Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Marczali Henrik: Emlékeim

Marczali Henrik: Emlékeim
(2) Minden jog fenntartva
II. ATYÁM

A legtöbb gyermeknek tanítása több agynak és kéznek munkája és ritka, hogy a tanítást is szüleitől nyerje. Ha jól meggondolom, különös szerencsém az volt, hogy közvetlen viszonyban voltam mindig szüleimmel, azok sem ápolásomat, sem nevelésemet, sem tanításomat nem adták albérletbe - mostoha sorsú zongoramesteremet kivéve.

Atyámnak oly döntő rész jutott fejlődésem irányításában, hogy róla bővebben nem szólnom vétek volna az igazság ellen. Különben is, nemcsak személyes tulajdonai miatt, életrajza sokkal érdekesebb az enyimnél. Ő tudatosan lépett át az egyik kulturális fokról a másikra, magasabbra; nekem már készen jutott az a szellemi és erkölcsi kincs, melyet ő annyi munkával, vesződséggel, nélkülözéssel és lelki töprengéssel szerzett.

Szalónakon született, Vas megyében, közel a stájer határhoz, pontosan maga sem tudta, mikor, mert anyakönyv még nem volt. Atyja ott volt rabbi, becsületes komoly férfiú és kiváló talmudista. A harmincas évek elején őt is érintette a haladás szele, kezdett németül olvasni, sőt beszélni is. Akkor azonban nagybeteg lett és ezt a bajt ő Isten büntetésének ítélte, mert hűtlen lett ősei hagyományához. Azóta már nem mondta Kreuzer, hanem Schmaizer és ha a dereka fájt, Schmaiz-át emlegette (Kreuz helyett). Nevemet tőle örököltem, néhány hónappal születésem előtt halt meg kolerában. Nagyanyám, ki engem nagyon szeretett, de kitől nagyon féltem, mert a köszvény eltorzította ujjait, nálunk húnyt el 1861-ben. Gyakran látogattam meg Szalónakot, hol az 1440-ben épült büszke vártorony mögött egy fejlődésben megállott régies, ghettóféle városka terült el. Vár és város hegyen épült, mely meredeken ér le az alant zúgó patakhoz. Atyám mesélte, hogy ők, zsidógyerekek, arról szoktak beszélni, hogy a túlvilágon majd ők laknak a várban, a grófnak pedig a meredeken kell oda felkúsznia. Hiába, még a vallásos utópiáknak is van valami materiális és kárörvendő mellékíze.

A kis Mihályt már négyéves korában talmudra fogta apja, ki körül híre sok növendéket, bóchert szokott vonni. Egy ízben a szegény Mihálykát minden látható ok nélkül erős atyai arculcsapás éri. Az áldozat sírva kérdi, miért? A felelet az volt, hogy egy idősebb papjelölt igen okos kérdést vetett föl; miért nem ő?!

Nagyatyámat később Zalaszentgrótra hívták meg papnak, de atyám még csak rövid ideig maradt szüleinél. A zsidó fiú 13 éves korában válik alkalmassá a vallásos kötelességek teljesítésére. Ez erkölcsi nagykorúságot jelöl, mert azontúl ő maga felelős tetteiért, míg addig a felelősség szüleire hárult. Ezért ezt az ünnepet, mely körülbelül a konfirmációnak felel meg, meg is szokták ülni. Azután pedig megy a fiú foglalkozása, keresete után. Így Mihályt szülei három huszassal és útravalóval, de sok jó tanáccsal elküldték bóchernak Nagymartonba (Mattersdorf), Sopronmegyébe, régi, híres, Esterházy herceg védősége alatt álló zsidó községbe, hol a rabbi körül tekintélyes Jesiva (papnevelő) szokott összegyűlni. Atyám maga volt a tisztaság: mindent megtett, hogy a társain uralkodó kosztól ment maradjon. Lehetetlen. Nem is igaz bócher, ki nem koszos. Atyám szava szerint a vándor bócher megfelel a lovagot szolgáló és őt minden jóban követni készülő apródnak; a kosz pedig a lovaggá üttetésnek.

Szellemi táplálékot nyujtott a midras és a talmud eleget, de a testi sem maradt el egészen. Mivelhogy a bócher istenes munkát végez, a jámbor hívek gondoskodnak eltartásáról. Utalványt (billet-pletten) kap ebédre és vacsorára a község valamely tagjához, természetesen a hét minden napján máshoz. Megtörténhetett, hogy kivéve a szombatot, mikor nagy kanállal ettek, a hét többi napján egy és ugyanazon ételt, babot vagy káposztát kellett elfogyasztaniok. Volt gazdag, volt szegény, volt bőkezű, volt fukar háziasszony, de a fiatal, egészséges gyomor győzte még a «napokat evést» is.

