Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Marczali Henrik
Nyáron nagy tanácskozások folytak és határozatba ment, hogy ősszel Győrre megyek iskolába a bencések főgimnáziumának V. osztályába. Ott volt férjnél anyám testvérnénje, annál lakhatom. Megegyeztek a fizetés felől is: 10 forint havonként szállás és ellátás. Az iskola megnyitása a háború és a kolera miatt késett és így csak október végén vitt rendeltetésem helyére anyámnak még hajadon húga. Mikor a gimnázium sárga, dísztelen épületét láttam, börtönnek néztem.
Egészen új viszonyok közé jutottam, sokban új életet kellett kezdenem. Nagynéném igen jó volt hozzám. Süldő leánya és érettségire készülő fia szintén szerettek, nagybátyám ellenben, a zsidó község titkára valami ellenségfélét látott bennem. Tanult ember volt, tele humorral, de mogorva. Atyámat sem tartotta jó zsidónak, engem még kevésbé. Vallásos voltam, de addig a szertartásokkal nem kellett sokat törődnöm. Most bizony a törvényt az utolsó cikkelyéig teljesítenem kellett. Ez megszokott szabadságom lényeges korlátozása volt, de szó nélkül engedtem. Ezáltal javult ugyan a viszony köztünk, de nem sokáig. Tavasszal kispaptársaim meghívtak szép kertjükbe és ott köztük csakhamar otthonosan éreztem magam. Ez nagybátyámnak nem tetszett; el is tiltotta; attól félt, meg akarnak téríteni.
Új volt az is, hogy naponként 5-6 órát az iskolában kellett ülnöm. Új volt, hogy napról-napra meg kellett tanulnom a leckét és elkészítenem a feladatokat. Ez azonban nem igen bántott. Kint laktunk Szigeten, a zord télben három hídon át körülbelül félórányi utat tettünk meg a városig. Ezt fel sem vettem, aminthogy mai napig természetesnek s nem tehernek nézek minden vesződséget. Az iskolában eleinte valami csodabaromfélének néztek, hisz társaim közt a fiatalabbak is négy évvel idősebbek voltak nálam. Volt egy Lujber nevű nagyszakállas, 23 éves. Így szívem hő vágya, hogy barátot találok, nem nyert kielégítést. Mély belső meggyőződéssel szavaltam az önképzőkörben Tóth Kálmán versét és benne azt a sort: Istenem, csak nagyobb volnék. Különben társaimmal jó viszonyban voltam: nem bántottak. Köztük volt első Schemicz Károly (Sajó), természettudós lett belőle, Kvassay Jenő, a kultúrmérnök és Zechmeister Károly, Győr polgármestere, a kispapok közt Páder Rezső és gr. Zichy Henrik.
Tanáraim közül Tomek főtisztelendő úr örökös harcban állott velem. Mikor bejelentettem neki, hogy szombaton nem írok, rámförmedt: De pénzt úgy-e elvennél? Azt sem, volt a válaszom. Ezt nekem nem tudta megbocsátani. Minduntalan kihívott a táblához, «le akart gyűrni» és mivel mathematikában elég erős voltam és ez nem sikerült, még jobban haragudott. El kell ismernem, hogy ilyenkor az osztály velem érzett. Nagyobb baj volt ennél, hogy több száz oldalt kellett könyv nélkül «bevágni» minden előző magyarázat nélkül. Megtanultam bár az ásványtant is minden kristályformájával, de nem is tudok már belőle egy szót sem. Szvorényi Ékesszólástanát ellenben nagyrészt ma is el tudnám mondani. Történetből csak jelest kaptam, mert mikor Bocskay felkeléséről feleltem, nem Frankl Vilmos iskolakönyvéből, hanem az úgynevezett «Közép Horváthból» készültem. Csak két tanáromat zártam szívembe; rég meghaltak, de azért mindig hálás maradok irántuk. Az öreg Orsonics Iván, a fizika tanára, gyönyörűen magyarázott és engem igazán atyailag szeretett. Neki köszönöm, hogy ezt a tárgyat annyira megkedveltem. Vaszary Dózsa, a görög nyelv tanára - Kolos testvéröccse - ezt a nyelvet úgy megkedveltette velem, hogy én lettem a legjobb görög az osztályban. Grammatikát csak tőle tanultam. Halbik Cypriánt, a magyar irodalom tanárát is kedves emlékemben tartom.
