Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám
Kigombolt nyakadat
lágy leány-szél nyalja -
hagyd, hadd lebbenjen ki
mint selyemnyakkendőd
melledből e sóhaj.
Örülhetsz, örülhetsz -
lent a patak partján
ülő beteg fűzfa
mossa már vén lábát
a langyos kék vízben.
Boldogabban mintha
kedveseddel járnál, -
hidd, hogy ez a patak
tenéked számlálja
csillogó pénzeit.
Egy percre kinyílott
szemednek az égbolt, -
olvasd el e dombsort
s a szétszórt kis házak
gondolat-jeleit...
Hallga, verni kezd a
távoli kakukszó -
ne gondolj semmire,
ne, ne... csak ezt a húrt
figyeld, mely füledben
gyantás szél-vonóval
csiklandozza réted
gyerek-fecsegését,
s e versnek sorait,
mely dalra várt benned.
Ne nézz, ne nézz vissza,
hagyd, hadd ficánkoljon
szíved fent előre,
mint fád csúcsán fénylő
csókok közt a levél.
Hagyd, két kéznél fogva
vezessen e karcsú
illat, - ha másnak nem:
magadnak a földet
tán még megválthatod.
Ne gondolj most arra,
hogy elmúlik mindez
s elég egy gondolat,
hogy csengve széttörjön
szemeden kék álmod.
Ezer égrelengő
sziveddel csak lépdelj
költőm! - ma tört botod
könnyező rügyei
vigyázzák utadat.