Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól

Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól
(7., befejező közl.)
23.

Van erőszakos ember, aki olyan, mint a párduc: kéjes horkanással veti magát áldozatára és harapja szét a nyakszirtjét. Aztán van szelíd, jámbor ember, aki olyan, mint a boa-konstriktor: szép csöndben, hangtalanul öleli körül áldozatát és még símára is nyaldossa, mielőtt lenyelné. Jókaira csak rá kellett nézni, magasba akadt kék szemére, tehetetlenül összefonódó két karjára, hajlékony nádszál-termetére és látnivaló volt, hogy ő sem az egyik nem volt, sem a másik. Ő a növény-ember volt: a marakodó világ számára csupa gyökeret vert passzivitás, mert ami erő volt benne, az mind arra való volt, hogy virágozzék és gyümölcsöt teremjen. Aki nőt a sors melléje tűzött karónak, arra ráfutott hűségesen; ahova elültették, ott megmaradt lázadás nélkül; nem is volt más igénye, csak a szélcsöndes derű, - ezért érezte jól magát a kormánypárti tarokk-partiban és a főhercegek barátságában.

Most legalább láthatod, mi az a romantika! Hogy ez az ember az ő magát mindenünnen messze álmodó lelkével forradalmat csinált negyvennyolcban és végig elhitte magáról, hogy ő tényleg csinálta. És olvasd csak, hogyha pennát fog, micsoda derűs, homéroszi verekedéseket kanyarít egyszerre; villogó szemű hőse huszár-lovon nyargalászva úgy szeldesi kettőbe a jámbor osztrák svalizsérokat, hogy az embernek a nyála kicsordul az élvezettől. Egyáltalán a romantika mindig ilyen hekatombával áldozik hősének. Az öreg Dumas D'Artagnan-ja háromkötetes élete-útján úgy lukasztja ki spádéjával az embereket, mint a suszterlegény a Vurstli céllövöldéjében az üres tojásokat. És mialatt jobbra-balra potyognak mellette az emberek, ő a maga egyszál életével az olvasóközönség nagy örömére menekszik ki folyton a veszedelmekből.

No mármost képzeld el, hogy ennek a vérengző Dumas-atyónak nyomába egyszer egy Flaubert szegődnék marokszedőnek és azt a tömérdek névtelen embert, akit Dumas egy-két könnyű szóval az útfélre hullajtott, ő szamaritánus szeretettel fölemelné, kimosdatná sárból-vérből, megmutatná nekünk emberi arcát, sőt a szívét is kifordítaná, hadd lássuk meg, hogy micsoda életerőket, törekvéseket, vágyakat oltott ki benne az a kecses tőr... Mert ahány naturalista író, az mind ezt csinálja. Írásában minden ember egy-egy hatalmas oszloppá magasodik, aki a misztikusan szent Életnek a hordozója és ha egy-egy eldől - pedig hát az ember-oszlopnak mindnek el kell dőlnie a végén, - az mindig gyászos tragédia.

A halál az élettel egyidős intézmény, itt hát valami csalafintaság történhetett, hogy annyi idő óta se bírt az ember összeszokni vele. Pedig nem valami idegen rém, nem leselkedő ellenség, - a halál épolyan természetes funkciója az életnek, mint az emésztés, vagy az alvás. Hiszen gondold csak meg, hogy azt a csudát, amit életnek hívunk, például a hasán fekvő nápolyi lazzaroni hortyogását az erőfeszítések micsoda összeműködésének kellett létrehoznia! A tüdő, ez a szörnyű fújtató fáradhatatlanul éleszti az élet tüzét, a szív percenként nyolcvanszor összehúzódva, hét liter vérrel öntözi az embert a fejebúbjának haj-tenyészetétől a lába bütykéig; a belek, mint a megveszekedett kígyók, rángatózva zúzzák, marják, mállasztják a táplálékot; a szervezet minden részében pihenés nélkül folyik a tatarozó munka, új sejtek rúgják ki helyükből a régieket, minden átalakul, gyarapszik, zsugorodik - és a lazzaroni azalatt édesdeden mosolyogva, makkaroni-fákról álmodik. Pedig munkától irtózó, becsületes nápolyi lelke hogy szörnyűlködnék, ha sejtené, hogy ilyen kemény munkába fogta a természet! De nem sejti, mert megszokta, csak a csecsemő tiltakozik nyöszörögve, amikor még új neki a dolog; a bábának kell őt hátbavágnia, hogy rábírja a lélegzésre.