Győri iskolázásom mégsem tekinthető elveszettnek. Megtanultam rendesen, napról-napra elvégezni feladataimat. A fizikához és a göröghöz való szeretetem mindig megmaradt. Olvastam is sokat, nagybátyám könyvtárának megfelelően sok zsidó vonatkozásút is. Ezek közt a Szippurim, a prágai zsidó legendák gyüjteménye, melyben a Gólem is szerepel, érdekelt legjobban. Voltakép ghettóban éltem, de benne teljesen idegennek éreztem magam. Ez az idegenkedés okozta, hogy bámulatosan megtanultam a zsidó zsargont. Mikor haza érkeztem, atyám ezen elszörnyűködött és nagyon szerencsétlen volt. Megmagyaráztam, hogy épen azért ragadt rám, mert annyira távol áll tőlem és inkább mulatságul szolgál. Társaságba nem igen jártam, csak néha Königékhez, de ott sem éreztem jól magamat, mert Gyula már a VIII.-ba járt és engem lenézett. Szinházban is voltam egyszer.
Hiába, nagyon is hirtelen volt az ugrás. Otthon magától érthető, hogy szerettek, itt meg minden megbecsülést magamnak kellett kivívnom. Nem mondhatom, hogy bántott volna a honvágy, de nagyon örültem, mikor megint a vaskocsin ültem. Gyakran gondoltam haza, mit csinálnak, mennyi gondja van most szegény apának, mikor én is akkora költséget okozok. Sokszor, mikor tízórás szünet alatt egy kiflit vettem, megvetettem magamat lelketlen önzésemért.
Politikai szempontból, ha ugyan gyermeknél erről szó lehet, két esemény gyakorolt rám mélyebb hatást. Az első az volt, hogy 1867 február 17-én a minisztérium kinevezésének ünneplésére rendezett fáklyásmenet alkalmából a gimnázium összes ablakait bedobtuk. Mind ott voltunk, pedig össze se beszéltünk. Nem is hazafias felbuzdulásból esett meg, csupán azért, hogy egy-két napig ne kelljen bejárnunk. A másik az úrnapi körmenet volt a várban, a székesegyház előtt, amelyben valláskülönbség nélkül testületileg kellett résztvennünk. Otthon ilyenkor, vagy a császár születése napján csak egy pár mozsár dördült el, itt ellenben a nagy egyházi pompa és a tömjénfüst összevegyült a kivonult katonaság ünnepi sortüzelésével. A vallásnak és a militarizmusnak ez a rikító és kábító összeolvadása engem teljesen lesujtott és ettől a benyomástól szabadulni nem bírtam.
Azt a boldog vakációt azonban, mely Győrt követte, nem zavarta terminus reflexió. Tanulnom atyám nem engedett, mint szünidőben később sem, soha. Ellenben sokat olvastam, főként franciául, Moličret, Racinet és Voltaire regényeit, melyek közül a legrövidebb, Zadig, ou la destinée tetszett legjobban. Igen rövid tanácskozás után elhatároztuk, hogy Győrre nem megyek vissza, hanem Pápán járok iskolába, mint atyám.
Október elején indultunk oda kocsin. Reggel háromkor már a ház előtt állott a bizei (nixpródi) sváb kocsis és csak este tízkor értünk Pápára, mert etetni kellett Keszthelyen, Sümegen és Devecserben. Nagyon éber voltam, gyönyörködtem a szép vidékben, hisz országunk egyik legszebb tájékán mentünk át, de már Devecseren túl elnyomott az álom. A Griffhez hajtottunk, de a nagyvásár miatt nem kaptunk szobát sem ott, sem a többi fogadóban. Végre az egyikben mondtak egy helyet, ahol magánlakásban meghálhatunk: odamentünk, kaptunk is egy szépen bútorozott szobát, én a divánra feküdtem, menten el is aludtam, apám meg az ágyba. Egyszerre atyám felkelt: a diván és az ágy egyformán feketéllett a bolhától, atyám ezután egy karszéken töltötte az éjszakát, én azonban ilyen számos társaságban is rögtön elaludtam, fel sem ébredtem reggel 9-ig.
