Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám

Tersánszky J. Jenő: A margarétás dal
(REGÉNY)

Ha nem haragszanak meg, ez után a hosszú némaság után megint átveszem egy kissé a szót Natasától én, Nagy Ferenc újságiró.

Teszem ezt megint csak abból az indokból, hogy a következő események a Natasa előadásában szörnyen zavarosak, egészen fantasztikus magyarázatokkal vannak telespékelve és voltakép unalomig ismétlődőek.

A tény az, hogy Sa egy bizonyos ideig a malom vendége maradt.

Sa erről az időről, sőt a rákövetkező hónapokról és évekről is azt állítja, hogy egy pillanatra sem szüntek meg von Thallódy iránt való szenvedélyének gyötrelmei.

Hát persze, a polgári erkölcsök szemével kontrollálva ezt a dolgot, úgy tetszik, hogy az több mint ellentmondás, ahogy Sa tetteiben ad elénk dokumentumokat állítása ellen. De máskülönben én teljes hitelt merek adni állításának. Erről azonban a történet epilógusa szól.

Egyelőre a malombeli események a következőkép alakultak. Sa visszavonult fájdalmába. Hasztalan volt Lisenka minden vigasztalási kísérlete.

Ez meddig tartott, meddig nem, Sa nem közölte velem. Bizonyára el kellett valahol kezdenie újból bukásainak sorozatát.

Jobbára alkoholos dáridókról emlékezik meg Sa, Lisenka és a tüzér- meg egyéb tisztek társaságában. De bevallotta nekem, hogy még az a bizonyos írnok sem maradt ki szeretőinek sorából.

Mondjuk ki, hogy itt majdnem züllésről volt szó. És mikor Sa tárgyilagosan beszél erről a dologról, csak afféle halvány mentségeképpen említi, hogy Lisenka sokszor férfitársaságban is gúnyolta őt, hogy még mindig veszkődik egy von Thallódy nevű fronttiszt után.

Kénytelen vagyok más, még al pari-bb dolgokról is beszélni itten, miután szoros kapcsolatban vannak a fejlő eseményekkel.

Sa az anyagi ügyekben túl szemérmes és túl gálánt volt mindig s kezdetben föltétlen az. Lisenka volt afféle menedzserje. Ő vágta meg kisebb-nagyobb összegekkel szerelmeiket.

Pénz főképpen bizonyos tervekhez kellett.

Ebben a dologban két rejtelmes személyiség jön bele ebbe a történetbe. Egyik egy lengyel szanitéc. A másik bizonyos Madame Jarneaux. (Nem vagyok tisztában a francia helyesírással.) Szóval oroszosan Pane Zsárnó, akinek szappan- és illatszerkereskedése volt Pogoljewben, a kerület székhelyén.

A lengyel szanitéc (-)-ből, a határhoz közel fekvő osztrák metropólisból való volt. De nemcsak ez a fontos, hanem az, hogy ez a szanitéc valamilyen benfentes viszonylatban állt, vagy hát belülről volt ismerős a (-)-beli apró dalszínházak, mulatók, szóval ilyen kisebb művészeti lokálok viszonyaival.

Ennek a fiatalembernek a tudósításai adtak impulzust Lisenka tervéhez, hogy egy ilyen (-)-beli lokálba jussanak el és ott föllépjenek mint művésznők Sával, aki valaha színésznőnek is készült, mint meséltem már.

Erre keveredik bele a történetbe Pane Zsárnó.

Az egészről Sa sem tud többet, mint hogy Pane Zsárnó Lisenka ismerőse volt és a férje, vagy babája, vagy fia volt az az egyén, aki egy (-)-beli mulatót igazgatott.

Herr Krantz volt a neve.

Herr Krantz Lisenka élettörténetében játszott régebben jelentős szerepet. Lisenka Herr Krantznak szeretője volt, ennyi világos a történetben, de többre Sa sem emlékszik, sem arra, hogy Herr Krantznak volt-e köze Lisenka művészi pályájához közvetlen, vagy már akkor művésznő volt Lisenka, mikor Herr Krantz-cal barátkozott?

Lisenka túl volt a harminc évén és bizonyára szörnyen tarka évekre tekintett vissza. Bécsben járt, Budapesten járt, dacára, hogy orosz anyanyelvén kívül egypár szó franciát és még kevesebb németet gagyogott csupán.

Egyszóval Sa úgy meséli, hogy Pane Zsárnóhoz hetekig bejárt a molnárék nyomorék sógora, Robotin, levelekkel és hozta a válaszokat.

Bizonyos hamis papírokról volt szó, amikért pénz kellett. Elhültem rá, mikor Sa megnevezte azt az összeget, amit Lisenkával ezekért a papírokért ki kellett guberálniok.

De ne vágjak az esetek elé.

Közben Lisenkától Sa ének- és táncórákat vett. A Sa hangja! Hát Istenem, nem repesztette volna le a Nagy Opera stukkatúrját. De táncolni csakugyan csodálatosan kecsesen mozgott. Lisenka, Sa szerint is, már csak készen hozott tánctudományát pallérozta kissé a deszkák kívánalmai szerint. Ennek ellenére Sa nem a táncban való jeleskedéséről, hanem néhány románcról beszélt nekem főleg, amiket Lisenkával kettesben gyakoroltak be és aztán főszámuk lett.

Egyik ilyen románcot, az ugrósával együtt megtanultam Sától. Erről Sa odanyilatkozik, hogy először sohasem tudta a szövegének vonatkozásai folytán zokogás nélkül elénekelni és megvallhatom, magam is láttam könnyeket a Sa szemében, mikor néhányszor nekem interpretálta zongorán, vagy gitáron ezt a dalt.

Ideírom a szövegét. A melódiáját kívánatra szintén el tudom fütyülni. A fordításom saját. Ez természetes. Szóval ez a gyatra, ha gyatra, nem az eredeti dal.

Csak te tudtad, akácerdő,
Kiért sírtam a tavasszal.
Te súgtad, a margaréta
Fehér szirma megvigasztal.
Te súgtad, a margarétád
Felel rája, akácerdőm:
Eljön? nemjön! eljön? nemjön! eljön!
Te susogtad, akácerdőm,
Drága voltál, akácerdőm.

Te biztattál, akácerdő,
Hogy őt nem hiába várom,
Te láttad őt, akácerdő,
Két karomban itt a nyáron.
Már nem kellett margarétád,
Megkérdezem akácerdőm:
Eljön? nemjön! eljön? nemjön! eljön!
Te láttad őt, akácerdőm,
A karomban, akácerdőm.

Te hallottad, akácerdő,
A karomban mint igérte,
Nem hiába várom vissza,
Nem soká fáj szívem érte.
De már rég nincs margarétád
Kitől kérdjem, akácerdőm?
Nemjön? eljön! nemjön? eljön! nemjön!
Megint sírok, akácerdőm,
Jobban sírok, akácerdőm.

Erre hajrá!

A szél dudol
A szél danol
Úú, úú, úgy dudol.
Nem alhatol,
Nem alhatol,
Nem bizony, nem alhatol.
Ugyan nekem ne beszélj,
Nem bánt tégedet a szél.
Mondjad meg, hogy azt lesed,
Mikor jön a kedvesed.
Úú, úú, úgy bizony.
Úú, úú, úgy bizony.
Te kis fehér liliom.
Pirospöttyös liliom.

A szél nyafog,
A szél nyafog,
Úú, úú, úgy nyafog.
De rá ne fogd,
De rá ne fogd,
Ha nem alhatsz, ezt rá ne fogd.
Mert amerre jár a szél,
Úgyis mindent kibeszél.
Kibeszéli, hogy lesed,
Mikor jön a kedvesed.
Úú, úú, úgy bizony stb.

