Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám
Szivem, bölcsesség; áruló s remek
tüzedre már a Kor esője zúg,
eddig sem volt csupán virág az út
s most trónra hágnak zordabb istenek.
Az élet jő s a kéretlen kenyér
jövő elé táplál és elveszít;
az édes méreg, mit a hús beszítt:
a lét, megöl és sok napot nem ér.
Érc lépésekkel tör az ősi rend
utat s a meggörnyedt világra ül;
az elgyötört mindenség éjbe hül
biztos-bizonytalan a sír dereng.
Így sorsodat nagyobb után alázva
fejed lehajtod s míg az Ideák
kristály világa fényt hajlít reád,
énekkel térsz a megszolgált halálba.
Nagy próba ez és dalba-jajba fonva,
a durva test tirannus szenvedése
amíg sikolt, a Véletlen Vetése
így lobban át az ismeretlen honba.
A Tér s Idő, az Isten két fia,
bús tömlöctartók, szétpattanva törnek,
a Semmi int zártán a földi körnek,
örök s utolsó geométria.
Kaosz zokog, az összedőlt Idő
zavart leánya, elvesztett hazán,
ám fellobog Pythagorász s a Szám
hatalmával az új világ kinő.