Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám
A tavaszi friss zöldben, a lila és fehér köd-fejet remegtető gyümölcsfák között a hegy déli lankáján úgy emelkedett égnek a készülő piros kastély, mint egy középkori vár. Olyan magánosan, zordul és hivalkodón.
A hatalmas falak piros téglával kockázott síkját óriási ablakok szakították meg s a völgyben kushadó város felé néző sarkán valóságos bástya emelkedett a két emelet fölött még két emeletnyire, tetején négyszögletesre csipkézett mellvéddel és ormán széltől csattogtatott lobogóval. Csak így ránézve tudta az ember, hogy a kastély belsejében bizonyára táncterem nagyságú a dolgozószoba, amelynek falát zsufolt állványokon könyvek tapétázzák a padlótól a mennyezetig; hogy konyhája az alagsorban fehér csempézett falával, vadonatúj nikkel és aluminium edényeivel olyan tiszta és rideg, mint egy műtőterem s közepén úgy terpeszkedik fehér méltóságában a még használatlan villamos-tűzhely, mint egy ragyogóra tisztított boncoló-asztal; hogy rengeteg vendég fogadására szánt szalónok, hallok és ebédlők meghitt zugokkal váltakoznak, mintegy jelezve, hogy a gazda kettősen dús életet él: mint tudós és mint világfi.
S valóban Tárkonyi Gusztáv dr., a keresett és jeles nőorvos élete tíz év óta a rendelője és a társaság között oszlott meg. Kettőkor feküdt, de tízkor már magára öltötte fehér orvosi köpenyegét, amelyet csak ebédidőn tett le. Mindig otthon ebédelt, meghívást csak vacsorára fogadott el. És egyedül ebédelt, sokat és gyorsan evett s közben gyorsan sok mindent átgondolt, orvosi problémákat, ujságszenzációkat, apró szerelmi dolgokat, háztartási kérdéseket. A feketekávénál már mindent meg is oldott, s aszerint osztotta be délutánjait. Pénzt adott a gazdasszonyának, utasításokkal látta el ruhát, fehérneműt illetően, levelet firkantott vagy jegyzeteket csinált, telefonált és inasát látta el megbízásokkal. Azután lepihent dolgozójában a nagy kerevetre, figyelmesen olvasott s még figyelmesebben szivarozott. Mikor érezte, hogy elszundikálna, talpra ugrott, megmosdott, átöltözött s eleinte konflison, később hónapra bérelt kétfogatún, utóbb saját hintóján, illetőleg autóján rohant társadalmi életet élni orvosgyűlésekre, felolvasásokra, klubba, professzori családokhoz, kis szinésznőcskékhez, szinházba, moziba, hangversenyekre, Szigetre és Svábhegyre, galamblövészetre, lóversenyre vagy futballmeccsre, ahova éppen jól kiszámított érdekével összehangolt kedve vitte.
Ez volt az élete harmincéves korától negyvenig.
S most végre elért oda, hogy fölépíthette magának ezt a kastélyt és házasodni készült.
Elégedett mosollyal szállt ki autójából ellenőrizni az építkezés befejezését. Végigjárta az épületet, kérdéseket tett és utasításokat adott a nyomában szorgoskodó és fecsegő építésznek, akitől teljes megelégedésének kifejezésével búcsúzott és sétára indult a gondozott hegyi utakon. Az autója messziről kullogott utána, mint egy fényesre kefélt, halk léptű, lomhán elegáns szalón-komondor.
Lent a völgyben mint egy óriási mozgó járda siklott tova a szürke Duna, amelyen könnyed biztonsággal vetették át magukat hellyel-közzel a hidak. A túlsó parton, Pest fölött a lihegő város nehéz lehellete terjengett, oszlott, gomolygott feketés-lilán s a tanár úr - szerette, ha így hívták, egyetemi magántanára lévén dúsan gyümölcsöző tudományának - sétájába belefáradva leült egy padra új hangulatban értékelni az eléje táruló panorámát.