Ezek a dalok mint lengyel dalok szerepeltek a Sáék műsorán a háborús levegőre való tekintettel. Holott kisorosz, vagy kozák, vagy talán még exotikusabb népi eredetű melódiák is lehettek közöttük.

Lisenka különben is tényleg lengyel eredetű volt. A molnárék is. Lisenka az anyja nevét viselte. Ez lengyeles hangzású név tényleg. Obrickij.

Lisenka az apjáról csak annyit tudott, vagy annyit mesélt el Sának, hogy az valami nagy úr volt, hivatalnok, vagy földbirtokos, akinél anyja szobalánykodott Pogoljewben. Ez volt annak a hátulütője, hogy Lisenka intézetbeli nevelést kapott, ahonnan további kalandjaira meglépett.

Sa származása ellenben kisorosz volt, vagy kozák. Lehet tatár, sőt fiziognómiáját tekintve kalmuk, vagy tudomisén miféle déli emberkeverék. Nagyapjáról csak azt tudta Sa, hogy kereskedő volt, valahol a Kaukázus körül és onnan vetődött fel valamikép Pétervárra, úgyhogy a fiából, a Sa apjából a cár hivatalnoka lett. A Sa anyai rokonsága pedig zsidó. Nem tudom, kikeresztelkedett zsidók, vagy sem. Ezt megvallotta nekem Sa. Nem nagyon lelkesült a dolgon, ha nem is röstelte. Én megjegyeztem rá, hogy soha nagyszerűbb emberkeveredés nem volt a világon, mint a sémi, bármi más fajjal. És egész értekezést tartottam erről neki.

Hát ez mind melleslegesség.

A fontos az, hogy Sáék Pogoljewbe és onnan (-)-be vergáltak. És ez sikerrel járt.

Pogoljewbe magába könnyen szerezhettek írásos engedélyt. Lisenka váltig amellett volt, hogy már korábban áttegyék tartózkodási helyüket a malomból Pogoljewbe. Ehhez az írnok is tudott papírt szerezni nekik és szerzett is.

De Sa itt is a von Thallódy iránt érzett komoly szenvedélyét akarta előttem dokumentálni azzal, hogy ő nem akart sok ideig Pogoljewbe menni, mert a von Thallódy látogatását várta a malomba.

*

Nos, von Thallódy be is váltotta szavát. Ez két vagy három hét mulva történt. De akkor már hó esett. És Natasa Lisenkával véletlen éppen szánkókéjúton volt az alatt az óra alatt, amikor von Thallódy a malomban látogatást tett.

- Tudja, - mesélte erről Sa, - én, mikor visszajöttünk a szánkózásból, a molnáréktól hallottam, hogy egy tiszt keresett. Leírták, milyen volt. Ez von Thallódy volt. Arra ment el, mikor a molnárék mondták neki, hogy én a tüzértisztekkel szánkózni mentem. Én, mintha éreztem volna valamit. Nem akartam menni szánkózni. Lisenka vett rá. És egész úton itatott engem likőrrel. Én őrjöngtem akkor. Lisenkára ráugrottam és a körmöm helyét egy hét mulva is mutatta nekem a nyakán, ahogy majdnem megfojtottam. Két napig magamra zártam az ajtót. Két napig nem ettem. Csak sírtam és dühöngtem. De végre is, hát mit tehettem? Lisenkánál soha senki jobb nem volt hozzám. Csak azt nem értette, hogyan lehetek oly őrült, hogy így forgathatnak az ujjuk körül engem férfiak.

*

Egyszóval, egy napon, egy tüzérkocsin, Lisenka és Sa bevonultak Pogoljewbe, minden poggyászukkal.

Pogoljewben a Pane Zsárnó vendégei voltak valameddig. Addig, míg megszerezték a papírokat (-)-be. Ez, mondom, horribilis összegbe került. Ide sem merem írni, mert attól félek, hogy képtelenségnek fogják tartani.

Annyit tudok, hogy Lisenka Pogoljewben magát Herterichet is megvágta, azzal az ürüggyel, hogy Sa betegen fekszik Krer-ben, a malomban, nála.

De Pane Zsárnó úgy beszélt (-)-ről, mint a nők, pláne művésznők eldorádójáról. És azt hiszem, abban a súlyos összegben, amit Sa és Lisenka leszurkoltak, benne volt a Lórum-mulatóba való szerződtetésük is.

Lórum mulatónak ezt a jeles színházat csekélységem keresztelte el. Részint azért, mert képtelen voltam borzalmas szláv nevét megtanulni Sá-tól, aki rengeteget mesélt róla nekem. De részint azért adtam ennek a lokálnak a Lórum nevet, mert ennek a jeles kártyajátéknak a fővirtusát találtam főjellegének.

Aki ismeri a Lórumot, tudja, hogy pont a kezdő, a Lórum-figurákat nem játsszák benne legtöbbször. Hanem az utolsó figurát, a kirakósat. És pars pro toto, néhol egyáltalán ezt a figurát nevezik Lórumnak.

A Lórum-mulató (-) egyik legsötétebb sikátorában egy ház első egész emeletét foglalta el. Rendes műsora volt. De Herr Krantznak annyi baja volt mindig a cenzúrával, amely a műsorra vetette főként magát, hogy sokszor a fele művészi előadás töröltetett hivatalosan.

A műsoron kívüli cehhelésre, konzumálásra a cenzúra nem vethette rá úgy magát, kivált az utóbbi, négy fal közt játszó fölvonásaira.

Hát megesett, hogy sokszor a műsor végleg elmaradt, mint a Lórum reprezentáns figurái és maradt a kirakós.

A Lórum mulatónak különben Sa szerint (és ezt szívesen elhiszem neki) elitebb közönsége volt, mint a (-)-i Nemzeti Operaháznak.

Csak diszkrécióm tart vissza, hogy névsorral szolgáljak arany- és tölgyfaleveles gallérokból és egyéb notabilitásokéból a pénz és születési előkelőség karából, itten, a Lórumból.

Egyáltalán nem érzem magamat jogosítottnak semmiféle olyan intimitások pertraktálására a mulató krónikájából, amik szigorúan kezelt polgári illemet sértenek, se a Sa nekem bizalmasan elbeszélt saját kalandjaival kapcsolatban, sem pedig, hogy úgy mondjam, a mulató természetrajzi átmetszetének ismertetése céljából.

Eddig is láthatták, hogy itt egy regényes szívügy hullámverései tárgyalódnak le. Szóval csak annyit, ami ezzel szorosan összefügg.

Sa és Lisenka egyszerűen pazarul éltek. Fölléptek és konzumáltak, mert Herr Krantz különben igen szigorú volt a mulatóbeli belső szolgálatban. Sa úgy jellemzi őt, mint egy fegyelmet tartó hadvezért, aki egyúttal szigorú demokrata is. Mondjuk, mint egy köztársasági diktatórium feje, olyan erényekkel volt fölruházva Herr Krantz, szülőhazája, Bohémia isteneitől.

A kebelbeli hölgyeknek, a mulató félnyilvános parketterme forgalmának érdekében, szigorúan barátságosnak kellett lenni a szerényebb aranycsillagok, vagy ingmellek iránt is. Ezenkívül természetesen, afféle diszkrét szultáni vagy basai zsebkendőrendszer által, külön világot alkotott a szeparéké és más, még diszkrétebb elvonulásoké.

Sa három hétig például privát vendége volt egy olyan név viselőjének, aki előtt egyszerűen hasra estem volna és magam is azokban a napokban, szerény önkéntes-stráflimmal.

Egyáltalán Sa nagyobb karriért csinált Lisenkánál. Az oka ennek, éveit és szépségét nem tekintve, a Sa folyékony németsége volt. De Sa jó bajtárs volt. Továbbra is meghajolt a Lisenka patrónai fősége előtt. És a kasszájuk közös volt, az utolsó fülbevalóig.

