult füvét tünődve és félősen símogatja az utód, - minthogyha a «Csodált Nővér» felébredne a «hízelgő kistestvér» hívására s a halál, az emlékezés és az elhivatás bánatában neki adná át igéinek s ritmusainak örökét: a sorok forró lüktetése emlékek légiójával terhes, hangokat vélünk hallani, aminőkre csak két asszony képes, azok is csak a titoknak és a megértésnek perceiben, s az ellágyulás fátyolán át mintha két egymásbafonódó kezet látnánk, valami túlvilági eljegyzésben. Különös kegyelme a sorsnak! S különös hatalma a versnek! míg ezelőtt száz vagy ötven évvel, hasonló képek s érzelmek keltésére, a költők a vízióknak egész armadáját idézték, ugyanarra ma pár suttogva mondott s lényegesen egyszerű szó is elég, - ami nemcsak az érzékenység fejlődését, hanem Kaffka örökösének hivatottságát is bizonyítja. S mi sem tanuskodik jobban Kozma Lajos művészetéről és műértelméről, mint hogy apró képei, jelképei és ékítményei ugyanezt a puritán és áhítatos egyszerűséget éreztetik.

Valóban, minden költőnőnk, ha közvetve, ha közvetlenül, Kaffka Margitnak köszönheti azt a bizonyos felszabadulást, ami minden poézisnak s főképp a női poézisnak feltétele. Aki, mint Török Sophie mondja, «fáklya volt minden asszonyok előtt», nagyon is rövid életében a mai asszony minden vágyát és vergődését megénekelte, a képek s a szép szavak fullatag lelkendezésével, mint aki előre sejti, hogy sietni kell... A Létnek, a Teremtésnek, «az őrjöngve erjedő eleven életnek» szenvedelme; az enyészet, a szörnyű bomlás, az ocsmány elmúlás irtózata; valami maenadszerű tiltakozás a csend, a béke, a megállás meddősége ellen; a legősibb vérségek, az anyai vagy gyermeki kapcsok fájó, szinte organikus átérzése; az asszonyi én pogány követelőzése, amely börtönnek tartja önmagát is, amely nem akar kimaradni «az Élet gyönyörű játékaiból» s amely, míg meg nem hajtja fejét az ismeretlen istenség előtt, még a szerelemben is csak szabadsága veszedelmét, állati kínt s mákonyos mérget érez: az asszonyi poézis eme örök motívumainak Török Sophie, egy új kor költőjeként, sikoltóan új hangot is ád. Kaffkától és a mai költőnőktől főképp roppant közvetlenségében s állandó, mintegy robbanásig feszült telítettségében különbözik: ebben a felfokozott állapotban minden egyformán fontos és komoly, minden felvillanó érzés azonnal végletéig cikázik, s amikor csak kötekedni látszik a haragvó nénikével vagy a «kerítő» tavaszi széllel, akkor is a felajzott húr azonnal kifeszül a pattanásig. Ebből ered a verseknek mintegy külön klímája s az olvasóra gyakorolt ellenállhatatlan varázsa: mint a nyári forróságé, amelynek zivatarban kell feloldódnia. Mindegyik vers egy-egy életdarab: költőjük nem is hívja őket, maguktól törnek fel belőle és szinte akarata ellenére - s ezért is hordja mind magában az élet utánozhatatlan remegését. Dísztelen s meztelen voltukban olykor a közhelytől sem félnek, olyannyira igaznak és szükségesnek érzik maguk, s mivel, mindenekelőtt, hangsúlyuk, mozgalmuk, létük révén válnak verssé. Egy-egy kezdő vagy végakkordjuk, egy-egy hirtelen csúcspontjuk vijjogó madárhangként hatol belénk, amikor magunk sem igen tudjuk, - a művészet megvesztegető határsértései révén, - hogy vajjon a költőnő géniuszát csodáljuk-e, vagy hogy egy nyilt és vakmerő lélek elbűvölő ívelésének hódolunk...

A verseknek tetemes és talán jelentékenyebb része a költőnő második kísérője s egyben élettársa köré csoportosul. Az, amit tőle tanulhatott, természetük és szemléletük lényeges különbsége ellenére, - vagyis a ritmus remek lélekzetét s tudatossá tételét, - alapjában alig változtatott a maga eredeti hangszínén s bizonnyal nem olyan fontos, mint Kaffka szabadító hatása. Viszont őtőle kapta ajándékba a más szeretetének témáját, - s ilymódon ez a verskötet, amely a lánykor tétovázásain kezdve, az asszonyi szerelmen át, a gyermek eljövetelével végződik, olyan, mint egy lírai regény, mint egy magától termett egész, a virágból gyümölccsé-érés minden titkával és teljességével. Azok a himnuszszerű versek, amelyekben a költőnő ezt az új témáját énekeli, egyúttal éles rajzai egy kivételes asszonyléleknek, olykor kegyetlen önleleplezések s mindig hősies vivisectiók, amelyekben az én joga csak lépésenkint enged a szeretetnek. Itt és így nyílik fel benne az áldozat és az odaadás forrása, a megosztott szerelem boldog felelőssége, a másért való remegésben az elveszett hit újjáéledése, a végtelen imádat panteista mámorú s már-már kibírhatlan terhe, s olykor, pogány érzések visszhangjaként vagy a teljes szerelem zsarnoki váltságaképen, a távolság s a szabadság legyőzhetlen kísértése, de csak hogy újraízlelje a vágyat s hogy meggyűlölhesse a szabadságot! Legszebb pillanataikban, ihletük teljességében, e versek mintegy visszhangjai s valóságos antistrófái azoknak a hitvesi vallomásoknak, amelyeket a Sziget és Tenger s méginkább Az Istenek halnak, az Ember él versei közt találunk, - s adhatunk-e vajjon ennél magasabb kifejezést a csodálatnak? Mintha csak egy dialógust vagy egy duót hallanánk, - a már-már nem is földi gyöngédség motivumairól, - amelyben az egyik szólam átveszi, majd felmagasztosítja s újra átadja a dallamot, s amelyhez képest minden más szerelem túlságosan véresnek és törvénytelennek tetszik. A keserű férfimagány, amely remegő hálává olvad s a walkyr harsány ditirambusa, amely alázatos imává lágyul, különös és termékeny módon fonódik itt előttünk egybe, egymást éltetve s egymáson élve, mint a horatiusi tájak szőlője és olajfája...

 

[+] A Nyugat kiadása, Kozma Lajos fametszetű díszeivel.