Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Irodalmi figyelő

Komlós Aladár: Nyugaton a helyzet változatlan
Remarque regénye - Fordította: Benedek Marcell - Dante

Remarque kortársai, mindazok, akikbe fiatalságuk érzékeny esztendei alatt úgy beleivódott a harctér emléke, akárcsak szerelmeiké: rég vágyódnak egy olyan könyv után, amely fel tudná idézni elporladt éveiket. Az ember idővel kegyelettel gondol életének legrosszabb szakaszaira is. Mi is szeretjük már a háborús emlékeinket. Ez összefér a militarizmus elvi gyűlöletével. A háborút gyűlöljük; de nem a lefolyt háborút többé, amely nem ellenséges sors, hanem multunk egyik része. Évek óta sóvárgunk egy igaz, szép háborús könyv után. Mit remélünk tőle? Amit minden művészi alkotástól. Képzeletünkben meg akarjuk ismételni, amit valaha átéltünk; de most éberen, nyitott szemmel akarjuk fogadni az élményeket, amelyek sötétjében egykor csak vakon fúrhattuk előre a fejünket.

A háború azonban igen hálátlan formát és anyagot nyujt az írónak. Formában: véletlen rendben, lazán egymás mellé rakott epizódokat, anyagban: a képzeletet legjobban megragadó egyes ember karaktere és dolgai helyett - amelyek egy műben, ha ez a háború regénye akar lenni, nem lehetnek fontosak - a modern harctér különös élményeit. Valóban különösek: gondoljuk el, a háborús regényben nem lehet jelentősebb szerepe a szerelemnek, amelytől a legtöbb elbeszélő mű a feszültségét kapja; a harctér atmoszférája intenzív, de igen elemi, homályos, mert eddig még nem elemzett s alig is elemezhető érzésekből tevődik össze, lényünknek valami ősi, állati rétegében, ahol a test és a lélek még egészen szorosan összefügg. Harcteret járt ember azonnal megérzi, ha egy leírásban ez az atmoszféra nem stimmel. A legkönnyebben felismerhető és leggyakoribb baklövés, amit a tájékozatlanok elkövetnek, az, hogy állandóan rohamok közt, a félelem és a gyilkolási láz paroxizmusában rajzolják a katonát (l. Szabó Dezső: Elsodort falu-ját; Oláh Gábor: Fekete angyal-át; Egry Viktor fiatal felvidéki író «Fölkél a nap» c. regényét, amelyben nem kevesebb, mint 150 kilométeren át folyik szakadatlanul a közelharc.) Remarque - akinek «Nyugaton a helyzet változatlan» c. könyve most jelent meg magyarul Benedek Marcell élvezetesen sima és magyaros fordításában - érzi ezt a sajátos atmoszférát: «Arcunk nem halványabb és nem pirosabb - írja -, mint máskor; nem is feszültebb vagy ernyedtebb és mégis egészen más. Érezzük, hogy a vérünkbe valami kontaktus kapcsolódott be. Nem szóbeszéd ez, hanem tény. A front, a front tudata az, ami ezt a kontaktust megteremti. Abban a pillanatban, amint az első gránátok fütyülni kezdenek, amikor a levegőt széttépik a lövések, az ereinkbe, a kezünkbe, a szemünkbe hirtelen beköltözik valami meglapuló várakozás, leselkedés, egy erősebb ébrenlét, az érzékeknek különös hajlékonysága. A test egyszerre teljes készenlétbe helyezkedik.» Híre sincs ebben paroxizmusnak. Soha alantasabb életet! A harctéri regény oktávokkal alacsonyabb szférákban játszódik le, mint bármely más átlagos elbeszélő mű; a harctéri regény inkább fiziológiai, mint lélektani természetű, elsősorban a gyomor és az idegek folyamatát írja le, s a katona testi viszonyát a tárgyakhoz, amelyek közt él, a fölötte és körülötte csapkodó hangokhoz, az időjáráshoz, az ételekhez, a ruhájához, mely néha hetekig nem kerül le róla, bajtársaihoz és az ellenséghez, amelytől minden órája függ, de amely nem kerül szeme elé soha, viszonyát a lövészárokhoz, amelynek minden egyes szöglete és kavicsa idővel oly meghitt ismerősévé lesz, hogy néha maga is elálmélkodik rajta, mily meleg szível áll meg egy-egy pillanatban a vérrel és agyvelővel telefröcskölt sárfalak között (mintha otthon sétálna, kisvárosának valamelyik utcáján, vasárnap délelőtt), viszonyát a földhöz, amelyet Remarque kitünően lát: «Senkinek sem jelent a föld oly sokat, mint a katonának. Ha hosszan, hevesen odatapad hozzá, ha arcával, tagjaival belévájja magát a pergőtűz halálfélelmében, akkor egyetlen barátja, testvére, anyja: a föld. Félelmét és kiáltásait belenyögi hallgatásába és nyugalmába. A föld felfogja mindezt.»