Hogy mit jelentett ez? Megint olyan összegeket és olyan súlyos drága marhákat, amik egyszerűen nem férnek ki a számon, féltemben, hogy lódítónak bélyegeznek. Annyi bizonyos, hogy az után a pár klenódium után, amiket Natasánál láttam, mint a Lórum-mulatóbeli szerzeményeit, ha ő azt állítja, hogy ezek csak a salakja annak, amiket ott a közös kazettájukban őriztek Lisenkával, nem kétkedhetem.

Egyszóval, mint mondják, a bőrük alá is pénzt dughattak Sáék. Közös lakásuk volt és közös szobalányuk és közös fivéreik a lengyel légióban. A papírjaik szerint pedig két szomszédos galiciai vagy bukovinai községben ringtak bölcsőik, ahol Lisenkát a saját nevén nevezték Obricki Izabellának és Natasát az édesanyja családi nevén Mahler Anasztáziának.

Ezzel azt hiszem a történet záradékát megint átadhatom a Sa édes, rúzsmentesen is cseresznyeszín ajkainak.

*

- Tilberg Gréte, tudja, tiroli volt - mesélte Sa tovább. - Ő olyan hazafias tiroli dalokat énekelt. Képzelheti, ezeket rettenetesen tapsolták. Kivált azelőtt. De aztán már megunták. Én nem szólok erre semmit. Tudja, még orosz létemre engem is meghatott néha az ilyen hazafias lelkesedés és őszintén vertem az asztalhoz a pezsgős üvegeket. Herr Krantz nem bánta, ha annyit locsolunk ki az üvegekből, mint az utcaseprő-kocsi.

Én csak arra esküszöm magának, hogy ez a Gréte egy utálatos lány volt. Mindenki utálta. Mert szép sem volt. Mindig a vimmedlijeit borogatta és egy jobb vendégnek sohasem tetszett. Csak az asztalnál tudott fogni magának palikat.

De mégis, úgy érezte magát, hogy mintha ő mindenkit lenézhetne köztünk. És ezzel a hazafiaskodással akart mindig a fejünkre mászni ez a Tilberg Gréte.

Én egyszer kis híja pofon nem vágtam őtet. Lisenka rá is öntötte egyszer a taftruhájára a pezsgőt.

Ez azért volt, mert velem máskor is, de akkor egyenesen kikezdett.

Hát én tehettem róla, hogy az ő, Gréte számából, ki sem hívták az utolsó kornyikálásra? És aztán nekem ötször kellett újrázni az én számomat, úgyhogy a szobalány kifacsarta az izzadtságtól a blúzomat és a mídert alig tudta lehúzni rólam, úgy átnedvesedett.

Tiberg Gréte azelőtt is, folyton gúnyosan kötekedett velünk. Hogy phi! Lengyelek! Mi az?... Minden lengyel ezredet vissza kell vonni a tűzvonalból, mint a cseheket. Csupa zsidó. A pájeszokkal akarnak sturmolni? És így tovább!... Az én fivérem légionista? A légiók? Csak eteti őket a hadsereg a front mögött.

Nahát sejtheti, hogy mennyire fájt nekünk Lisenkával, ha valaki a saját hadseregünket pocskolja, mint Tilberg Gréte.

De azt már kellemetlennek éreztük ettől a Vimmedli Grététől, ahogy mindenki hívta őt, hogy olyanokat beszélt, ránk célozgatva, hogy a határszéli lengyelek közt van a legtöbb kém és áruló, és ezt hallotta, meg azt hallotta.

Akkor is, mikor kis híja pofon nem vágtam, hangosan ordította rám, hogy: polyák kém vagyok! Németül sem tudunk Lisenkával.

Lisenkával is többször beszéltem róla, hogy ez a Vimmedli bajt fog egyszer csinálni nekünk. De Lisenka nem félt tőle:

- Pukkadjon meg! Herr Krantz majd siet nem kirúgni tőle a Vimmedlit, ha szemtelenkedik, mikor minden razzia rendben találta a papírjainkat és Herr Krantzot kótereznék be először értünk.

Vizsgálat minden héten volt. Katonai vizsgálat. Mert ettől féltünk. Ennek nem lehetett bedugni a száját. Többször egy őrnagy jött vizsgálni. És ettől reszketett Herr Krantz is, mint a zselatinja, amit rákkocsonyának szolgáltatott föl.

*

Na aztán én, Pepinek, mikor elvitt a Semmeringre és már olyan bizalmasan voltam vele, hogy minden nagynénijének külön tudtam hány levelét fogták el a testőrhadnagyokhoz, hát elmondtam neki őszintén, hogyan kerültem Herr Krantzhoz és hogy csak folyamatban van a honosításom, de a legnagyobb pácban akkor leszek, ha megkapom.

- Hogyan? - kérdezte Pepi. - Ha megkapja a honosítását? Hogyan?

- Úgy, hogy nem találhatnak meg, mert itt hamis néven vagyok bejelentve. És ha megtalálnak, akkor annál jobban szorulok - magyaráztam Pepinek.

*

Pepi az az ifjú előkelőség volt, akit már említettem azzal kapcsolatban, hogy Sa három hétig a vendégszeretetét élvezte. (Nagy F.)

*

Én láttam - beszélte tovább Sa -, hogy Pepi eléggé megijedt. Ötször szétvakarta a választékot a fején, hogyan segíthet rajtam?

Lisenkát meg sem említettem neki. Mert ő aztán sült orosz volt.

Végre Pepi azt mondta: ő talán segíthet valamit az arménál és a hadügyminisztériumban, mert ez oda tartozik, de arra már nem talál mentséget, hogyan kézbesítsenek nekem egy írást, mikor itt hamis névvel exisztálok?

Visszamenjek Krerbe? Ott várjam be a honosításomat? Az olyan hamar nem megy. De ez a legrendesebb módja volna a dolognak. Mert hogy Bécsben várjam be az írást a rokonaimnál, ez még kényesebb. Roppant kényes minden!

Azt, amit Pepi mondott, hogy sajnálna és féltene olyan rémes helyen, mint a tűzvonal zónája, én, esküszöm magának, nem találtam ennyit sem rémesnek.

Esküszöm magának, hogy akkor is von Thallódyra gondoltam: hátha mégegyszer találkozhatom ott vele, a tűzvonal körül?

De ezt nem mesélhettem el Pepinek, sejtheti, hogy egy rongyos fronthadnagyért vagyok megőrülve. És az sem volt valószínű, hogy von Thallódy még ott van és felkeres, az után a nyomorúlt szánkózás után Krerben.

És ez mind semmi. De Lisenka! Ő nem jöhet velem. Az eszeágában sincs. És akkor hova megyek egyedül? Zndrovickiékhez vissza?

Ez mind lehetetlen!

Nahát végre Pepi kiokoskodta, hogy ő, amit lehet, megtesz értem. Egyelőre ne mozogjak, várjak!

Ha gondolom, hogy Herr Krantznál biztonságban vagyok, ott várjak. Ha gondolom, hogy Bécsben jobb, ott várjak. Mindenesetre: van-e egy megbízható ismerősöm Krerben, akinek írhatok?

A molnárék? Azok civilek és oroszok. Ez a legveszélyesebb volna, ezeknek írni, ha egyáltalán lehetséges idegen alattvalóknak a hadizónában levelezni a katonai cenzúrán át. Ezt Pepi sem tudta. És kivel küldenék oda levelet?

Topp!... Nincsen valami katona ismerősöm az ottani kommandóknál, akinek írhatok bizalmasan? És aki majd értesítene?

Herterich!

Mindjárt ő jutott eszembe. Persze, a Pepi orrára nem kötöttem, hogy viszonyom volt vele. Azt mondtam, a Zndrovickiék ismerőse.

Így aztán végül Pepi nagyszerűen kifundálta, mit tehetek.