Mentünk a kollégiumba, beírtak, aztán atyámmal meglátogattuk régi professzorait. Ebédre egy régi barátjánál voltunk és ott megbeszéltük szállásom és ellátásom ügyét. Egy tanítóhoz kerültem havi 12 forint teljes ellátással. Felesége pesti és így művelt asszony volt, ki a legújabb kuplékat is ismerte. Velem igen jól bánt és mi a fő, eleget adott ennem, pedig szinte telhetetlen voltam. Igaz, hogy valami nagy választékosság nem tüntette ki a menüt. Vasárnap szokták megfőzni a paradicsomos káposztát, azt ettük aztán délben-este szerdán estig, amikor természetesen el szokott fogyni. Viszont szombat és ünnepnapokra rendesen meg voltam híva atyám valamely barátjánál, hol ehettem, mi jó és drága.
Úgy látszik az volt a végzetem, hogy mindig végletek közé jussak. Hazulról a klastromos és ghettós Győrbe, onnét meg a szabad, szinte féktelen Pápára. Féktelen, sőt mondhatom, állatiasan durva volt egy része annak a diákságnak, mely közé a VI. osztályba kerültem. Voltak köztük olyanok, kik nagy gyönyörűséget találtak abban, hogy engem üssenek-verjenek, nem tekintve, hogy 4-5 évvel fiatalabb vagyok náluk. Én pedig ezt nem tűrtem, visszaütöttem a legerősebbet is, vagy a kezébe haraptam, bármi következik is utána. Ez a bátorságom megnyerte számomra az osztálynak nem egészen vad részét és mindig akadtak, kik a «kis zsidónak», ez volt a becsületes nevem, öklükkel is pártját fogták, úgy hogy karácsonyra már meglehetősen ki volt víva bántatlanságom.
Az V. osztályban rétorok voltunk, a VI.-ban poéták. Kellett is faragnunk verset minden nemben a hexametertől és distichontól az aszklepiadesi, glykoni formákig és a gházelig. Bizony nem volt mulatság és valami nagy tökéletességre nem vittem. Sokkal jobban érdekelt a görög és latin, amelyet kitünő tanár tanított, Szilágyi József, ki aztán az érettségiig vezetett minket a klasszikus tudományban. Apró, eleven emberke volt, előadása olyan lebilincselő, hogy akárhányszor, nyári forróságban délután még egy óra hosszat folytathatta beszédét és nem mozdult senki a különben inkább csürhének, mint osztálynak mondható társaságban. Másik tanárom, kitől sokat tanultam, Szép Gábor volt, a mathematika professzora. A forradalomban tüzérkapitány volt Komáromban, aztán a kollégiumba került, hol a nebulók előmenetelével épen nem volt megelégedve. Ha valamelyikünk rosszul felelt, állandó refrainje ez volt: «Mi kell a magyarnak? Kostök, gugyi, meg bordélyház. Mathematika nem kell.» Velem nagyon meg volt elégedve és valahányszor feleltem, kijelentette: «látszik, hogy nem szittya». Úgy hallottuk, hogy egyszer a vármegyénél siker nélkül pályázott. Kudarcán érzett elkeseredését, mikor hárman is rosszul feleltek egymásután előttünk, miután az előzőket már elmondta, e szavakkal fejezte ki: «Nem is jut a magyar a mennyországba, lerestegrálná még az Úristent is».