Nem ok nélkül építkezett a tanár úr a Gellérthegynek erre az istenáldotta déli lankájára. Húsz egynehány éve, hogy szinte baráti viszony van közte és a hegy között. Amikor mint fiatal medikus, könyvvel vagy jegyzettel kezében rótta az akkor még úttalan utakat, kecskeösvényeket, a tág mező-közöket a gyér házak előtt-után, sokszor fogta el vad kétségbeesés, különösen ha egy-egy friss leánykacajra felriadt magolásából s letekintett a tavaszi mozgalmú városra: miért örülnek az emberek? miért van pénzük borra, kacagó nőre, amikor neki kávé-vacsorára is alig telik? miért olyan aljas és igazságtalan az élet, hogy egy jó cigarettát is útonálló-erőszakkal úgy kell kitépni a folyton fejünkre hágó sors kezéből?
Aztán sokat járt itt később is, mint fiatal orvos, amikor arra gondolt, hogy elvesz feleségül egy polgárleányt, fészket rak és gyökeret ver egy kerületben, klubban kártyázik és partnerei majd ajánlani fogják orvosi szakértelmét ismerőseiknek. Ebben az időben derültecske, aprócska volt lábai alatt ez a szegény Pest, mint ahogy aránylag szegény volt az a lány, akinek derültecske, aprócska kis lényecskéje ott libbent-lebegett mellette bokros zugot kereső sétájukon.
Erről az álomról le kellett mondani. Úgy érezte, nincs benne elég kitartás ahhoz, hogy egész életén keresztül szegény ember maradjon. Szegény, de becsületes. Váltakozó kloroform- és kelkáposzta-szagban élni le az egész életet nagyobb erőfeszítésbe kerül, mint vakmerőnek lenni. A szegénységet mint állapotot vállalni, kész ostobaság. És mi különbség a polgári bajmolódás és az ingyenélő nyomorgás között? a szegénységbe csak úgy lehet és kell belepottyanni, mint valami nem várt kátyúba az országúton. Meg kell valamit próbálni, vakmerően nekiugrani s ha nem sikerül, még mindig ráér az ember megpihenni a szegénység útszéli vadalmafája alatt.
Nagy kínnal összekapart annyit, hogy egy félévre Bécsbe ment a nagyhírű orvosprofesszorhoz, akinek nevével aztán gyakran élt és visszaélt, amikor hazajött s egy albérleti szobában megkezdte praxisát.
Nem volt nehéz felismernie, hogy a gazdasági helyzet romlása nehézzé tette a házasságokat s egyben könnyűvé az erkölcsöket. Fiatal, diszkrét nőorvosoknak kezdett nagy keletjük lenni s némi lelki tusa után Tárkonyi Guszti beállt Mors Imperator hadseregébe fényes acél szerszámaival és sötét tinktúráival. A népesedési statisztika romlását mutató számok egyre kisebbé faragásából kivette a maga részét.
Az albérleti szoba szűk falait a meg nem született kicsikék zizegő bankókká vált életereje szétnyomta úgyanannyira, hogy csakhamar négy szoba kerekedett ki belőlük: műtő, laboratórium, konzultáló és váróterem.
Cselédeken kezdte, nevelőnőkön, elárusítólányokon folytatta, majd feljebb emelkedett, kis táncosnők, segédszinésznőcskék keresték fel nem is két, hanem három bejáratú rendelőjét. Aztán neves művésznők tüntették ki bizalmukkal, bajba jutott gazdag úrilányok a szellemi, vér- és pénzarisztokrácia köréből.
Meggazdagodott.
S hirtelen fordított egyet az eddigi gyakorlaton. Már nem operált szíre-szóra minden pénzért mindenkit. Nem. Orvosi beavatkozásra csak megokolt esetekben volt hajlandó: tüdővész, vérbaj, terheltség, gyönge anya, ilyesmi -, ahogy gyűlt a pénz, úgy nemesedett erkölcsi felfogása.
És híressé lett. Műtéteiről, emelkedett orvosi és szociális felfogásáról épp annyit beszéltek ötórai teákon, mint orvoskongresszusokon.