Ő egy pár ember előtt exponálhatja magát értem, akár az árménál, akár a hadügyben. De ne haragudjam, ebbe a hamisnév-ügybe nem árthatja bele magát. A katonai rendőrséggel neki is kínos az érintkezés.

Tehát csak én intézhetem el a dolgomat a következőkép. Herterichnek írok és itt várok a válaszára, vagy Bécsben, az mindegy. Amint megkapom, rögtön elutazhatom a rokonaimhoz Bécsbe. Bécsben a saját nevem alatt jelentem be magam, ha egyáltalán kell, ha egy családhoz érkezem, mint rokon. Akkor bárhol kapom Herterich válaszát, az írásokat baj nélkül megkaphatom Bécsben.

Pepi a legdrágább fiú volt, akit valaha ismertem.

Ő sokkal inkább azt javasolta, hogy Bécsbe menjek a rokonaimhoz mindjárt. De én, megvallom, irtóztam, hogy megint oly rémes, unalmas családi felügyelet alatt legyek. Egész jól éreztem magam szinésznőnek. Hát mikor Pepivel szakítottam, mert ő lement az olasz hauptquartirhoz, én visszautaztam (-)-be.

Nahát, amikor Lisenkával megint találkoztam, elmeséltem neki a helyzetet.

Erre Lisenka rettenetes jelenetet csinált velem. Nyomorult himpellér vagyok, elárultam őt! Cserbenhagyom őt. Herr Krantzot haditörvényszék elé és a kötélre juttatom. Ha tudakozni fognak utánunk Krerben, akkor kisül az egész szökésünk. És így tovább. Borzasztó! Majd széttépett Lisenka.

Persze aztán már bele kellett nyugodnia a dologba. És mégis csak jó volt, hogy szóltam neki, mert enélkül nem tárgyaltuk volna meg, hogy mit felelünk a papírokra, ha rajtacsípnek, anélkül, hogy beáztatnánk a pácba Herr Krantzot és Pane Zsárnót.

Mert azután nemsokára volt, hogy rajtacsíptek bennünket a hamis néven.

De ez nem Pepi és nem Herterich miatt volt. Hanem a Vimmedli miatt és még nem is sejti, ki miatt.

Ezt még elmondom részletesen.

*

Egy este én későbben jöttem be a lokálba. Délben feküdtem le. De nagyszerüen kialudtam magam és fürdő után Lisenkával kártyáztunk.

Lisenkának ott volt a barátja. Az még aludt. Elég az hozzá, hogy Lisenka nem akart bejönni a lokálba.

És én csak arra emlékszem, hogy szédületesen jól éreztem magam. A fiakkerben fütyöltem. Vicceltem a kocsissal. És így érkeztem meg a lokálba.

Borzasztóan tömve volt. Mikor bementem, egy Frederik nevű német fiú, egy táncos elfogott és őrülten táncoltunk.

Egy kis ajtó vitt ki a nagy szeparéba. Előtte volt egy nagyon jó kis páholy. Oda szerettem ülni.

Most is odamegyek, benézek. Hát benne a Vimmedli ül, egy tiszttel.

A tisztet meg sem néztem, mert dühösebb voltam a Vimmedlire, hogy ez mindenütt ott van, ahol én akarok egy limonádét inni.

Csak mikor már félig visszarántottam a függönyt, akkor ismertem meg a tisztet. Elegáns, sárga kakiben volt és a Vimmedli félig rámászott, úgy dörzsölte a rúzst a képéről a von Thallódy arcára... Ő volt, képzelje!

Én erre a jelenetre egyszerre reszketni kezdtem, olyan erőtlen lettem, hogy csak úgy tartottam magam a lábamon a függönybe fogózva. Azt hiszem, el voltam ájulva egy darabig.

Nem mertem beszólni. Attól féltem, hogy a Vimmedli és von Thallódy észreveszi rajtam a sápadtságot és csak hebegni tudok.

Vártam és bámultam. Szerencsére nem jött hozzám senki. A teremben olyan zenebona volt, hogy észre sem vettek.

Azt gondoltam, várok. Várok, amíg valahogy észrevétlen észrevétetem magam von Thallódyval, anélkül, hogy a Vimmedlivel szóba kelljen állnom.

Kértem egy szörpöt egyik pincértől és azt állva megittam.

Akkor azt gondoltam mégis. Mit törődöm én ezzel a Vimmedlivel? Meddig várjak? Azt leshetem ugyan, ha ez a Vimmedli ráragadt valakire, hogy leragad róla ujra!

Nem bántam semmit. Pedig hivattak éppen Herr Krantzhoz.

Előbb csak be akartam dugni a fejemet a páholyba a függönyön. De aztán gondoltam, ez rosszabb, ha a Vimmedli ugrálni fog és kívülről feleselek vele, hogy mások is lássák és hallják.

Beléptem a páholyba és visszahúztam magamra a függönyt.

- Bocsásson meg Tilberg! - mondtam, mikor azokat a vad szemeket láttam, amiket rámvetett. Nem akartam botrányt és azért nagyon szépen kértem a Vimmedlit: - Bocsásson meg. Tilberg.

Persze, von Thallódy már megismert, fölkelt rögtön a Vimmedli mellől és így, az asztalon át felém:

- Natasa!

Szent Szűz! Már hogy ilyen oroszosan mondta a nevemet von Thallódy, arra, nem tudom, hogyan intsek neki, hogy hallgasson el. Itt Nasztinak hívtak a lokálban.

De képzelheti! A Vimmedli, hogy eddig nem szóltunk egymáshoz, és most én a paliját akarom elsinkófálni, a Vimmedli, mint egy fúria, hisztériásan kiabálni kezdett:

- Ez mégis csak sok! Mikor szemtelenkedtem én oda a maga asztalához? Nekem is vannak ismerőseim, akik magával állnak szóba. Mégsem tolakodom a nyakára.

Természetes, hogy von Thallódy ezen csak kacagott. De ezt a Vimmedli csak annak vette, hogy von Tallódy semmibe sem vesz engem. Annál jobban rikácsolt:

- Menjen a dolgára! Nem kérek a társaságából. Ajánlom magamat!

Von Thallódy már ekkor rászólt a Vimmedlire, persze udvariasan:

- Drága kisasszony! Miért izgul ennyire? Nekem ez a hölgy egy régi, kedves ismerősöm. Talán azt meg fogja bocsátani, ha üdvözölni akarom.

- Csak tessék! - kiabálta a Vimmedli erre. - De akkor jóestét!

És kapta a ridiküljét és a belépőjét.

Erre von Thallódy, megint csak nevetve, elfogta a Vimmedlit:

- Nos várjon, kicsikém! Ne mérgeskedjék.

- Hát akkor ő, vagy én! - fordult a von Thallódy arcába dühösen a Vimmedli és erre von Thallódy a Vimmedli rángatózó vállán át mondta nekem:

- Ugye hát nem haragudhat rám, Natasa? A kisasszonyt én hívtam meg. Roppant kényes helyzetben vagyok, hogy maguk ekkora ellenségek. Maga itt van? Megtalálhatom itt magát?

- Meg! De Isten vele! És ne zavartassa magát - mondtam. Azzal egy szó nélkül magam elé húztam a függönyt és meg sem álltam, hanem gyorsan elmentem, hogy egy szót se mondhasson nekem többet von Thallódy.

*

Nem értem rá gondolkodni sem. Mert a szolga megtalált és hívott, hogy az irodában akar beszélni velem Herr Krantz.

- Hagyjon békét! - förmedtem a szolgára. De azért mentem vele.

Ha valaki tudja, hogy az irodában mit mondott nekem Herr Krantz, akkor én is tudom.

- Jól van! - mondtam rá mindenre. - Rendben van!

És azzal kijöttem.

Annyira szorította a szivemet, hogy von Thallódy a Vimmedlivel képes maradni, mikor meglát, hogy nem tudtam gondolkodni sem, sírni sem, dühöngeni sem.