A matematikának köszönhetem, hogy pozícióm az osztályban és az egész kollégiumban nagyon megszilárdult. Nem is leszek soha olyan híres ember, mint amilyen Pápán voltam «kis zsidó» koromban. Noha kívül laktam, bejártam a konviktusba, hol segítettem fogyasztani a «szatyit» (fehér kenyér), amely a «markó» mellett (kis cipó), a legízletesebb tápszer, melyet valaha élveztem. Ott már szakállas, bajszos theológusok és jogászok is szóba állottak velem. A beszélgetések és viták örökös témája a politika volt. Az egész kollégium balpárti, csak éppen a historia tudós és nagytekintélyű professzora, Bocsor István mert Deákhoz állani. Itt hallottam hát az első politikai vitákat, mert bár a nagy többség Tiszát és Ghyczyt imádta, akadtak a szélsőbalnak is lelkes hívei. Ebből következett a vitatkozás másik nagy tárgya: a szabadságharc. Kossuth bálványozásában, Görgeynek és az akkor Kossuth ellen fellépő Perczelnek elítélésében mind egyet értettünk. Meg kell jegyeznem, hogy nemcsak a tárgy, hanem a tárgyalás módja is sokkal komolyabb tartalmú és parlamentárisabb volt, mint ami nálunk az osztályban óraközökben dívott. Elkeseredett harc folyt a nagy folyosón «baglyok» (elsőéves) és «vércsék» (másodévesek) közt.
Vakációra mindig haza szoktunk utazni, kivéve természetesen azokat, kik legációba mentek. Többen is voltunk somogyiak, az idősebbek kocsit szoktak bérelni és együtt indultunk haza, megosztva a költséget. Vidám volt az út, csupa ének és anekdotázás. 1868 nyarán azonban elhatároztam, hogy gyalog megyek haza. Volt két forintom útiköltségnek, meg egy botom és nagyon jó kedvben indultam kora reggel a hosszú útnak. Csak arról feledkeztem meg, hogy szűk a csizmám - mind magyar ruhában jártunk. Somló-Vásárhelyig valahogy eljutottam, de aztán csak úgy mehettem tovább, hogy ballábamat bepólyáztam egy kendőbe, a csizmát pedig hátamra vettem. Ha jött kocsi vagy szekér, fölkéredzkedtem, vagy egy pár hatost ígértem és így másnap este szörnyen dagadt lábbal hazakerültem. Ott azonban a várt bámulás helyett erős dorgálással fogadtak. Ez volt oka annak, hogy 1869 húsvéti vakációra ismét gyalog mentem haza, de már jó lábbeliben és így minden baj nélkül.
Pápai iskolázásom utolsó két éve minden nagyobb kellemetlenségtől mentes és egyik legboldogabb kora életemnek. A VII. osztályban már bölcsészek, azaz urak voltunk, ami elég furcsa volt az én esetemben, mert csak 12 éves multam. Szilágyi tovább is tanított, Tarczy Lajos és Bocsor István meg csak ott oktattak. Olyan tanáraim voltak abban a vidéki kisvárosban, hogy mikor Pestre jöttem az egyetemre, nem emelkedést, hanem alacsonyabb színvonalat észleltem némely szakban. Bocsor nagytudományú férfiú volt, kátói jellem, szigorú és igazságos. Történeti tankönyvünk nem volt, figyelni kellett tehát, ami bizony a számos hallgatóságnál - hetvenen voltunk - nem lehetett általános. Mondta is az öreg úr csaknem minden felelet után: tanulni kell, fiam, tanulni. Hegeliánus volt, Berlinben hallgatta a nagy bölcsészt és leggyakoribb szólása volt: «a világszellem a maga haladásában». Megvallom, én sem értettem mindig, de óra után meg szoktam kérdezni és ő megadta a felvilágosítást és örvendett érdeklődésemnek.