Írók számára, akik nem akarnak a háborúnak szolgálatot tenni, van a harctéri regénynek egy nagy problémája: a művészi ábrázolás, természeténél fogva, a legrútabb dolgokat is önkéntelenül széppé varázsolja; nem teszi-e vajjon vonzóvá a harcteret is? Egy példa: Leonid Andrejev «Vörös kacaj»-a egymásra halmozza a háború rémségeit; de ép ezért, szándéka ellenére, érdekessé és képzeletizgatóvá teszi tárgyát. Wilde Oszkár megtalálta a kérdés egyetlen helyes megoldását: «Meg kell mutatni a háborúról - írja valahol -, hogy unalmas s egyszerre el fogja varázsát veszíteni.» Nem a pacifista propaganda szempontjából mérem a háborús regény jóságát, mégis örülök, hogy Remarquenak sikerül a paradox csoda: művészi munkát írni, anélkül hogy magukat az ábrázolt dolgokat is művészivé avatná. Valóban, nincs hatásosabb cáfolata az ostoba és frivol felfogásnak, amely a «nagyszerű és változatos» élményekért helyesli a háborút, mint megmutatni a harctéri élet baromi alantasságát. Az ember minden megnyilvánulása a létfentartást szolgálja itt; aljas állati nyomoruság ez, a hősről kiderül, hogy fél és nyugalmat szeretne, vagy zabál vagy szeretne zabálni. Békében nincs az a kis szatócs, akinek életéből ne futná több eszmére és magasabb mámorra.

De mily nehéz a testi érzéseket meglátni és szemléltetni, megfigyelni és emlékezni rájuk! Mennyivel folyékonyabban tudunk beszélni Einstein elméletéről, mint a félig vegetatív folyamatokról, amelyek különbségeit szinte képtelen észrevenni megfigyelésükben gyakorlatlan szemünk. Remarque árnyalatos, gazdag és érdekes tud lenni ezeknek az érzéseknek a rajzában. Nem áll meg azonban a testi élet területénél általában, hanem még tovább szűkítve a harctéri sajátságok körét: elsősorban a félelem érzéseivel foglalkozik. A félelem óráit, amelyek első pillantásra tagolatlanul elnyúló gyötrelemnek látszanak, ki tudja tölteni eszméletek sokaságával. Azok a lapok, amelyekben ütközeteket ír le, nagy megjelenítő erejűek, a könyv legéletteljesebb részei. S persze a legérdekfeszítőbbek is: hiszen mi izgalmasabb egy halálveszedelemben forgó ember látványánál? De Remarque a félelem rajzában is megmarad az egészséges ember mérsékelt méreteinél. Csak egy is elhajlás a kísérteties, romantikus nagy rémület felé, - s a harctér már képzelet-izgatóvá és esztétikai hatásúvá lett volna.

Vannak emberek, akik mihelyt egy mű kedvez az általuk képviselt törekvéseknek, ezt a művet azonnal a magukénak érzik, s mert az övék, mindjárt remekműnek is tartják. Durva és önző emberek ezek. Nem tudom, nem esnénk-e az ő hibájukba, ha Remarque könyvét kelleténél nagyobb elragadtatással és fentartás nélkül üdvözölnők. Ez a könyv csak igen-igen kis részét bányássza ki a háború anyagában rejlő lehetőségeknek. Vet ugyan egy-egy futó pillantást a bajtársi érzésre (erre legtöbbet), a kórházra, a szabadságos katona hangulataira, a Hinterland alakjaira, de ezek a pillantások igazán nagyon futók s amellett kimarad az író tekintetéből a katona viszonya az ellenséghez és a feljebbvalóihoz, nem nyugtalanítják a parancsolás és a kiszolgáltatottság titkai, nem ismeri a győzelmes előnyomulás örömeit, a visszavonulás és összeomlás riadalmát, a nagy marsokat, nem meri megfesteni a csendes hosszú állóharc egyhangú végtelenségét, amely, igaz, nem fogható össze egy-egy kerek érdekes epizódba s csak az esőcseppek szakadatlan hullásához hasonló technikával volna ábrázolható, de amely nélkül a modern háborúnak hiányos, sőt hamis a képe, meglepően kevés ember is látott, s bár kellő elevenségű portrékat fest mindegyikről, egyiknek rajzában sem kap meg nagyobb finomsággal vagy mélységgel, (minthacsak a testi érzések megfigyelésében való ereje a magasabb pszichológiában való közepességét kompenzálná). Tehetséges, pontos, igaz könyv, tehetetlen dühvel fogják vicsorítani rá a fogukat azok, akiket kellemetlenül érint kedvenc háborújuk hű leírása, érdekes, jó és hasznos könyv, talán minden elődjénél jobb úton a harctér valóságának megragadása felé: de még mindig nem a Háború Regénye.