Tudtam, hogy von Thallódy ilyen. Ő nem bánt meg, pláne egy nőt, még ha olyan is, mint a Vimmedli. És mit tehetett volna von Thallódy utóvégre? Én packáztam vele. És láttam, mennyire örült most is, hogy meglátott.

De ezzel hiába akartam elfojtani azt a rettentő keserüséget, hogy von Thallódy ott maradt mégis a Vimmedlivel. Nem szaladt utánam, most sem keres!... Bár azt sem tudtam. Hiszen elszaladtam.

De úgy őrjöngött bennem a méreg. Hogy egy rongyos hadnagy, amilyet százat találok minden percben és a cipőmet sem törülöm beléjük... Mit akarok tőle?... Hazamegyek! Nem fog találkozni velem. Uhhh! Hogy útálom és gyűlölöm őt, azzal a vicsori pofájával. Nem kell többé! Lisenkának van igaza! Pénzt fogok kérni tőle, ha tolakodni mer még itt hozzám. Dögöljön bele, ha kellek neki!

Na és titokban csak azért vártam, hogy von Thallódy hátha mégis előjön a Vimmedlitől. Valahogy lerázza és keresni fog engem.

De ezért, hogy várom mégis von Thallódyt, meg tudtam volna fojtani magamat.

Közben a kettes szeparéba hívtak. A pincér intett, hogy: nagy cehh!

Erre azt mondtam: - Rosszul vagyok. Mondja, rosszul lettem. Hazamentem.

És csakugyan annyira kínlódtam, hogy beleültem egy fiakkerbe és hazahajtattam egyedül.

Otthon lecsaptam mindent magamról. A szobalányt, szegényt, kikergettem. Kilöktem az ajtón, hogy majd orrára esett.

Így hasravetettem magam a sézlongon. És azzal felugrottam. Megint bekiáltottam a szobalányt. Megint kocsit. Megint visszahajtattam a lokálba.

*

Esküszöm mindenre, még arra is gondoltam, hogy von Thallódyt lelövöm, mert ő kerül erőszakkal az utamba, mikor már én elfeledtem és dögöljön meg velem együtt, ha így kínlódom egy ilyen nyomorultért.

El akartam kérni Lisenkától a revolverét. Ő vett egyet még Pogoljewben és nekem is mondta, hogy vegyek, mert az ember nem tudja, ki rohanhat rá és kell az embernek revolver.

Persze, Lisenkát már elvitte valahová a palija.

Már késő volt. Éjfél után jóval. Mert mondtam, hogy későn mentem aznap a lokálba. Záróra hol volt, hol nem, ez mindig különböző volt.

Elég az hozzá, hogy éppen a kispáholyok pincérjével beszéltem a ruhatár és a nagyterem közt.

Azt mondta, hogy a Vimmedli elment a tisztjével és a tiszt a főúrnál hagyott valami üzenetet a részemre. A pincér még beszélt valamit Vimmedliről, hogy vigyázzak, mert valamit most áskálódott ellenem. Dehát tudtam, hogy a Vimmedli így is folyvást áskálódik ellenem.

Otthagytam a pincért és a főúrhoz mentem. Ezt a névjegyet adta át:

«Drága Natasa! Kétségbe vagyok esve, hogy kellemetlenséget okoztam magának. De Isten a tanum, hogy nem készakarva. Holnap este, már tudom, hogy láthatom itt. Talán jóvátehetek mindent. Addig is a viszontlátásra, legjobb barátja:

Leutenant I. d. r. Dr. Ludwig von Thallódy.»

Hiába akartam volna adni magam előtt, hogy gyűlölöm és csak bosszút akarok állni von Thallódyn, hogy a Vimmedliért kidobott engem. Reszkettem a boldogságtól, hogy látni fogom. De nem akartam, hogy itt a lokálban találkozzam vele. Nem tagadom, féltem, hogy a Vimmedli kellemetlenkedni fog.

Már eszembe jutott, hogy még most is mennyit álmodoztam von Thallódyról. Itt már más szemmel néztem a világot. Tudtam, hogy mennyit jelent a pénz. Mit lehetett tenni vele.

Nem is tudom, miket forgattam a fejemben. Hogy valamelyik barátom. Talán Pepi. Megcsinálja von Thallódy fölmentését a harctérről. És elmegyünk valahová ketten. Vagy kórházban találom meg. És nem tudom, ha akarja, elvehet, ha nem akarja, barátnője leszek... Hiszen, hogyan beszéltek ott a lokálban és Pepi egy rossz kis hadnagyról! Örült akármelyik, ha kezet csókolhatott nekem.

És most itt van von Thallódy.

Ne legyek már egyszer végre őrült, hogy ugrálok, ha már így beleőrültem ebbe a nimolistába!

Odaadtam a főúrnak a lakásom címét a von Thallódy számára és hazahajtattam.

Azaz előbb Lisenkát kerestem vagy két helyen, ahová tudtam, hogy vacsorázni viszi a barátait. Mert ha valaki tetszett Lisenkának, azt nem vitte a mulatóba, ahol meg kellett fejni. Vagy, legyek őszinte, Lisenka azt gondolta, hogy több marad neki a palik pénzéből, ha nem költekeznek ki a lokálban. Ezért egyszer nagy jelenetet csinált Herr Krantz. Most már eszembe jut. Azért hivatott engem is akkor, mert későn jöttünk és a föllépési időre ott kellett lenni, ha be is volt tiltva a műsor.

De Lisenkát nem találtam sehol.

Tudja, tulajdonkép azért szerettem volna beszélni Lisenkával, nemcsak, hogy előre tudtam, rossz éjszakám lesz, mint ahányszor von Thallódyt vártam, de azért, mert valahogy homályosan nagy rémületben voltam, hogy a Vimmedli mindenre képes és följelent bennünket, vagy mit tudom én, ha esetleg von Thallódy beszélt arról, hogy honnan ismer engem.

Nem tudtam ebből a pár sorból a von Thallódy névjegyén, hogy ez csak arra vonatkozik, hogy Vimmedlivel maradt és ne haragudjam ezért rá, vagy talán beszélt neki és von Thallódy látta, hogy Vimmedli áskálódni akar ellenem.

Ezen én nem szerettem tépelődni. Én mindig rettegtem attól, hogy egyszercsak elfognak. És mindig Lisenka volt, aki megnyugtatott. Ő nem félt. Ő kiállt veszekedni a vizsgálattal, holott úgy beszélt németül, hogy felét mutatta, amit mondani akart.

Ezért kerestem Lisenkát. És még azért, valljam be ezt is, hogy nehogy két palival állítson be és az egyiket nekem szánja, amint már ezt megtette, éppen nemrég a lakásunkon.

Elég az hozzá, hogy Lisenka reggel felé vetődött haza egyedül és engem még ébren talált. Most nem kínlódtam von Thallódyért. Kártyát vetettem, likőröztem magamban, cigarettáztam és szinte jól éreztem magam.

Ez talán azért volt, mert úgy éreztem, ha von Thallódy eljön, akkor már nem kell reszketnem alarmoktól és félbolond alezredesektől. Dicsekedhetem neki, hogy színésznő lettem. És megmutathatom ékszereimet, toaletteimet. Itt maradhatok vele, ameddig csak ő teheti. Szeretni fog, talán elmegyek vele valahová. És ilyenekről álmodoztam - mondom.

A pásziánsz pedig, mikor még csaltam is, akárhányszor raktam ki, nem jött ki.

De lehet, hogy azért is nem tudtam volna aludni, hogy a Vimmedli áskálódásától féltem és alig vártam, hogy Lisenka jöjjön és megnyugtasson.

*

Nahát, mikor elmondtam Lisenkának, kivel találkoztam és mi történt Vimmedlivel, azt ugyan nem vártam, hogy Lisenka így nyugtasson meg.

