Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Nagy Endre
Ha azt kérdeznéd tőlem, hogy ki volt a legelőkelőbb ember a világon, egy pillanatig sem tünődném a keleti satrapákon, a fáraókon, Nagy Sándoron, Napoleonon, Eötvös Károlyon, hanem tétovázás nélkül kimondanám, hogy a legelőkelőbb ember Socrates volt. Vagy ahogy mi magyarok szoktuk mondani: igazi úriember volt.
Már ott kezdődik az urassága, hogy semmiféle munkát se hagyott hátra, hanem lelke nagyságát a környezete raktározta el, mint a kőszén a nap hőjét. Nem volt cinikus, irtózott Diogenes iskolájának mosdatlanságától, szerette a gazdagok derűs légkörét, amelyben a gondolat öncélú sporttal, önmagának tetszelegve végezheti repülőmutatványait, de élete végéig szegény ember létére is tudott független maradni a gazdagokkal szemben. Nem volt az a kitüntetés, ami csábíthatta volna, nem volt az a meggyalázás, ami foltot hagyhatott volna rajta. Mikor egyszer Xantippe mérgében nyakonöntötte az éjjeli edénnyel, szép csöndesen letörölte és szeliden mondta:
- A vihar után várható volt a zápor.
De hogy micsoda rettenetesen nagy úr volt, azt a halálával mutatta meg. Mikor halálra ítélték, törvényadta egyhónapos haladékát delosi hajóútján töltötte. A kis gálya fedélzetén, tanítványai körében ott ült a hellasi kék ég alatt; a rendelkezésére álló időt bölcs munkamegosztással kihasználva, gombolyította le lelkéről filozófiáját, ezt a napfényből font kötélhágcsót és amikor rajongó híve, Criton sírva kérte, hogy szökjék külföldre a halálos ítélet elől, mosolyogva mondta:
- Talán tudsz egy országot, ahol nem halnak meg az emberek?
Mikor eljött az utolsó óra, cellájában nyugodtan fölhajtotta az ürmöt és mert volt még egy órája, amíg a méreg elvégzi munkáját, megszokott mosolyával beszélt tovább tanítványaihoz. Beszélt az erényről, amely naggyá és a jóságról, amely boldoggá teszi az embert. Ha valamelyik tanítványa szemében észrevette a könnyet, szelíden rászólt:
- Ejnye, fiam, hát ennyire megfeledkeztél tanításaimról?
Először a két lába kezdett kihülni és odaszólt egy tanítványának:
- Platon, kérlek, takard be a palástoddal!
A halál lassan-lassan húzta le rá jeges redőnyét, a szava egyre halkabb, ritkább lett, míg végül utolsó lehelletével észrevétlen belemosódott a levegőbe. De arcán ott maradt életének nagy tanulsága, summája: a hellasi mosoly, amely - ha a nap egyszer elvakulna - nap helyett derítene elmét és szívet.