Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Irodalmi figyelő

Schöpflin Aladár: Vargha Gyula

Utolsónak halt meg abból a költői nemzedékből, amely közvetlenül a kiegyezés után lépett a világba. Arany János még olvashatta első verseit, melyek 1875-ben jelentek meg. Ifjúsága még a szabadságharc utáni évek erkölcsének, műveltségének, egész szellemi életének hatása alatt telt el. Lelki fejlődését még annak a ma már teljesen történelmivé vált kornak a szelleme döntötte el. S ő az egész lényét jellemző hűséggel ragaszkodott ahhoz a szellemhez, amelyet valamikor magába szítt. Természetes tehát, hogy semmivel át nem hidalható szakadék választotta el az egészen más levegőben nevelkedett, más hatások alól kikerült és más élményekből kiinduló mai nemzedéktől. Két teljesen különböző ideg-alkat ellentéte volt ez. Kálvinista puritánizmusa szabadosságnak látta a maiak vágyát a lelki szabadság teljessége után, a tradició megszakításának az új mondanivalók új formulázására való igyekezetet, az erkölcsi fegyelem meglazulásának a fentartás nélküli őszinte önközlés vágyát, a nemzeti fegyelem megbontásának az új kor előretörő új politikai eszméit, formátlan zűrzavarnak az új formákat kereső új stílusfordulatokat. Állásfoglalása az irodalmi életben a legszigorúbb ellenállás volt az új század írói stílustörekvéseivel és mondanivalóival szemben.

Ezen a puritán konzervatizmuson belül egy modern költő rejtőzött benne. Arany János baráti köréből került az irodalomba, de az ő költői ösztöne is szükségét érezte, mint ama kor minden kiváló költőjéé, egy védekező gesztusnak Arany lenyűgöző hatása ellen. Fiatalkori lírája nem Arany és nem Petőfi, hanem Heine jegyében indult el s ő is részese lett annak az általános Heine-hatásnak, mely a 70-es, 80-as évek magyar lírájának egyik legfőbb ismertető jele. Később, már a kilencvenes években visszafordult Aranyhoz. Akkori hazafias költészete a régi nyomokon haladt: alkalmi ódái a Széchenyi emlékezete hangjának, stíljének, kompoziciójának utánzatai. Ez volt pályájának legkevésbé termékeny évtizede, mennyiségre is keveset s ebben is kevés maradandót alkotott. A hivatal és a közélet is elvonta a költészettől. Öregedő korában aztán meglepő fordulat következett költészetében. Őt is magával ragadta az új század hirtelen kilobbant lirizmusa, az öreg korral járó fokozottabb önmagába nézés és élénkebb közlékenység a líra új forrását fakasztotta fel benne. Veleszületett melancholiája és érzékenysége kimélyült. Egyszerre megtalálta a maga igazi költői lényét. Ami addig nem volt meg benne, szorosabb lelki kapcsolatba került a természettel, és önmagával is. Régebben leginkább általános, tipikus érzéseket énekelt, most egyszerre rátalált az egyéni költészetre. A költő, aki mindig benne lakott, ezzel most már teljesen, fentartások nélkül szólalt meg s elárulta eddig gondosan elrejtett titkait. Meglepetve láttuk ezt a váratlan kivirágzást, kedélyének gazdagságát, szemléletének frisseségét, érzékenységének reagáló képességét, nyelvi eszközeinek és formakincsének gazdagságát. Sóvárgása egészen a modern líra hangjait szólaltatta meg, melancholiája a modern idegalkat lelkiképét tükrözi, víziói megtelnek izgalommal. A régi konzervatív stílusból megmaradt - a francia parnassusi költőkbe való beleélés hatása alatt is - a nyelvi kifejezés szabatossága és világossága, a verstechnika klasszikai virtuozitása és az erkölcsi felfogás puritanizmusa, de a tartalom egy mai ember finom érzékenységű reagálása a világ dolgaival és önmagával való surlódása. Akik egyoldalúan Arany-tanítványnak akarják őt beállítani, azoknak revideálni kell nézetüket. Vargha Gyula öregkori lírája, pályájának legértékesebb és terjedelemben is legnagyobb része, érdekes átmenet a klasszikusról a modernre, egyike a legszebb hidaknak, melyek Arany és Ady között épültek. Ő, aki Adyt vitatkozás közben leginkább azért perhorreszkálta, mert magyar keserűségét a közszellemre bénító hatásúnak hitte, sohasem vette észre, hogy az ő hazafias költészete, másféle premisszákból kiindulva, ugyanoda jutott el, ahol az Adyé volt: a magyar élet és jövő pesszimista szemléletébe. Adynak ez a szemlélet a forradalmi hang ostorát adta kezébe. Vargha Gyula passzivabb lénye csak a rémlátásig és rezignációig jutott el. Ha tudományos irodalmi kritikánk csak valamivel hívebben teljesítené feladatát, akkor Vargha Gyula költészetének finom műszerekkel való elemzésével igen fontos tanulságokat vonhatna le líránk ujabbkori fejleményeire vonatkozólag.

A magyar műfordítás terén Vargha Gyula a legkiválóbbak, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád mellett áll. Csak lírát fordított, Heinét, Schillert, Conrad Ferdinand Meyert és a 19. századi francia költőket, nemcsak Leconte de Lislet és Herediát, hanem Verlainet is. Fordításai nemcsak művészi feladatok kitünő megoldásai, hanem akaratlan vallomások is azokról a költői hatásokról, melyek költészetének formáló tényezői voltak.