Tarczy mestere volt az előadásnak, a legszárazabbnak vélt tárgyat, a matematikát is úgy tanította, hogy élvezet volt hallgatni. Komoly tudós, azt hiszem, az első számbavehető magyar természettudományi könyvnek írója. Hírénél, eszénél és ékesszólásánál fogva egyházának igen befolyásos tagja. Azt mondták róla, hogy a legkisebb ajándékot is szívesen elfogadja, de azt sohasem bírtam elhinni. Engem első naptól fogva kegyébe fogadott. Az érettségin a parallaxisról kellett felelnem jó félórán át a püspök és a kurátor urak előtt. Volt az alsó veszprémmegyei esperességnek egy ösztöndíja, harminckét ezüst forint, annak a bölcsészhallgatónak szánva, ki az érettségin legjobban felel fizikából. Feleletem alapján megkaptam ezt az ösztöndíjat, el is mentem személyesen érte Perey János esperes úrhoz Fokszabadiba; avval a pénzzel mentem Pestre. Évekkel később, 1879-ben találkoztam Tarczyval, ki az akadémiai nagygyűlésre fel szokott jönni. Megköszöntem az ösztöndíjat, ő pedig elmondta, hogy az nem volt olyan egyszerű dolog. Az alapítólevélben ugyanis az áll: «az a helvét hitvallású ifjú» és emiatt a püspök és a kúrátor urak ellentmondtak annak, hogy engem tüntessenek ki vele. «Azt feleltem nekik, mégis csak fontosabb, hogy legjobban tudja a fizikát, mint az, hogy kálvinista legyen.» Ez 1870-ben történt, azt hiszem, valamivel később már nem fogadták volna el ezt a szabad értelmezést.
Különben is híres volt a szintén hegeliánus öreg úr arról, hogy nem sokba veszi a vallás ügyét. Az optikában, a szivárványt magyarázva, rátér a szó eredetére. Szerinte a szivár = aorta, ugyanazon alakú és azután nevezték el azt a tüneményt, mert a vány-vény a magyarban hasonlóságot jelent p. o. hitvány, olyan, mint a hit.
Mikor Pápán elbúcsúztam tőle, nyitott ajánlólevelet adott volt kollegájához, Molnár Aladárhoz, ki akkor tanácsos volt a közoktatásügyi minisztériumban. Ebben a levélben azt írta, hogy átadója matematikai lángész, kihez a legszebb reményeket fűzi és ki a magyar névnek az egész világon becsületet fog szerezni. Elolvastam - és nem adtam át a levelet.
Bűn volna meg nem emlékeznem Vályi Ferencről, Jókai sógoráról, ki a vegytannak volt professzora. Ebből ugyan nem sokat tanultunk, de annál több életbölcsességet. Vályi maga volt a szívesség, a jóság és ha a kísérleteket elvégezte, szép szóval tartott. Így jött szóba Petőfi is, ennek az iskolának növendéke. Vizsga volt latinból és a szövegben előfordult a genu szó, melyet nem bírt lefordítani. A pódiumon állott mellettem Tarczy tanár úr, ki nagyon szerette Petőfit és hogy segítsen rajta, térdére mutatott. Sándor úr ezt észreveszi és gyorsan kimondja: folt. Tarczy professzor úr nadrágja térdén ugyanis jókora folt díszlett.
Tarczy eljárása velem szemben az ösztöndíj ügyében a felvilágosodott autokratáé volt. Egy más ösztöndíj is volt kitűzve, éppen történelemre. Annál azt kellett tapasztalnom, mi a demokrácia. Az alapítvány szerint az osztály dönt. Rendesen az első kapta, de most a negyedik pártot ütött, híveket toborzott egy-egy pohár sörrel és így egyformán 32-32 szavazatot kaptak. Reám mindössze két szavazat esett.
Matematikában és történelemben mondhatom, orákulum voltam. Mikor elsőéves bölcsész voltam, a másodévesek, élükön Pollák Illés barátommal, bizony hozzám fordultak, ha bonyolultabb geometriai problemákra került a sor. De előadást kértek tőlem a közjogra készülő jogászok is, pedig azok szörnyű nagy urak voltak, némelyik már velocipédon feszített.