Nagymartonból Pozsonyba ment át, a legnagyobb és leghíresebb Jesiva székhelyére, hol többszáz bócher hallgatta az igét Schreiber rabbinak ajkáról. Nyáron az ifjak kirándulásra szoktak menni, félig üdülésre, félig koldulásra, akár a kálvinista mendikánsok és legátusok. Így jutott el atyám Nagymartonból Badenba, hova a bécsi gazdag spanyol zsidók híre vitte őket, Pozsonyból pedig Stomfára. Ott megnézték a szép kastélyt és egy igen kedves úr bevezette őket a könyvtárba is. Atyám a többinél inkább érdeklődött a könyvek iránt és magaviselete is tetszett, az úr kérdezte, nem akar-e olvasni; szívesen ad kölcsön. Az ajánlatot köszönettel elfogadta, hazavitte Schillernek egy kötetét, majd a többit is, majd másokat is, köztük Platon német fordítását. Egy új világ nyilt meg előtte, tele ideállal, magasztosabb volt mindennél, mit tanulmánya addig nyujtott, vagy kilátásba helyezett. Bajos elképzelni azt az élvezetet, melyet a már húszéves ifjú ebből a forrásból merített. Elhatározta, hogy rabbi lesz ugyan, de megismerkedik a világi tudománnyal is, gymnasiumot, egyetemet végez. A változást mi sem fejezheti ki jobban, mint az, hogy Pozsonyból, mai napig az orthodoxia metropolisából, elment tanulni Pápára, hol az akkor legszabadelvűbb magyar rabbi, Löw Lipót kezdte meg működését.

Pápán a héber tudománnyal egyidőben elvégezte a gymnasiumot is. Mikor atyja megtudta, hogy fia, kitől annyit várt és remélt, ilyen istentelen hitre tért, szakított vele és megvont tőle minden segítséget. Nemsokára azonban Löw közbenjárására kibékült vele. Nagy örömmel fogadta, sőt mikor vitatkoztak, elismerte, hogy a többoldalú tanulmány nagyon élesítette fia elméjét, biztosabbá tette ítéletét, hitét pedig nem érintette. Pápán egyszerre kellett megtanulnia magyarul és latinul, sokszor elmondta, hogy Cicero szövegét előbb szótárral németre kellett fordítania, aztán pedig magyarra, szintén szótárral. Szerencsére igen kiváló tanárai voltak, köztük Tarczy Lajos és Bocsor István, kik később nekem is mestereim voltak és ekkor még jól emlékeztek régi tanítványukra, aki nemcsak korban, de műveltségben és finom modorban is nagyon különbözött társaitól. Minthogy egy ideig leckeadással kellett magát fentartania, ezúton is igen sok jó barátot szerzett, férfiakat és nőket, mely barátságnak húsz évvel később én élveztem gyümölcseit. A gymnasium elvégzése után hazament Szentgótra, 1848 szeptemberben pedig Prágába, az egyetemre. Oda eljutott, de vissza már nem jöhetett. A bölcsészetet is hallgatta, amellett a zsidó főiskolát is látogatta. Sokat olvasott és megtanult franciául is. Bármily szükösen élt, háromszor ment szinházba Rachelt meghallgatni.

Az ilyen átzökkenés a keleti középkori fogalomkörből, mely csaknem azonos volt a bokharai dervisekével, a nyugati műveltség kellős közepébe, abban az időben Magyarországon nem volt ritka. Atyám egyénisége, azt hiszem, abban jutott kifejezésre, hogy az ősi hitet megőrizve, összhangba birta hozni nemcsak a modern irodalmi műveltséggel, hanem a felvilágositással és Kant szigorú erkölcstanával is. Ez a belső harmónia tette lehetővé élete munkáját.

Tanulmányai befejezésével hazautazott, majd nemsokára Marczaliba, hol akkor alakult meg a község és meghívta őt próbaprédikációra. Megválasztották és azóta neve elválhatatlan attól a kicsi helytől, mely neki annyit köszön. Még ugyanazon évben 1852-ben megházasodott - zsidópapot feleség nélkül elképzelni sem lehet.