Az első időben hálás kislányokkal, masamód-süvölvényekkel kacagott a gellérthegyi ösvényeken s Pestet zavaros léha tarkaságnak látta innen felülről. Aztán ifjú művésznők oldalán csak alkalom volt a Gellérthegy sörözésre, körözött liptói evésre s az alattuk elterülő Pest nem volt egyéb, mint bizonyos számú garnik, órára bérelt szobák, diszkrét legénylakások, viszonyok és szeretkezések e célra épült mulatságos ház-sokasága. Utóbb autón rohant fel neves művésznőkkel a citadella tövéből két sokat ígérő kézfogás között megállapítani, hogy a bűn, a pénz, az intrikák sötét rablótanyája lapul alattuk a Duna mindkét partján s a rendes ember a pesti oldalon lakik és dolgozik, de Budán vacsorázik és szeret. A szellemi arisztokrácia finom, légies hölgyeivel a hegyimádó Beethovenről és Nietzschéről csevegett a járatlanabb utakon; a pénzgrófok leányaival rejtett padokon csókolózott; s igazi arisztokrata nőkkel tízperces találkozókon könnyed, választékos szavakban beszélte meg a legközelebbi pesti légyottot.
Juventus ventus, könnyelmű ifjúság, passz! - mondta magában Tárkonyi Gusztáv. Egész másról van itt most szó. Már régen észrevette magán, de gondosan eltitkolta még maga előtt is. Minden csókjának volt valami makacs, maradozó jellege s a szerelmes éjszakák után valami névtelen elégedetlenség támadt benne. Hogyan? Ő csak gyönyört nyerjen és gyönyört adjon? Ennyi az egész? Kitartása a küzdelemben, nyugodtsága a harcban, villámgyors ítélete, remek kiszámítása és megsejtése a bekövetkezendőknek, tudása, jelleme, magas homloka, tágközű két nagy szürke szeme, kerek, nagy koponyája, két húsos ajka, erős, négyszögletes álla, izmos nyaka, széles vállai, finom munkákra is alkalmas vastag, szőrtelen ujjai, karcsú dereka - mindez a testi és lelki sok kiválóság egyetlen példányban legyen eszköz az emberfajt egyre javítgató természet kezében? Világos, hogy nem! Mert mi hajtaná érdeklődését a kisportolt testű, széles medencéjű, fiús fejű, de csitri arcú fiatal nők felé, ha nem a természettől beléoltott és eddig megtagadott, elárult apai érzés?
Nyugodtan rábízhatja magát most is ösztönére, amely már régóta a házasság felé viszi. A leány megfelelő. Apja a világháború egyik nyugalomba vonult híres tábornoka. Orvosprofesszor lányát nem venné feleségül: ezekben az orvosi családokban túlságos sok a testi és lelki különösség, az orvosok általában véve nem egészséges emberek, idegrendszerük túlfeszül s csak négy fal közt élnek. Ez a tábornoklány lovagol, motociklit és autót vezet, szemét a tenniszlabda lesése tette élessé, bőrét átitatta a síelők téli napja, nőiségének erotikus fogékonyságát nem rongyolta el bálozó, estélyező, flörtökön, nem mámorította cigarettával az idegeit és nem korbácsolta életerejét, fantáziáját alkohollal.
S ha lelkiismeretesen megvizsgálja magát, kiderül, hogy szerelmes is a lányba. Nőisége kellemes mérsékelten, de bizonyos állandósággal hat reá s ha átöleli, nem tehet róla, de mindig az az érzése, hogy karonülő kis gyermek van egymás felé hajló melleik között. Nincs mit gondolkozni rajta, ez kétségtelenül a jövendő apa szerelme megszületni akaró gyermekének a sorstól egyedülivé kiválasztott anyja iránt.
- Igen, ez így van és így lesz, a sors útjai kifürkészhetetlenek, de biztosak, sokezer nem e világra való gyermeknek kellett visszahullnia a semmibe, hogy dr. Tárkony Gusztáv gazdag, szép, erős, nagyjövőjű fia megszülethessék - fejezte be kellemes elmélkedését a tanár úr, felkelve a padról s olyan biztos pillantással fogva be a látóhatárt, mint a jövőt.