Az iskolába járás és tanulás mellett maradt időm az olvasásra is. Az önképzőkörnek, mely büszkén számította tagjai közé Petőfit és Jókait, gazdag könyvtára rendelkezésünkre állott. Főképpen szépirodalmat olvastam. Jókai volt akkor a kollégium bálványa, nem csoda, ha műveit a legrégebbieken kezdve, végig elolvastam és nem tudtam betelni velük. Akkor a Kőszívű ember fiait vártuk és mikor megjelent, minden lehetőt megtettem, hogy hozzáférjek, de sorshúzás volt és hetekig tartott, míg kezemhez jutott. El is olvastam úgyszólva egyfolytában és ez volt annak a forradalomnak, melyről eddig is annyit beszéltünk, első képe, mely tán eszményítve, mégis életet mutatott és nem szavakat és formulát. Tudtuk, hogy a Baradlay-család alatt a Tisza-nemzetséget kell értenünk és így egy kapoccsal több fűzött minket a balközép híres vezéréhez, ki egyúttal a dunántúli kerület főkurátora volt. Tisza Kálmán 1869-ben, mikor elsőéves voltam, eljött a matematikai vizsgára. Tarczy, miután az elsők feleltek - én voltam a hatodik -, udvariasan megkért, maradjak ott táblatörülőnek. Nem mindjárt értettem meg, de csakhamar felcsillant bennem szándékának megismerése. Mint táblatörülő kisúghattam és ki is súgtam az osztályt. E téren is pompás ügyességre tettem szert.
Mikor érettségihez gyűltünk össze a nagy teremben matematikai dolgozatra, a katedrától jobbra ültem. Néhány perc mulva észrevettem, hogy nem jó ott a világítás - átültem balra. Csak hárman vagy négyen maradtak régi helyükön. El is tekintve a matematikától, a jövő kultúrhistorikus számára megírom, hogy a magamén kívül még három társamnak csináltam meg a latin és két szerb diáknak a magyar dolgozatot. Be kell vallanom, hogy e munkamegosztás következtében latin dolgozatom nem volt hibátlan, mit Szilágyi professzor úr mindjárt közölt is velem.
Az otthon töltött éveken kívül talán a pápaiak voltak leghatározottabb befolyással jellemem fejlődésére. Otthon szabad voltam, de olyan erős volt a családi kötelék és olyan kicsi a gyerek, hogy a szabadsággal visszaélésről alig lehetett szó. Győrött iskolában, de lakásomon is, szinte túlságosan gyámság alatt tartottak. Pápán teljesen szabad voltam, magamra hagyatva, magam felelősségére, legföllebb atyám régi barátai és növendékei törődtek velem. Mégis, mondhatom, teljesen romlatlan maradtam, nemcsak tettben, még gondolatban is. A szabadság és önrendelkezési jog nem vált erkölcseim ártalmára. A pápai főiskola pecsétjén áll egy tölgyfa e felírattal: Szabadon tenyészik. Én e tölgyfa árnyában nevelkedtem és örök hálával vagyok iránta.
Más tekintetben azonban maradandó káros hatással volt a magamra hagyottság. Otthon a szülői gond, meg a testvéri szorgosság és vetélkedés elfojtotta a rendetlenségek kétségtelenül bennem rejtőző csiráját. Most azonban ez a hajlamom teljesen uralomra juthatott. Testemre tiszta voltam, de már ruhámmal semmit sem törődtem, lehettek azok foltosak vagy rongyosak, nem szólt meg érte senki. Társaságba alig jártam és így hiányzott a külső ösztön is a jobban öltözködésre. Ha szünidőre hazamentem, vagy atyám meglátogatott, mély szomorúságba döntötte ez a hibám. Meg voltam hatva szívem mélyéig, életemet is odaadtam volna érette, de még csak nem is ígértem neki soha javulást. Tudtam, hogy képtelen vagyok reá.
Ehhez járult még társaim legnagyobb részének nyersessége, trágár szava és brutalitása. Ez éppen úgy rám ragadt, mint Győrött a ghettó nyelve, csakhogy sokkal nehezebb volt megszabadulnom tőle.