Lisenka lett egyszerre olyan, mint egy félőrült.

- Hát neked annyi eszed sincsen, mint akit künnfelejtettek a tébolydából? - csapkodta így össze feje fölött Lisenka a tenyerét. - Te erővel a Klecska helyére akarsz köttetni engem és magadat? Abban bízol, hogy valamit el lehet tussolni, amit a Vimmedli tud? És odaállsz eléje, mikor azzal a szerencsétlen fronttöltelékkel van együtt? Hát nem mondtam neked, hogy egyedül csak attól félhetünk, hogy valamelyik tiszt megismer itten Krerből? Nem azért föstettem be a hajamat? És nem azért ültettem magamnak más szemöldököt, hogy olyan büdös, hogy hányni jön tőle és azért viselem. Folyton te reszketsz és tessék! Először elárulsz a Pepidnek és aztán elárulsz ennek a nyomoronc grófodnak a Vimmedlivel. Mit akarsz ettől a fakutyától? Nem végezhettél még vele? Nincs itt más pali neked? Ezzel az emberrel a szerencsétlenség jár! Az anyjába nem tudott veszni ott a fronton! Pogoljewi Szűz! Egy hülyével lakom egy fedél alatt.

Lisenka annyira volt dühében, hogy rögtön el akart menni Herr Krantzhoz, hogy fogassa be a száját a Vimmedlinek és dobja ki.

Csak Lisenka is azt gondolta: hátha a Vimmedli nem beszélt még sehol semmit rólunk? És ha piszkálja az ügyet, rosszabb lesz.

Rettentően fel volt háborodva rám Lisenka.

És most már én is láttam, hogy mi következhet az ostobaságomra és igaza van Lisenkának, amikor azt mondja, hogy: - Hát nem tudtak elinteni, vagy elhivatni magadhoz valahogy azt a két ballábú grófodat, ha már azt hiszed, hogy olyan, mint Rasputin, a Szent Ember, és nem tömhet tele más is azzal, amivel ő? Nem hozhattad volna ide és első szavad az legyen hozzá, hogy fogja be azt a nyim-nyám pofáját?

Most már Lisenka is csak von Thallódyt várta velem együtt, hogy kikérdezzük: mit beszélt rólunk a Vimmedlinek? És aszerint intézkedjünk.

Hát már kivirradt, világos lett, mert ekkor már, azt hiszem, március volt és olvadt. Szóval lefeküdtünk. Lisenka hozzám jött be a sézlongra aludni, hogy először ő beszéljen von Thallódyval.

Istenem! - gondoltam... Mi ez hát? Az ördög sántikál a von Thallódy lábán? Ahányszor két szót váltok vele, fölkeveredik a pokol!

*

Én már elaludtam. Lisenka forgott és köhögött, süsmögött egyre. Már félig álmomban hallottam, hogyan kergeti Lisenka a grófokat velem együtt a katorgára.

Végre csöngetés! És a szobalány jön be és csehül, mert az volt:

- Pane! Egy tiszt. Talán az, akit tetszett mondani, mert nem akar várni. Itt van már! Jön be! - mutat az ajtóra a szobalány.

Ki sem ugorhattunk Lisenkával a paplan alól.

Egy idegen tiszt tolta be az ajtón a szobalányt és szalutált:

- Megbocsátanak hölgyeim. (Ez és ez) főhadnagy, a nyomozó osztálytól. Mahler Anasztázia kisasszonyt és izé - vett egy papírt elő és arról: - Obrickij Izabella kisasszonyt keresem.

Nagyon udvarias volt. De rögtön föl kellett öltöznünk és vele mennünk egy kocsiban. Azt sem engedte fizetni nekünk.

Képzelheti Lisenkát és engem!

Lisenka nekem csak azt mondta: - Egy szót se szólj, engem hagysz beszélni, te nem tudsz semmit, te átkozott marha!

A tiszt még azt is mondta: - Legyenek szívesek hölgyeim magukkal hozni a papírjaikat és az esetleges értékeiket. A szobalány itt maradhat. De sajnálom, házkutatást kell tartanom a parancs szerint kegyeteknél. Ez a három kinn az én emberem. Ha oktalan kárt okoznának kegyeteknek a bútorokban, azt természetesen megtérítik kegyeteknek, ha a vizsgálat lefolytatódott.

Minden más kérdésünkre azt mondta a tiszt: - Sajnálom, de többet nem mondhatok. Őszintén szólva nem is tudom, mi célból vannak kegyetek a nyomozó hatóság vizsgálata alatt.

Hátul mentünk be a térparancsnoksági épületbe, egy kis utcán. Nem soká vártunk egy szobában. Egész elegáns hely volt. Karszékek és állótükör. A tiszt megengedte, hogy rágyujthassunk.

Végre egy párnás ajtón Herr Krantz jött ki egy másik tiszttel. Lisenka rögtön a szemével intett Herr Krantznak és az vissza neki. A tiszt ezt látta, de nem szólt semmit.

Csak akkor ugrott Lisenka és Herr Krantz közé a tisztünk és a másik tiszt is vállán ragadta meg Herr Krantzot, mikor Lisenkával beszélni akart Herr Krantz. Aztán a másik tiszt elvitte Herr Krantzot.

Rögtön erre a tiszt a párnás ajtón bejelentett bennünket. A nevünket hallottuk. Kijött, beengedett az ajtón és betette utánunk.

Hát egy még elegánsabb szoba. Csillár és vitrinek, perzsák és az osztrák császár egy akkora képe, mint egy emelet.

Semmi íróasztal, hogy ez hivatal. Csak egy angol, felgördíthető íróállvány egy nagy wertheim mellett.

És az egyik sarokban egy üvegtetejű asztal és angol bőrgarnitúra. Egyik karszékben egy öreg, magasrangú tiszt ült és mert éppen valamit olvasott, mosolyogva intett, hogy: egy pillanat!

- Micsoda kihallgatás ez? - súgom Lisenkának a szobára.

- Annál rosszabb! Tartsd be a szád, - súgja vissza Lisenka.

De már jön felénk az öreg. Mintha már láttam volna valahol. Olyan piros képe van, mint egy kerti üveggolyó és olyan kedvesen mosolyogva jön oda:

- Jó reggelt, jó reggelt, kicsikék! Á, egyszer katonásan korán keltünk. Nem baj. Egészséges.

Megcsípi a Lisenka arcát. Belefogja a tenyerébe az enyémet és így hozzásimogatja az ő arcát az enyémhez gyöngéden, mintha papámat játszaná.

- Na tessék leülni. Parancsolnak cigarettát?

És így kezdődik.

- Ik bitte mon Generál! - kezdi Lisenka félig németül és félig franciául és végül lengyelül folytatja: - Én rosszul beszélek németül, mert lengyel nő vagyok.

- Aja! - feleli erre százszor folyékonyabb lengyelséggel Lisenkánál is az öreg. Akkor csak tessék, beszéljünk lengyelül. Én is lengyel gyerek vagyok, hahha: Hlapci Lwowiáci! Csak tessék!

Lisenka erre képzelheti. Elkezd pörögni. Ő tudja, minek vagyunk itt. A piszok Vimmedliért. De nekünk minden ügyünk és papirunk rendben van. Mi nem vagyunk kémek. Művésznők vagyunk. Szegény lengyel menekült nők. És meg akarnak hurcolni bennünket.

És Lisenka már töröli le a szemöldeit a műkönnyeivel.

Erre az öreg csak bólint és nevet és aztán mintha majdnem ő is sírni kezdene a rajtunk esett igaztalanságon, úgy néz sajnálkozva. De végül, mikor Lisenka abbahagyja, így szól:

- No igen-igen-igen! Csak meg kell várja drága picike szívecském, hogy mondjam meg magának, hogy maguk oroszok, maguk orosz alattvalók, maguk hamis papirokkal vannak itt és kémgyanusak és ez borzasztó nagy baj, lássa picike, édes kis szívecském. Mit teszünk mostan? Nos?