A halál az élet egyetlen funkciója, amit fáradság nélkül elvégezhet az ember. Alvásával naponta próbálgatja, borral, dohánnyal, szerelmi mámorral folyton azt keresi. Az, amit «halál-küzdelem»-nek hívnak, nem harc a halállal az életért, hanem ellenkezőleg, harc az élettel a halálért és az a megbékélt mosoly a halott arcán tanuskodik róla, hogy a küzdelem diadalmas volt. Én egyszer tartottam két karomban a halált. Szegény apám már hónapok óta beteg volt és a pokol válogatott kínjait szenvedte végig, mikor aztán egy nap az orvos kimondta a szentenciát, hogy menthetetlen. Hónapok óta akkor láttam először boldognak őt. Enni kért, evett egy csipetnyit és nem győzte magasztalni, hogy milyen finom. Ivott egy gyűszűnyi bort, magához vont és dévajul mondta:

- Tudod-e a nótámat?... «Megállj bíró, huncfut bíró, megbánod, Még az éjjel elszeretem a lyányod...»

Aztán lassan-lassan kezdett elmenni. A hangja egyre halkabb-halkabb lett, mint aki a pincébe ballag le, a szeme egyre homályosabb lett, mintha belül a fény-lámpás egyre messzebb távolodott volna és amikor két karommal utána kaptam, akkor már élettelen súllyal nehezedett rám. Mindenki sírt ott, csak az apám mosolygott. A búcsú csak azoknak siralmas, akik maradnak. Láthattad elégszer a pályaudvarokon: szegény búcsúztatók vörösre sírják a szemüket és siettökben szeretnék mégegyszer elmondani az ezerszer elmondott dolgokat; az utas pedig a kupé ablakán kihajolva, titokban topog a lábával és sürgető pillantással tolja előre az óra mutatóját. És amikor végre a vonat elindul, míg a búcsúztatók zsebkendőjükkel fölváltva az orrukat törlik és a vonat felé lobogtatnak, az utas megkönnyebbült sóhajjal dől hátra ülésén és friss reményekkel néz új tájak felé...

Megmondom őszintén, én is félek a haláltól, de alaposan átkutattam magam és csak egy okát találtam: hogy az emberek megsiratják a holtakat és énrajtam ugyan senki se sírjon. Azt az egyet nem bírom. A halottsiratókban mindig megvan a győzelmes disztinkció, hogy magukat szerencsésebb, külömb embereknek tartják. Nincs az a rongyos, nyomorúságba pácolt koldus, aki a kastély cintermének küszöbén nyöszörögve ne azt érezné, hogy mennyivel szerencsésebb fickó ő annál a mozdulatlan úrnál, aki a díszes ravatalon fekszik.

Elképzelheted, hogy fütyülök a földalatti dekompozíció rémképeire és ha már a porosfülű medikus-gólya cigarettát tud dugni a koponya vigyorgó szájába, valami nagy respektussal én se nézek arra a kis mész- és foszfor-gyurmára. De ha a halálra gondolok, nem is ez jár az eszembe, hanem látom magam, amint abban az ostoba pompájú hintóban végigkocsikáztatnak a városban, mint valami kivételes csudát, mint valami cirkuszi attrakciót és nincs az a sehonnai, aki rám ne lehelné sajnálkozó sóhaját, hogy aztán annál diadalmasabban tapogassa meg a maga rozoga, nyavalyás életét... Láthatod, hogy az emberek butasága nemcsak az életet tudja elviselhetetlenné tenni, hanem a halált is.

Majd ha egyszer nagyon ráérek, belékezdek, hogy a halál ostoba kultuszát megreformáljam. Talán kieszelek majd valami ünnepség-félét, valami nagy jubileumi szertartást, amelynek központjában büszkén trónol a halott, körülötte pedig titkolt irígységgel bókolnak az ünneplők. A legszegényebb ember is tudni fogja, hogy egyszer eljön az ő napja is, amikor neki fog szólni a zene és őt ünnepli az eszem-iszom. Cimbalom-szótól lesz hangos a Siralomvölgy és muzsikával, dallal, vihogással telve a temető-kert lesz az emberiség mulató-parkja, Tivolija.

Valami francia író azt mondta egyszer, hogy nem a halál a csudálatos, hanem az élet. Nem a mozdulatlanság, hanem a mozgás. Hát énnekem az élet se csudálatos, mert a csuda önmagán nem csudálkozhatik, mint ahogy a vipera is hiába harap a maga farkába, önmagán nem fog a mérge. Az bizonyos, hogy aki az életet szereti, annak a halált is szeretnie kell, mert ebben a spriccerben is az a jó, hogy ilyen kis pohárral méri Caracas; de ha tenger volna a spriccer és én úgy csónakáznám rajta, csudát látnál: nem innám belőle.

Úgy gondolom, hogy már az elemi-iskolás olvasókönyveket alaposan át fogom reformálni. Például kirúgom belőle azt a gyalázatos mesét a tücsökről és a hangyáról. Hiszen ismered, amikor a hangya télen teli éléskamrájából kiszól az éhes tücsöknek:

- Úgy kell neked! Miért énekeltél a nyáron, ahelyett, hogy gyűjtöttél volna!

Ehelyett majd beillesztem Nothnagel professzor gyönyörű tanulmányát, amelyben olyan kívánatosan írja le a halál fiziológiai lefolyását, hogy ahhoz mérten egy májusi holdas éjszakán elcsattant csók foghúzásnak számít.