Boldogságomat fokozta, hogy volt már miután mindig annyit sóvárogtam, barátom. Volt kettő is. Egyiket sem láttam, mióta Pápáról elkerültem. Az egyik Tóth Benő volt, finom, kedves, nőies ifjú, kivel öröm volt beszélni és ki tanulásban, műveltségben is megállotta helyét. Szegényről csak sokkal később hallottam, hogy mint megyei pénztárnok sikkasztott és öngyilkos lett. A másik Szabó Gyuri. Testileg, lelkileg erős fiú, maga az egyenesség és becsületesség, ki engem úgy becézett, mintha öccse lettem volna. Sok szép órát töltöttünk együtt sétálva, beszélgetve, Hármunkat az elválhatatlanoknak neveztek.
Pajtásaim kedvéért megtanultam kártyázni is. Igaz, hogy csak titokban lehetett, mert a pedellus el szokott látogatni a deákszállásokra. Érettségi előtt kétheti szabadságunk volt készülésre. Előre bejelentettem, hogy nekem készülnöm nem kell és a két hetet ferblizéssel töltöttem. Ebből keletkezett az a Pápán mint hallom, most is elterjedt legenda, mintha nagy kártyás lettem volna. Igaz, hogy vesztettem 5 forintot, akkoriban nagy pénzt. Otthon ezt töredelmesen bevallottam atyámnak, aki szavamat kérte arra, hogy többé szerencsejátékot nem játszom. Ezt becsületesen meg is tartottam.
Ez az elbizakodottság, mondjuk hencegés, volt másik bűnöm, mely pápai eredetre vall. Csodagyereknek néztek, bámultak, hát magam sem tartottam semmit lehetetlennek. Későbbi életem, azt hiszem, eléggé bizonyítja, hogy becsületesen törekedtem a csodagyermekség békóiból folytonos és komoly munkával kiszabadulni.
Otthon és Győrött is gondossá, takarékossá tettek a szűk viszonyok, az «angusta res domi». Pápán sem voltam Kroesus, de a pénzkiadás már nem okozott fájdalmat, sem bűnbánatot. Környezetem hatása alatt behódoltam társadalmunk szörnyű előítéletének, mely megveti a becsületesen szerzett vagyont, bálványozza az örököltet. Különben e gyökeres változásba kétségtelenül belejátszott a nagyzás is.
Még csak két adat az érettségi vizsgáról. A hatodik és hetedik osztályban rendesen eljártam a hittani leckékre és volt is bizonyítványom. Aztán meguntam az álszenteskedést és a VIII.-ban már nem frequentáltam. Mikor érettségire jelentkeztem, Szilágyi osztályfőnök úr kérte a hittani bizonyítványt. Őszintén megmondtam, nincs és nem is lesz. Erre minden megjegyzés nélkül beírta az osztálybizonyítványba a «kitünőt» hittanból.
Másik emlékezésem nem személyemre vonatkozik. A vizsga a kollégium elsőemeleti nagytermében folyt le. Amint társaim az ajtóból kiléptek, földhöz vágták tankönyveiket és a vizsga végén az egész hosszú és széles folyosó tele volt velük. Nem tudom biztosan, szakítást jelentett ez a rabnak ítélt tanuló élettel, vagy pedig egyszerűen azt, hogy nem volt antiquárius Pápán.
Hazaértemkor nagy örömmel fogadtak, nemcsak a bizonyítvány és az ösztöndíj miatt, hanem azért is, mert igen jó színben voltam és kezdtem nőni. Anyámnak kijelentettem, hogy egy álló napig enni fogok. Beültem a lugasba és tőlem telhetőleg végre is hajtottam szándékomat.
A szünidőm kezdetére esett a porosz-francia háború kitörése - a Simplicius primas esete. Mindenki avval foglalkozott, alig bírták az új híreket bevárni: feltünt nekem, mennyire franciapárti mindenki. Ezt nem tartottam helyesnek és főkép az újságok befolyásának tulajdonítottam. Ekkor tünt fel először előttem a sajtó hatalma, hisz addig újságot alig olvastam. Igaz, hogy a poroszt nem szerettem, de a franciáért sem rajongtam, ideálom az athénin és rómain kivül az angol volt. Mivel pedig már a háború előtt francia volt a diáki közvélemény, még verekedni is kész voltam anglomániámért.