Erre én azt sem tudom, hogy jobban paffá legyek, vagy majdnem elkacagjam magam, hogy Lisenka egyszerre milyen képet vág.

Hát erre aztán jött. Az öreg kezdte sorolni pontosan.

Mi Krerben tartózkodtunk, a hadizónában. Sőt majdnem a tűzvonalban. Mondjuk meg csak a saját nevünket. Mondjuk csak meg mindenben az igazat, mert hiszen a vétkesnek rossz az csak, ha hazudik, aki igaz, annak az igaz jó.

Erre Lisenka: hogy a nevünk igaz, hogy ez és ez, de ez színpadi név, ez így szokás.

- Aja! - nevet az öreg. - De nem az anyakönyvi és egyéb okmányokon van a színpadi név.

Ezeket a papirokat elvette tőlünk persze mindjárt. És Lisenka csak tovább folytatta a siránkozást: hogy mi szegény lengyel menekültek vagyunk!

- Aja! - sajnálkozik az öreg. - De orosz állampolgárok, picike aranymadárka. Ez a baj. De csak az igazat. Az segít. Akkor kisebb a baj. Honnan vannak a papírok, kicsike szívecském?

- Pogoljewben vettük! - vallja be erre Lisenka. - Vettük, hát mit tehettünk? Ó, mon generál, hiszen éhenhaltunk volna a hidegtől a tűzvonalban. Kilöktek a lakásunkból és éheztünk.

- Na igen! Ezt elhiszem. Szegény kicsikék! - mondja az öreg. - A háború rossz, olyan kis gyönge virágoknak pláne, mint maguk. Ott durvák az emberek.

- Rettenetes durvák! - mondja szenvedően Lisenka. És nekem, nem tehetek róla, a tüzértisztek, a malom, a pezsgő és pástétomok jutnak eszembe. Hogy jobban tudnék nevetni.

- Hát azzal mi van, kis galambom, hogy ez az úr, a «Frčre et cochon» direktora azt mondja, hogy ő semmit sem tud arról, hogy magukat, kis gyöngyvirágok, nem a nevükön hívják?

- Ja, ez igaz! Hát hogyan mondtuk volna meg ezt neki? - hazudja oly ügyesen Lisenka és vág elámult arcot, hogy ez nem természetes, hogy én szinte elvesztem az emlékemből azt a nagy bankjegyköteget, amit Pane Zsárnó vett át tőlünk a Herr Krantz számára, az általa küldött papírokért.

- Hát helyes, ez helyes! - bólint komolyan az öreg. - Kitünő hamisítványok. Csak ez a vízjelzés tíz évvel későbbi ezen a keresztlevelen, - tartja a világosság felé az egyik papírt. - No mindegy! Hát kitől vették a papírokat?

- Egy embertől, - felel Lisenka.

- Na igen, de a neve, a neve? - kérdez az öreg.

- Azt én nem tudom, - mondja Lisenka.

- Hm-hm-hm! - szól az öreg. - Én egyebet mondok. Annak az embernek a nevét meg kell mondani nekem, kicsi bogaram, mert ez kell nekünk itten. Az majd más, rosszabb célokra is hamisít. És maga kis bogaram jól tudja neki a nevét. Hát hadd halljam.

- A Szent Szűz ne segítsen többé, ha tudom, - feleli Lisenka.

- És ez igaz? - kérdi az öreg, mintha egészen meggyőztük volna.

- Ez igaz! - bólintunk.

- Ez nem igaz! - mondja erre az öreg, mikor már én is azt hittem az arcáról, hogy elhitte. - Az utcán nem lehet megszólítani egy embert és kérni tőle okmányokat. Annak tudni kell a lakását. Az ismerős kell legyen. Vagy egy másik ismerős. Hát ennek mi a neve? Annak az ismerősnek, akinek ismerőse az ismerősétől kapta a maguk keresztleveleit.

- A Szent Szűz! - kezdi Lisenka.

- Ja, az égből. Ahán, értem! A Szent Szűz adott maguknak keresztlevelecskét. Ő persze a mennyei főplébánián van. De itt-itt, kérdem, a városban, vagy ott-ott, hogyishívják... ja itt van, Pogoljewben.

- Az édesanyám emlékére, - kezdi Lisenka.

- Na-na, hát szóval nem mondja meg? Pedig én azt hittem, hogy maguk, kicsi szívecském, segítenek nekünk, hogy akkor mi is segíthessünk magukon, mert a hamisítványokkal mindenféle emberek járhatnak itt mindenütt, akik a közhaza ellenségei és a hadsereg ellenségei.

- Mi nem vagyunk kémek, -, mondja Lisenka.

- Na igen, ez nem valószínű, - feleli az öreg. - Ezt már mit tudjuk. Mi mindent tudunk. De aki megmondja nekünk a hamis papírok eredetét, az gyanus se lesz többé, kémgyanus se lesz többé, az a mi barátunk és mink az övé.

- De ha nem tudom! - sírja el magát Lisenka. - Egy emberrel találkoztunk Pogoljewben, mert éheztünk otthon és elszöktünk, megmondom hol, a Fehér Daru kocsmában és attól vettük, az ajánlotta, hogy szerez papírokat. Ő úgy találta összelőtt házakban a papírokat.

- Igen! - mondja az öreg. - Két papír itt eredeti. Na és hogy nézett ki az az ember?

- Hát egy zsidó! Kaftánban és...

- Pájesszal, - nevetett az öreg. - Ez természetes. Ha kaftánban volt, akkor pájesze is volt. És a papírokat innen a zsebéből vette ki.

- Nem! A batyujából, - szólt Lisenka.

- Ja? - tréfált az öreg folyvást. - Ez nagy különbség! Szóval ezekre a szegény, nyomorult zsidókra minden ráfér. Ők adták el a mi Urunkat, ők adják el a birodalmat. De hát maradjunk ebben? A zsidók adták maguknak a papírokat is. Maradjunk ebben?

- Maradjunk! - bólintott Lisenka és már ő sem bírta kacagás nélkül.

Erre mind a hárman nagyot nevettünk.

- De hát most mi lesz magukkal? - kérdezte tőlünk aggódva az öreg, mintha ő volna a mi legnagyobb pártfogónk ebben a pácban.

- Hát azt ön, mon Generál nem tudja? - kérdezte Lisenka.

- De igen! Én meg kell hogy büntessem magukat és visszatoloncoltassam a falujokba, mert ez még a legjobb. Megmondom, miért. Mert ha megindítom az internáltatásukat, ami még nem biztos, hogy elfogadják magukat ottan, ez huza-vona és azt tudják, hogy mi hogyan csináljuk? Várni, rossz fogdában, egy-két hónapig, sok költség, mindenféle emberek és így tovább, vizsgálat folyvást. A legjobb, ha lakóhelyük van, odamenni... Nagyon rossz ottan? Már hátrább van a front. És van pénzük?

- Az van, - mondtam én.

Ekkor szólaltam meg legelőször. Lisenka ugyan mindjárt mérgesen pillantott rám. De már izgatott, hogy mi lesz?

- Hol? - kérdezte az öreg.

- Itt! - mutattam a Lisenka ölében a kazettánkra.

- Na ezt így is meg kell néznem, - mondta az öreg. - Tyű! - mondta tényleg komoly ámulattal, mikor az ezreseinket és az ékszereinket látta. - Hiszen maguk krőzusok! Hát honnan van ez a sok pénz?

Erre Lisenka tudomisén, hazudozva és félig az igazat, elkezdte magyarázni, hogy nekem egy földbirtokos a vőlegényem és egy herceg a barátom és gyüjtöttünk és éheztünk és így tovább.

- Na és ezt nem veszik el maguktól? - ezt az öreg folyton így kérdezte, ilyen naivan és nevetve: - Ezt a sok pénzt?