Mint pap, határozott jellemével és szellemi felsőbbségével csakhamar teljes tekintélyt biztositott magának. Ezt arra használta fel, hogy kevés segédeszköze ellenére is, például szolgáljon a többinek is. A templomban semmi rendetlenséget nem tűrt, ami persze ellenkezett a hagyományos zsivajjal. Az iskolában jó, kiváló tanítókról gondoskodott, napról-napra utánajárt megnézni, minő a haladás, buzdítja, oktatja a tanítókat és annak a kicsi intézetnek néhány év alatt olyan hírt szerzett, hogy csaknem az egész megyéből azok a keresztények, akik gyermekeiket jó tanításban és nevelésben akarták részesíteni, oda küldték őket. Minthogy héber olvasást és írást is tanítottak, iskolaidő alatt pedig bajos volt a gyerekeket elküldeni, a keresztények vígan együtt tanultak a zsidókkal és többször előfordult, hogy nemzsidó nyerte a díjat héber írásért.

Minden szombaton prédikált. Nem volt nagy szónok, de olyan tűzzel, meggyőződéssel és oly világosan beszélt, hogy a kellő hatás ritkán maradt el. Becsületességet, szeretetet, jó erkölcsöt, áldozatkészséget követelt. Uzsorást nem bocsátott az oltár elé. Ilyen csak egy volt a községben, az is bűnbánó. Halála előtt gondoskodott nejéről, aztán megkérte a papot, írja meg végrendeletét és rendelkezzék vagyonáról jótékony és iskolai célra, ahogy neki jónak tetszik. A gyászbeszédre az egész vidék összegyűlt, annyira érdekes és ritka volt az eset. Volt egy másik is, ki ebbe a hírbe keveredett, a községnek tekintélyes tagja. Atyám ad audiendum hivatta és előadta a vádat. Főtisztelendő úr ért a bibliához - volt a válasz -, de ehhez nem ért. Én escompteur vagyok és előre levonom a kamatot, ez nem uzsora. Az uzsorás utólag szedi.

Amennyire istenhívő jó zsidó volt, annyira gyűlölte, sőt utálta a külső, lelketlen, magát formulákban, szertartásokban, betűimádásban kimerítő vallásosságot, mint minden erkölcsnek és műveltségnek megölőjét. Eljárásukat istencsalásnak szokta minősíteni. Felfogása az volt, hogy a régieknek sok mindenféle korlátot kellett felállítaniok a tudatlan, babonás tömeg fékezésére, de hogy ezekre jólelkű, művelt és felvilágosodott embereknek nincs szüksége. Reformja oly radikális volt, hogy több orthodox rabbi őt kiátkozta. Szerencsére a zsidóknál minden község autonóm és a jó marczaliak nagyot nevettek ezeken az üres villámokon. Viszont a szombat tiszteletét úgy megkövetelte, akár az angol pap, és a boltosoknál - a trafikosokat természetesen kivéve - keresztül is vitte, hogy üzletüket zárva tartsák. Sokat követelt, de nyujtott is érte. Bárkinek volt baja, gondja, hozzá fordulhatott; tudta, hogy jobb és önzetlenebb tanácsot sehol sem kap.

Ép olyan megnyerő tudott lenni, amilyen határozott. Becsületességének és okosságának elismerése nem szorítkozott saját felekezetére. Nem tőle, hanem Kozma Sándortól tudom, hogy a Bach-korszakban két földesúr, testvér, kik nem akartak nyilvánosan, legkevésbé pedig német törvényszék előtt perelni, osztályperben, Kozmát és őt kérték fel bíráknak, kik közösen válasszanak elnököt. Pedig nem kevesebb, mint 50.000 forint értékről volt szó. Jó barátságban élt a katholikus papokkal is, különösen Stengerrel, akivel való vitáját a világ végéről már említettem.

Népszerűségét bizonyítja, hogy mikor 1883-ban Dunántúl megkezdődtek az antiszemita zavargások, a helyi polgárok deputációja jelent meg nála megmondani, hogy ők sem maradhatnak ugyan el a többitől, de hogy a főtisztelendő úrnak semmi baja nem esik, készek őt testükkel is megvédeni, ha faluk népe bejő. De ő mégis jobbnak látta Kaposból honvédőrséget kérni. Akkortájban Kovács veszprémi püspök vizitációt tartott Somogyban. Atyám hozzá fordult és kérte, vessen véget néhány vidéki káplán izgatásának. Ezt a főpap meg is ígérte; volt is foganatja. De megjegyezte, hogy ezen a bajon nehéz segíteni. Ő nyaranta Ostendében üdül és ha ott a parton megjelenik ornátusban segédpapjával, az utcagyerekek szépen kezet csókolnak. De ha civilben jár, ugyanazok a fickók rájuk kiáltanak: «zsidók, zsidók» és megdobálják őket. Ezt az esetet különben akkor az ujságok is közölték.

