Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Szinházi figyelő
Ez a legtöbb részében mulatságos vígjáték a legkeserűbb szatírája a mai kornak. Az az élettapasztalat, melyből íródott, körülbelül így szól: az erkölcs csak olyan iskolai pensum, mint a latin nyelv vagy algebra, tanítják az iskolában, tehát be kell vágni és aztán elfelejteni, mert aki komolyan veszi és életében meg akarja valósítani, az mindig póruljár, a többiek lenézik, hülyének tartják és aszerint bánnak vele, vagy kirúgják vagy kihasználják tisztességtelen céljaikra. A szélhámosok és panamisták ellenben nagyszerűen boldogulnak, köztiszteletben állnak, mert pénzük van, mert az emberek, férfiak és nők egyaránt, csak a pénzt tisztelik. A becsületes ember tehát nem tehet mást, ha nem akar örökké a mindenki lábtörlője maradni, minthogy hozzáromlik a többiekhez, a saját fegyverükkel harcol a panamisták ellen és nálunk is nagyobb panamista lesz.
Ez a lehangoló tanulság ősidők óta forog az irodalomban, olyan írók műveiben, akik a morális élre szeretik beállítani szemléletüket, s ha van benne túlzás, az csak a szatírikus megengedett túlzása, mert alapjában az élet egy nagy és örök igazságtalansága rejlik benne: az ember világi boldogulása nincs arányban, sőt legtöbbször fordított arányban van a morális értékével. Ma pedig ez a szatíra nagyon is aktuális, mert a háború után világszerte beállott erkölcsi és gazdasági zűrzavar óriási módon kifejlesztette a demokratikus társadalom-szervezetnek úgylátszik elkerülhetetlen velejáróját, a korrupciót.
Pagnol a kérdés felvetésében nem veti meg azokat az örökérvényű banalitásokat, amelyek nélkül az irodalom nem is élhet, mert az élet minden időkben egyforma jelenségeiből származnak. Nem kerüli el őket a kérdés kifejtésében sem. Ilyen banalitások közül való, hogy az erkölcsi elvek érvényében rendületlenül hívő élhetetlen embert tanárnak teszi meg. Ezt évszázadok óta így csinálják a színpadi írók, egy ősi és egyetemes diákkori szemlélet befolyása alatt. A diák ösztönszerűleg titkos szkepszissel áll szemben azzal, amit az iskola az életről tanít neki s a szeme előtt a tanár az, aki ezeket a tanításokat, melyekben ő legfeljebb félig-meddig hisz, föltétlenül komolyan veszi. A tanár pedig az esetek túlnyomó számában nagyon szegény, anyagilag és társadalmilag háttérbe szoruló ember, tehát a diák primitív szemlélete szerint élhetetlen ember is. Pagnol Topáz tanára tehát az irodalom ősalakjai közül való, de hiszen hova lenne az irodalom és különösen a dráma ilyen ősalakok nélkül? A közönség is szereti az ilyen alakokat, akikre azonnal ráismer s akiknek előre tudja a főtulajdonságait. Pagnol ezzel többek között nyer egy jó színteret is az első felvonásra: az iskolai tantermet, melyben mulatságos dolgok folyhatnak le: slemiles flirt Topáz és az igazgató lánya közt, a szép kokott alkuja az igazgatóval, kinek intézetében akarná elhelyezni a kis fiát, az iskolai óra a vásott kölykek és a szelíd tanár között, Topáz úr hősies megállása a tisztesség mellett, a bukott diák előkelő összeköttetésű anyja és az igazgató ellen, aminek eredménye az, hogy a gazember igazgató kirugja állásából a becsületes tanárt. A változatosan forgó és nagyobbrészt mulatságos jelenetekben azonban már érzik Pagnolnak az a hajlama, hogy túllő a célon, túlságosan tutyi-mutyinak mutatja a tanárt s az alapjában véve tragikomikus figurát elkarikirozza a bohózat felé. Attól kezdünk félni, hogy a distancia a becsületes tanár és a panamista többi szereplők között túlságosan nagy lesz s a tétel, amit az író demonstrálni akar, elveszti meggyőző erejét. A további felvonásokban ez a túlzás még messzebb megy. Topáz tanár úr olyan tökéletesen élhetetlennek és a világ dolgaival szemben vaknak mutatkozik, hogy sokszor már szinte hajlandók vagyunk igazat adni azoknak, akik szimpatikus hülyének tartják s inkább ostobaságának tulajdonítani a bajokat, melyekbe keveredik, mint a világ panamista berendezésének. A jóhiszeműség egy bizonyos mértéken túl ostobaság s aki olyan vak, hogy a panamisták által neki felajánlott jó állást azért utasítja vissza, mert az hiszi, hogy azok iránta való nagylelkűségből kreálják, az kevéssé alkalmas médium az erkölcs érvényének vagy érvénytelenségének demonstrálására. Az író cukrozva akarja beadni a keserű pilulát, mulatságosan exponálni ítéletét a mai kor moráljáról, de túlcukrozza a pilulát és túlexponálja az ítéletet. Van még egy másik baj is: Topáz úr szemének kinyílása és a panama-üzletekbe való belebonyolódás miatti lelkiismeretfurdalása túlsoká tart a szinpadon: minduntalan súrolja azt a határt, ahol az unalom kezdődik. A néző már türelmetlen kezd lenni, szeretne felszólni a szinpadra a derék tanárnak, hogy térjen már észre. Ez a türelmetlenség érdekesen nyilatkozik a vígszinházi előadáson. Mikor Topáz tanár az utolsó felvonásban gavallérosan kiöltözve, kiborotválkozva, monoklisan jön be, most már mint szakképzett panamista, - a nézőtér mintegy fellélekzik: no végre! és kitör az előadás leghevesebb nyiltszíni tapsa. A főpróbán legalább így volt. Különösen a nők örültek a megújhodott Topáznak. Ez nagyon jellemző a közönségre: már rég kívánták a szimpatikus tanárnak, hogy legyen jobb dolga, szerezzen pénzt, elegáns ruhát, ha panamák árán is. Néha nemcsak a szinpadon, hanem a nézőtéren is van humor. Topáz úr hirtelen és mégis csak valószinütlen átalakulása slemilből túlélelmes faiseurré nem zavar senkit; hiszen eleitől fogva láttuk, hogy Pagnol nem psychológián keresztül nézi a dolgokat, hanem az erkölcskritikán keresztül.
Mindez azonban csak azt jelenti, hogy az embernek kedve van vitatkozni Mr. Pagnollal, nem pedig azt, hogy a darabbal elégedetlenek volnánk. Komoly és nagyon tehetséges író munkája ez, bátor állásfoglalás van benne s a fővonalakban való bizonytalanságok mellett legtöbb részletét igaznak, a premisszákból következőknek érezzük. Kitünő szatírája ez a mai életnek, a legérzékenyebb pontok egyikén megfogva. Karikatúrái életízűek, a panamázó városatya, a kokott, aki egyúttal üzlettársa és ügynöke is a barátjának, a csirkefogó iskolaigazgató, a cinkossá vált öreg tanár és a naiv fiatal tanár - mind olyan alakok, amelyek a darab mondanivalóinak különböző oldalait kitűnően megvilágítják. Pagnol mester abban, hogy hogyan kell a mondanivalót az egyes személyekre úgy elosztani, hogy a végén a demonstrálandó tétel pontosan összezáruljon. A dialógusa pedig mindig szellemes, a szituációkból folyó, minden szó célba talál.
Az előadást