Egy hónapra rá megesküdött Amáliával, Randell Viktor altábornagy leányával. És nem az enerváló Velencébe, nem az izgalmas Nizzába, nem a csókban ázó Párizsba mentek nászútra, hanem Norvégiába. Fjord és tenger, dúlt hegy és dúlt víz, a természet zord és erőszakos fensége, amely fölött a hangya-ember alázkodó türelme diadalt arat, szolgált keretül Tárkonyi Gusztáv dinasztia-alapító szerelmének. Az ő fia már mindazt készen fogja kapni, amiért ő olyan hallatlan küzdelmet vívott az élettel. Vágya végtelen lesz, mint a tenger, akarata merész, mint a fjordok és sokkal többre fogja vinni, mint az apja. S nemzedékről nemzedékre mindig több és több hatalom, fény fogja körülvenni a Tárkonyi nevet...
Ősszel költöztek be a piros kastélyba, amelynek egyik legegészségesebb emeleti sarkában már be volt rendezve a várt gyermek puritánul csodás szobája. A falakon selymes tapintású, rugalmas parafa-burkolat; kristálygombbal nyíló síma viaszos vászonburkos ajtók, amerikai rendszerű tolható táblás ablakok úgy rácsozva, hogy a széles ablakköz erkélynek is beillett; egyenletes rejtett tetővilágítás, motoros szellőztetők, hideg-meleg víz, gumipadló. Minden kényelem és célszerűség, amit tudomány, pénz, és szeretet összehalmozhatott.
A házavatás előkelő orvosprofesszor-vendégei helyeslően bólogattak Tárkonyi magyarázataira, mialatt lent a nagy szalónban a hölgyek Amáliával csevegtek a norvég útról.
Mindeddig nem hiányzott más a tanár úr dús és rendezett életéből, mint a boldogság. Most ezt is megvásárolta.
Pár hónapig, mint régi olasz képeken, rózsaszín felhő gomolygott a piros kastély fölött könyökölve mosolygó apró angyalkákkal.
De...
Ó, figyeljük csak meg: minden jól kiszámított, sikeres életben egyszer elkövetkezik a nagy DE, amely gátul emelkedik a síma hömpölygés elé, megzavarja és ellenkező irányba vágja.
Amália remek feleség volt. Napszak és helyzet szerint kedves pajtás, értelmes munkatárs, szórakozó partner, háziasszony és ötletes szerető. Sőt jövendőbeli kitünő anya is. Fel-felkacagott képeslapokat forgatva egy-egy üde gyermekarc láttán, utcán minden bébire elragadtatással mosolygott és szégyenkező örömös pír öntötte el arcát, valahányszor gyermekről beszélt urával.
Tárkonyi eleinte nagyon örült ezeknek a megnyilatkozásoknak, pár hónap multán azonban már el-elgondolkozott, mint a női testet-lelket kitünően ismerő orvos, az anyaságvágynak ezeken a meddő megnyilvánulásain.
Milyen szavak jutnak az eszébe! Meddő, mért meddő? Szereti a gyerekeket és szeretni fogja az övét is, majd ha lesz neki! «Majd» és «ha» hm... és férji csókja szinte parancsoló volt az ilyen gondolatokat követő éjszakákon.
Hónapok múltak el és semmi. Amália egyre többet, egyre lázasabban és már szégyenkezés nélkül beszélt gyermekről, az ő gyermekükről, aki jönni fog. Leírta, milyen lesz a szeme, a szája, milyen kis trikócskában fog fürdeni az édes, langyos olasz tengerben, Bocinak fogják nevezni és sok keserű csokoládét fog majd enni.
És Tárkonyi homlokán megjelent az első ránc a két szemöldök között. Ezt az üres lelkendezést nem szerette. Orvosi gyakorlata azt mutatta, hogy amitől a természet megfosztja, azzal bőkezű képzelete ajándékozza meg a nőt. Amáliánál is így lenne?
Hátha őbenne van a hiba? De nem, nem, bizonyítékai vannak rá a múltból, hogy nem.
S a piros kastélyban megkezdődött egy apokaliptikus hajsza a gyermek után.