Befolyásának és a község fölött gyakorolt hatalmának titka azonban nemcsak személyiségében rejlett. A keresztény uri társadalom őt teljesen befogadta, gyakran kérve tőle tanácsot és átlag, merném állítani, többre becsülte a saját papjánál. Erre legalább egy különös adatot mondhatok el. Egy igen gazdag és a bigottságig vallásos grófné, kinek bőkezűségéhez nem egyszer fordult a szegények részére és sohasem hiába, valahányszor gyermekszülésnek nézett elébe, atyámtól kérte áldását. A zsidók hosszú elnyomatása okozta, hogy nekik az imponál legjobban, aki közülök való, de más vallásnak elismerését és tiszteletét is kivívta.

Befogadásának kétségenkívül az volt egyik oka, hogy buzgó jó hazafiságát, magyarságát mindenki ismerte és elismerte. A negyvenes évek nagy szellemi és erkölcsi mozgalma magával ragadott minden szivet és minden elmét és a Bach-korszak elnyomása ezt az érzést, ezt a gondolatot csak erősítette. Atyám azzal a lelkiismeretességgel, mely tán legfőbb jellemvonása volt, mindent megtett, hogy necsak teljesen tudjon magyarul, hanem kiejtése se legyen idegen vagy hibás, ez pedig nehéz olyannál, ki már felnőtt korában tanulja nyelvünket. Mikor 6-7 éves voltam, olyan napokon, melyeken nyilvánosan kellett szólnia, kora reggel odajött ágyamhoz, lassan elmondta vagy felolvasta, amit mondani akart és nekem minden egyes szónál figyelnem kellett és észrevennem, ha a kiejtés nem volt egészen magyaros. Emlékszem, hogy az üröm szó okozott neki különös nehézséget. Folytonos olvasmánnyal, tanulmánnyal töltötte életét, ritkán feküdt le éjfél előtt. Egyetlen szórakozása a kertészeten kívül, a dohányzás volt. Nagyon örült, ha komoly kérdésekről komolyan vitatkozhatott, de ebben a szerencsében otthon ritkán volt része. Mégsem vágyott el innen. Akkor sem, mikor híre már meg volt állapítva és nagyobb és gazdagabb községek hívták meg. Községének, melyet ő nevelt és családjának szentelte magát egészen.

Kozma Andor nemrég írt a gentry és a zsidók érintkezéséről. Atyámról így szól: Igazán nagyszerű ember volt a marcalii zsidó pap.

Mint községében, úgy családjában is magától értetődőnek tartotta az uralmat. Vezetett, gondoskodott mindenről, ezért ellenmondás vagy éppen ellenállás lehetősége sem jutott eszébe. Otthon szeretet, a végsőkig menő gyöngédség volt eljárásának alapja. Bármennyire is szeretett engem, sohasem engedte, hogy testvéreimmel durván bánjak. Ha kellett, szigorú is tudott lenni. Kétszer vert meg engem istenigazában, mert nővéreimet ütöttem. Ahányan voltunk, annyi különböző természet; mindegyikkel a maga-maga módja szerint tudott bánni. Rousseau és Pestalozzi nevelési elveit nemcsak az iskolában kívánta alkalmaztatni, hanem szerintük járt el ott is, hol sokkal nehezebb, háza népével. Pucro debetur summa reverentia - a gyermek egyéniségének felismerése volt előtte a fő, nem a gyermeket akarta a módszerhez alkalmazni, hanem a módszert a gyermekhez. Egyáltalában nagyon szerette a gyermekeket, nemcsak az övéit.

Merem mondani, kevés olyan ház volt, hol a gyermekek annyira a szép és jó eszméjének szolgálatában nőttek volna fel, mint a szegény marczalii zsidó papnak házában.

