Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Szinházi figyelő

Schöpflin Aladár: Narcisse
Brachvogel drámája, Davis átdolgozásában, a Nemzeti Szinházban.

Romantikus módszer szerint elképzelt és megkonstruált dráma: történelmi milieu, kosztümök, udvari intrikák, végzetes, nagy ambiciók és végzetes nagy indulatok sok fordulatú, elég lazán fűzött, de egy-egy meredek élre állított jelenet körül füzött cselekvény, sok szálból bonyolítva, hogy kirobbanásai annál nagyobb izgalomban történjenek, a központban egy rikító ellentét - a pompában fürdő, történelmi nagy courtisane és a csavargóvá züllött egykori szerelmese s a cél: ezt az össze nem keríthető két szereplőt nagy, izgalmas kerülővel egy nagy mise en scčne-ben végül összekeríteni.

Minden fontos szereplőben két ellentétes indulat. Pompadourban a legmagasabbra, királyi trónra törő ambició, amelyre szülei ránevelték és az első szenvedélyes szerelem emléke, amelyet hiába fojtott el hatalom, fény, szerelmi játék, az első adódó alkalommal kilobban a végzet szörnyű erejével. Narcisseban a hitszegő ifjúkori szerelmes iránti olthatatlan szenvedély - ebben a stílusban minden szenvedély olthatatlan - és a legalsó proletáriátusba züllött kispolgár vad gyűlölete a népet szipolyozó királyi szerető iránt. Choiseulben a machiavellisztikus diplomata hatalom-éhsége és a szerelmében sértett hiúság, mikor megtudja, hogy Pompadour nem őt szerette, hanem még mindig Narcisset szereti. Ezeknek az ellentétes indulatoknak a torlódásából szövődik a cselekvény.

Pompadour undorodik a vén kéjenc XV. Lajostól, de játssza vele a szerelmet a hatalomért. Choiseultól sem vonja meg szerelmét, mert szüksége van a ravasz diplomatára - szintén a hatalomért. Már azon a ponton van, hogy eléri célját: a pápa megadta beleegyezését, hogy a király elváljon Lesczinszka Máriától és elvegye Pompadourt. Élete tetőpontján áll, mikor egy kikocsizás alkalmából lát valamit vagy valakit a tömegben, amitől szivgörcsöt kap, elájul és egészen kifordul magából. Azóta beteges, szomorú és elgondolkozó. Choiseul csak annyit tud meg tőle, hogy amit látott, az a végzete, de az okos diplomata - II. Katalin cárnő «Európa kocsisa (cocher de l'Europe) csúfnévvel tüntette ki - nem tudja, mi ez a végzet. A kevésbé okos, de némileg járatos szinházi néző már tudja, hogy ez a végzet okvetlenül egy férfi, akihez a szép courtisanenak valamikor nagy köze lehetett.

A szép Mademoiselle Chimault, a Comédia Français kitűnő művésznője, akire a fiatal és friss női szépségre túlérzékeny király már rávetette a szemét s akit ezért az udvar is észrevett, izgatottan jön az enciklopédisták estélyére és esdekelve könyörög Choiseul előtt egy emberért, akit bujtogató utcai beszédeiért keres a rendőrség, s akit szánalomból ő rejteget magánál. Az illető a szép művésznő állítása szerint nagyszerű lángész, csak szerencsétlen és ezért él züllött életet. Choiseult érdekli ez az ember s odahivatja a bálba. Ez a romantikában a legromantikusabb: a züllött, rongyos genie, aki a maga nyers módján megmondja az igazat az udvaronc enciklopédistáknak és a fényes nagyuraknak, még magának Choiseulnek is. Az udvari társaságba belecsattan a közelgő forradalom petárdája, - egyelőre csak csattan és nem robban, de mi, akik a darab szerzőjével és átdolgozójával együtt tudjuk, hogy XV. Lajosra XVI. Lajos következett, tudjuk, hogy fog majd robbanni is. De most már biztosan tudjuk, hogy amit az elébb Pompadour a végzetének nevezett, az nem lehet más, mint Narcisse.

Csakhamar megtudja ezt Choiseul is. Magától Pompadourtól, aki elmondja első, fiatalkori szerelmének szomorú történetét, amelytől soha nem tudott szabadulni, amely hatalma és pompája tetőpontján is mindíg furdalja, mint a lelkiismeret, mert ő is bűnös abban, hogy szerelmese kelleténél hosszabb időt volt kénytelen börtönben tölteni s emiatt elzüllött. Nem is kell kimondania Narcisse nevét, kimondja Choiseul, mint egy nagy elmeéllel megfejtett rejtvény végszavát. De nem sok öröme van e megfejtésben; meg kell tudnia, hogy Pompadour nemcsak a királyt nem szerette soha, hanem őt, Choiseult sem. Egy romantikus szerep ilyenkor nem tehet mást, minthogy bosszút esküszik. Choiseulnek a bosszúhoz több ütőkártyája is van, a legerősebb köztük Narcisse. Sejti, hogy Narcisse a szép színművésznőnél rejtőzködik, tehát látogatást tesz itt: felhasználja az alkalmat, hogy egyszerre két ütőkártyával is lecsaphasson. Tudja, hogy Mlle Chimault azért vonakodik a király vágyának engedni, mert titokban Narcisset szereti. Kicsalja tehát Narcisseból a szenvedélyes vallomást, hogy ő még mindíg vad, a sok szomjazástól annál csillapíthatatlanabb szenvedéllyel sóvárog ifjúkori szerelme után, akiről nem is sejti, hogy időközben Pompadour marquise, a gyűlölt courtisane lett belőle. A szerelmében csalódott színésznő most már hajlandó lesz elmenni a királyhoz, a szenvedélyes Narcisse pedig kapva-kap az igéreten, hogy Choiseul elvezeti az ő imádott Toinettejéhez.