Eleinte mohó ötletességgel igyekezett felkorbácsolni a nő érzékeit, aztán ellenkező végletekbe csapva módszeres mértékletesség szabályozta aggódó csókját. Egy időben sokat szórakoztak, tánc, evezés, tennisz, póló, megerőltető távgyaloglások. Majd hetekig otthon ültek a barátságos könyvtárzugban és Aretino, Giorgio Baffo, marquis de Sade, Mirabeau, Andrea de Nerciat írásait olvasták egymást átölelve. A tanár úr mindent tudott a kérdésről, mégis egymásután hozatta a legújabb szakkönyveket, értekezéseket, különnyomatokat, hogy hátha talál bennük valami mentő gondolatot. Aztán jöttek az utazások, a fürdők, inkognitó látogatások párizsi és londoni nőorvosoknál. Egy egész nyarat töltöttek Norvégiában nászútjuk emlékeitől színes helyeken. Párizsban művészi meztelenkedések amatőrjei lettek, majd Afrika vérforraló napja alá menekültek és a kétesztendős vándorlásról minden reményt vesztve tértek meg az óriási üres piros kastélyba.
Amália olyan volt, mint egy húsos azalea-bimbó és Tárkonyi megöregedett. Életük szétvált egymástól. Az asszony szédítő társaságos életet élt, benn volt minden jótékony, gyermekbarát, nővédő egyesületben, kijárt a lóversenyre, autóversenyekre benevezett, megjelent minden premieren, ötórai teái híresek lettek, halomra vásárolta fiatal festők képeit, úszott, evezett, turistáskodott, ha eszébe jutott, Párizsba utazott új kalapot venni, kutyákat tartott, udvaroltatott magának s egy fülledt májusi napon tudatosan, kiszámítva megcsalta az urát. Az első idegen férfit csakhamar követte a második s egy év alatt hirhedt alakjává vált a pesti társaságnak.
Aztán ez a fáklya is kilobbant és Amália visszatért a piros kastély könyvtárzugába, közel az ura íróasztalához, amelyen közben könyv könyv után készült a nő élet- és lélektanáról.
A minta-gyerekszobát, amelyet úgy megcsodáltak a házavatás vendégei, a tanár úr odaajándékozta az Állandó Egészségügyi Kiállitásnak s a szoba úgy maradt lefosztott négy falával, mint megnagyított anyagi mása az űrnek, amely Tárkonyi szívében terjengett szürkén.
Tárkonyi Gusztáv szakállt növesztett: az élet gladiatorából megértő, csöndes, békés ember lett, akinek arcán nappal filantrop-mosoly derűje bocsátott függönyt a magános éjszakákon elsírt könnyek elé.
Nem maradt másuk kettejüknek, mint a szerelmük. Amália újra példásan tisztességes életet élt és Tárkonyi nem tett szemrehányást neki az elmúlt tévelygésekért. Megkísérelték újra szeretni egymást, csak egymást és felolvadni a mindent pótoló szerelemben. Nem sikerült. A Megnemszületett árnyéka ott állt mindig közöttük.
Az öregedés küszöbén még egyszer fellángolt bennük a magát sohasem hagyó természet makacssága újult ízű csókokban. Az Ifjúság kacagva futott át a piros kastélyon, aztán eltünt a kertajtón s lépteinek nesze elenyészett a gellérthegyi lanka őszi avarjában.
A piros kastély elcsendesedett. Alig egy pár szobáját lakta a meghasonlott két öreg. Életük dús virágjának szirmai lehullottak, két száraz csonk maradt utánuk. Az asszony elpepecselte egész napját a háztartással s ha semmi dolga nem volt, ablakba ült s onnan nézte órák hosszat a vígasztalanul egyforma Pestet lent a völgyben. A férfi visszavonult a katedrától, tudománytól, munkától, detektív-regényeket olvasott, meddő s már nem is töprengő sétákban rótta a Gellérthegy útjait télen-nyáron.
Így lett félt és kinevetett figura dr. Tárkonyi Gusztávból, a hajdan híres nőorvosból, aki most hajlott háttal, gondozatlan szakállal, befelé riadt tekintettel rótta a hegyi utakat s ha kacagó gyermek került elébe, összerázkódott és elkapta a fejét.