- Ezt nem tudjuk! Hát hova tegyük? - kérdezte Lisenka.

- Hát ha itt hagyják nálam, én privátim megőrzöm maguknak, - mondta az öreg és most nem tudtuk, tréfál-e vagy komolyan beszél? - De ennyi pénztől én is félek, hogy elsikkasztom. Én egy szegény ember vagyok. Mi? Szép lenne! Major Titowski, a katonai nyomozó hatóság Á osztályának a főnöke, egy sikkasztó. És akkor aztán hárman megszökünk. Mert ez letét, kincstári letét egyelőre, itt a wertheimban. Ebből szokás lopni. Aztán, talán kikapják. Nem! Biztosan kikapják, ha nem vétettek semmit. Maguk pedig nem vétettek. Ugyebár?

- Persze, - hagyta rá Lisenka.

- Azt mondom, - bólintott az öreg. - Ezt a kis hamis papir-ügyet elsimítjuk. Majd kiadjuk a G osztálynak, hogy fogja meg azt a pájeszos zsidót. Maguk pedig egy kis pénzbírságot fizetnek. Ebből a sok pénzből, - turkált az öreg a kazettánkban, - futja a szegény kincstárnak is egy kevés. És maguk szépen hazamennek, egy őrmesterrel. Derék ember. Utiköltségre én adok, a felelősségemre és föl lehet tenni, ezekből a drágaságokból is, ha kell aprópénz. Én ismerem már, hogyan csinálják maguk, kis táncos rigócskák.

Én, közben, éppen azt gondoltam magamban, hogy most már a hamis nevünket úgyis felfedezték, hát egészen nyugodtan előállhatnék azzal, hogy honosítani akarnak és Bécsben vannak rokonaim.

De Lisenka megelőzött. Rámmutatott és így szólt:

- Dehát ő nem is lengyel, ő sült német. Oroszul nem tud. Nevelőkisasszony volt, lakóhelye nincsen. Hát őt is eltoloncolják?

- Valóban, - nézett rám az öreg - kegyed német?

Hát erre persze el kellett mondanom majdnem az egész élettörténetemet és a kérvényem ügyét.

- Na és mi bizonyítékuk van arra, hogy ezt elhigyjem? - kérdezte az öreg.

Velem németül az öreg valahogy más hangon beszélt. Komolyabb volt, nem kezdte a tréfáin.

Én elővettem a keblemből, egy szarvasbőr zacskóból, ahová a von Thallódy névjegyét és tőle egy kis aluminium gyűrűt tettem be, azt a bélyeges cetlit, amit Herterichtől kaptam és a keresztlevelem másolatát.

- Na ezek kincsek, - mondta az öreg, mikor megnézte. - Ez jó, ez jó papír. Ebből lehet cserebogár. De innen elmenni azért muszáj. Nem muszáj, de jobb, ezért kell.

Itt az öreg aztán egészen komolyan elmagyarázta nekem, hogyan áll az ügyünk. Elmagyarázta, hogy a kémgyanusságból és hamis papírokból nagyon nagy bajunk lett volna. Börtön és tudomisén. De annak a hölgynek a följelentése után az a tiszt, akit rögtön ki kellett hallgatniok felőlünk, mikor megjelent, olyan nagy patáliát csapott, hogy:

- Megijedtünk, - mondta az öreg, - hogy visszafordítja a századát ellenünk.

No és aztán az a tiszt azt mondta, hogy őneki három kitüntetése van, egyszer sebesült, ő sohasem fogja lemosni a becsületéről, hogy akarata ellen spicliszerepbe lett belemártva. Ő garantál rólam, hogy nem vagyok kém. Hogy úrilány vagyok. Német származású és honosítani akarom magamat. Mert ő ezt tudta.

Hát erre bántak velünk így. És ezt a kis hamis papírdolgot majd elsimítják valahogy.

Itt az öreg megint olyan tréfás hangon így kezdte nekem:

- De ugye, maga tudja, honnan valók a papírok?

- Nem, nem tudom.

- De én tudom, - mondta az öreg. - Nem egy kaftános, pajeszos, szegény zsidótól. Hanem én megmondom, hogyan vették. No fogadjunk! Ezt az egyetlen hamisítványt, - mutatta nekem az egyik papírt, - ezt itt gyártják. Mi is tudunk rendelni. És a többi, azok közjegyzői irodából, vagy advokátoktól valók. Ezeket szolgák vagy irnokocskák lopkodják ki az aktákból. Mi is tudunk rendelni. Na? Ádám Mickievic-utca 23. Ez a cím. Onnan valók a papírok. Na? És ezzel állítottunk be a direktor úrhoz.

Tudja! Az ember milyen ravasz, nem is tudja magáról. Én magamban arra az ijedtségre, hogy az öreg tudja, hogy Herr Krantztól és Pane Zsárnótól valók az írások és ezek bajba kerülnek, hát erre úgy ujjongtam, hogy az öreg azt hiszi: itt vettük mi az írásokat, nem Pogoljewben. És hirtelen felgondoltam, mi történhet, ha úgy teszek, mintha zavarban volnék és azt mondom, igen, itt vettük az írásokat.

Hát így tettem: - Igen, azt hiszem.

De erre! Ó az öreg még fifikusabb volt.

Lisenka két füllel figyelt. Hát most, mikor én így bólintok, az öreg Lisenkához fordul lengyelül:

- La-la ma petite démoiselle! Ő - mutat rám: - Ő már mindent bevallott, honnan valóak a papírok. Adressz: Ádám Mickievic-utca 23.

Szent Szűz! Rémültem meg. Ha ezt Lisenka elhiszi és elkezd beszélni Herr Krantzról és Pane Zsárnóról.

Ó, ne féltse Lisenkát. Ő még az öregnél is fifikusabb volt. Isten úgy segéljen, Lisenka szomorú arcot csinált és ő is azt mondta, hogy hát bevallja őszintén, ott vettük a papírokat, nem Pogoljewben a zsidótól.

Képzelje! Lisenka megértette valamennyire, hogy eddig mit beszéltünk az öreggel, németül.

Nahát még aztán, (hogy ne nyújtsam már ki ezt az öreget annyira) hát még a pénzről és ékszerekről volt szó. Az öreg azt mondta, annyit vigyünk magunkkal pénzt és ékszert, amennyit nem féltünk, hogy ellophatnak tőlünk: - Tessék!

Elénk adta a kazettát.

A többi hadd maradjon nála. Ő papírt ad róla és megkaphatjuk majd, amikor kell nekünk, a kezettánkat.

Hát kivettünk Lisenkával egy csomó pénzt és ékszert.

Azzal még az öreg megmondta, hogy pro forma le kell vetkőznünk és kikutatnak minket.

Ezen persze nagy viccelődés volt. Hogy ő előtte kell levetkőznünk. De végül kisült, hogy egy katonakabátos nő vetkőztetett le minket. Igaz, egy majdnem hideg szobában, úgy hogy Lisenka az arcába tüszkölt. És veszekedett a nővel.

Az öreg két cvikipuszit kért tőlünk aztán, mikor visszajöttünk. Ezt megadtuk neki. Azzal vagy egy órát még vártunk egy kórházban, ahol meg akartak fürdetni. De aztán nem muszájott.

Végre egy német őrmester, revolveres szíjjal, elkísért az állomásra. Ott megkaptuk minden holminkat a szobalánnyal. Rettentően volt csomagolva, de megvolt minden.

Azzal fűűűty, az őrmesterrel beültünk a kupéba.

Hát aztán már nem érdekes, hogy az őrmester jó ember volt, mindent hozott nekünk az úton, de Pogoljewben nem engedett kiszállni, akárhogy kérte őt Lisenka.

Egy nagy katonai nyitott teherautón érkeztünk meg Krerbe.

(Vége köv.)