Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám
Eső mit sírsz? nedves köd mit lebegsz?
gyász rongyaidban ég miért zokogsz?
s ti fosztott fák, mily álom öldököl?
sziven sujtott a tél, mint morc ököl.
Egy koldus megy, meggyörnyedt, furcsa rém,
meredt szemében éhség s láz vacog;
gyász rongyaidból ég tekints le rá,
nincs hely, ahol fejét lehajtaná.
Lám így bolyong az Isten bús fia,
ahogy a farkas húz faluk alatt;
kis házakból a hóra hull a fény,
bent jó meleg van, kint a tél kemény.
Nagy házakból koldúsra hull a fény,
gyémántba mártja száz villanysugár;
a vak nyomor dicsően felragyog
és térdre hullnak mind az angyalok.
Szent álom úszik, csábos bűv-hajó,
egy nagy, fehér kéz enni, inni nyujt;
áldott az étel s Krisztus vére vált
a hűs italban üdvre zord halált.
Az égen jár nagy, álarcos menet,
aludni jó, ha csak pad is az ágy;
az édes semmiség oly mély, puha,
körül burkol, mint jó, meleg ruha.
Halk béke leng a bús mocsár felett
s mosoly-virágot nyit a szenvedés;
hej! rajta, rajta gyorsan hát Halál,
had szálljon el, borzas, szegény madár.