Mialatt azonban Choiseul ezt a diplomáciai mesterfogást végrehajtotta, Pompadour sem marad tétlen. Közben kieszközli a királynál Choiseul elcsapatását s a kerti ünnepélyére érkező kancellárnak át is adja a hatalmas terjedelmű papírgöngyölegbe foglalt elbocsátó levelet. Akármilyen beteg és szomorodott szívű Pompadour, ezt az örömöt nem tagadja meg magától. De Choiseul is jön az adukkal. Előbb bevezetteti Chimault kisasszonyt, akit a király magához rendelt éjszakára. Ezt az ütést az elmés courtisane könnyen kiparirozza: az amugy is húzódozó, erényes színésznőnek megmagyarázza, hogy mit várhat a királytól, hogy itt csak egy éjszakai szórakozásról lehet szó, az úr azért ő, Pompadour marad. A szüzies művésznő visszariad a rá váró szereptől és inkább kolostorba megy, mint a király ágyába. A másik, a nagy ütőkártya, Narcisse, már hatásosabb. Choiseul behívatja: az első pillanatban mámoros viszontlátása a rég elszakadt szerelmeseknek, de aztán Narcisse megtudja, hogy az egykori kis Toinette a mai nagy Pompadourral azonos. Feltámad benne a bősz elkeseredés, a nép fiának gyűlölete a királyi szerető ellen. Ő a Nép, amelyet a vérszopó courtisane pazarlásával tönkretett, kiszipolyozott, megalázott, aki ellen felgyülemlett minden gyűlölete a francia sziveknek. A Nép nevében szörnyen megátkozza egykori szerelmesét. Pompadournak ettől az átoktól - romantikus stílusban szólva - megszakad a szíve, modern lapossággal azt mondjuk: az amúgy is szívbajos nő szívszélhüdésben hal meg. Choiseul bosszúja betelt, Narcisse megőrülten siratja egykori kis Toinettejét és Pompadour holtteste mellett felkél a királyi udvar új napja, a meghalt courtisane udvaronc-népe hódol az új courtisanenak, Dubarry grófnőnek.

Egy nagy anachronizmus van az egész dologban. Nem az, hogy a darab kissé önkényesen bánik a történelmi igazsággal, hogy pl. Pompadour nem a versaillesi kastélyban és nem szívszélhüdésben halt meg, hogy nem ő, hanem jóval később Dubarry buktatta meg Choiseult stb. Ezzel hajlandók volnánk nem törődni. Az anachronismus abban van, hogy a darab az ötvenes évek közönségének készült, amely még tudott hinni az ilyen romantikában. Mi már nem tudunk hinni benne. Folyton érezzük benne a mache-t, egy elmúlt kor elavúlt módszereinek majdnem automatikus funkcionálását, azt, hogy Brachvogel a maga korában egészen jó drámaíró lehetett, de nem volt az a nagy és eredeti szellem, akinek műve a stílusok és világfelfogások változásain át is élővé tudna konzerválódni. Ezen Davis, a modern átdolgozó sem tudott segíteni. Nem élő test ez a dráma, hanem fagyasztott hús. Nem egészségtelen, nem is épen étvágyrontó, de nem is jóízű. A vitamin illant ki belőle.

Ami megmaradt: a szerep-dráma. Egy sereg staffage-szerepe egy sereg szinésznek ad egy-egy hálás pillanatot s van benne négy nagyterjedelmű és szélesskálájú szerep: Narcisse, Pompadour, Choiseul és Mlle Chimault. A legérdekesebb ezek közt Narcisse. Ezt Odry művészetének teljességével játssza, sötét tűz van előadásában, vadság és izgalom és az a valami, amit úgy lehet mondani, hogy a tehetség kisugárzása a züllött emberből. Későbbi jeleneteiben a szerep egyre egyoldalúbban pathetikussá válik s ezt a retorikát Ódry minden tehetségével igyekszik ellensúlyozni és sikerül mindvégig megtartania az első megjelenéskor adott körvonalat. Várady Aranka szerepe szentimentális részeiben szuggesztív tud lenni, de alig tudja elképzeltetni azt a Pompadourt, aki különös érzéki varázzsal fonja körül a királyt és Choiseult s akiben lobogva él a hatalomra vágyó ambició. Palágy Lajos Choiseulje intelligens, kifogástalan routineu szinészmunka, de ennél semmivel se több. Lánczy Margit nagyon is szentimentálisra hangolja a szép színésznő alakját, nem az alakot, csak a szerepet érezzük játékában. Az egész előadásban az tűnik fel legnagyobb hiánynak, hogy a kisebb szerepű udvari emberek beszédében és mozgásában nincs elegáns símaság, - nem olyan emberek mozognak a szinpadon, akiknek természetes levegőjük az udvaronci síma hajlongás és mosolygó elmésség, hanem olyanok, akik betanult, tradicionális sablonokat mutatnak be. Tánciskolai növendékek, nem kész táncosok. Ez pedig annyival nagyobb baj, mert az előadás sikere nagyon jelentős részben épen a játék eleganciáján fordul meg.