Elmondok egy részletet annak a kornak ruházati politikájából. Mikor atyám megházasodott, télikabátot csináltatott finom peruvianner szövetből; hét forint volt rőfje. Hogy Győrre mentem, el kellett látni engem ruhával. A télikabát bekeccsé alakult át és négy éven át viseltem, míg Pestre nem kerültem. Hosszú volt bíz egy kicsit, győri fényképemen is látható - de hát belé nőttem. Tizennyolcévi szolgálat után, Mariska hugom kapta pruszliknak. Az is kinőtte három év alatt, ekkor a templomszolga kisfiának ajándékozták. Összesen tehát legalább 22 évet szolgált, négy gazdát.

Atyám rokonsága csupa szegény ember volt. Testvérei, kiket ismertem, mind kemény munkával keresték kenyerüket. Ehhez képest anyám családja szinte arisztokratikusnak volt mondható. Atyja, Freier Salamon, Győrnek volt rabbija. A haladó irányhoz tartozott, németül prédikált, sőt olvastam tőle cikkeket is. 1849 nyarán, mikor Klapka az ácsi csata után visszafoglalta Győr városát, nagyatyám tüzes hazafias beszédet mondott. Ezért aztán Haynau haditörvényszék elé állította és a községnek nagy összeg pénzzel és sok vég sárga és fekete posztóval kellett életét megváltania. Ez az esemény őt teljesen megtörte, ókonzervatív lett, mint elődjei és lemondott minden reformról. Végre Ujvidéken választották meg papnak, hol őt 1872-ben anyámmal meglátogattuk. Nagyanyám a makói rabbinak volt leánya, még öreg korában is szép, kékszemű, szőkehajú asszony. Egyik húgom ráfajzott. Unokaöccse, Lévy József híres csillagász volt, ki vezetője lett a berlini csillagvizsgálónak, akit 1876-ban felkerestem. Nagyanyámnak pedig közeli rokona volt a győri Kőnig-család, melyből Kőnig Gyula származott. Nem csoda tehát, ha származásomnál fogva, valamelyes mathematikai tehetséggel voltam terhelve. Emlékezőtehetségemet és képzeletemet pedig bizonyára édesanyámnak köszönöm, ki szép, törzsökös szögedi beszédével, dalaival, meséivel megaranyozta gyermekkoromat. Testileg, de szellemileg is sokkal jobban hasonlítok hozzá, mint atyámhoz. Tanulásra, tanításra való vagyok, nem uralkodásra.

Akkor még szerettem mindenkit. Az a tisztelet, mellyel atyámat környezték, rám is átsugárzott. Ismert mindenki, mindenki bácsi vagy néni volt nekem, a gyerek meg pajtás. Atyámat bálványoztam, anyámhoz szívemből ragaszkodtam és igaz árvája voltam, mikor 1906-ban elhúnyt. Nagyon szerettem testvéreimet is, igaz, hogy azért gyakori volt köztünk a civódás, de még a verekedés is. Néném leonidási elszántsággal védte előlem a rábízott kamrakulcsot, de ebben az örökös pörben szüleim pártomra állottak, mert hát örökké éhes voltam. Rega húgom, valamennyink közt a legeszesebb, esténkint hosszant elbeszélgetett velem olvasmányainkról, de mivel eltérő nézet esetén heveskedtem, «zsarnok» cimmel tisztelt meg, de azért igen jól megértettük egymást. Kisebbik húgomat, Gizát, ki igen szép leányka volt, tőlem telhetőleg kényeztettem. Pali öcsém születésének éppen nem örültem. Sátoros ünnep vége volt, a biblia örömünnepe, délután szokás szerint atyámnál volt az egész község, vígan fogyasztották a sok süteményt és a főtt gesztenyét, én is velök, mikor a bába az örömhírrel lépett be, hogy öcsém született. «Talán mégis lány», kiáltottam, érezvén, hogy egyetlenségem megszünt. Hanem aztán nagyon szerettem a fürge fiucskát, kit Hófehérkének hívtunk. Órákig el tudtam játszani vele. Öt évvel később, 1867-ben, mikor már nem voltam otthon, született Mariska húgom, kinek társaságát csak vakációban élvezhettem, két évvel később pedig legkisebb öcsém, ki már négyéves korában elhalt. Heten voltunk a fecskefészekben, csak magam maradtam még meg.

Nagyon vallásos voltam. Mikor egyszer egy tűz volt, félreverték a harangot és mindenki összefutott, mi meg a kertben összebújtunk, várva a jövendőt, egyszerre sírva mondtam: menjünk imádkozni. A sok ceremónia és külsőség iránt, úgy látszik, soha nem volt érzékem. Az ihlet perceiben ég felé tekintve szavaltam Berzsenyi Fohászkodását.

Olvasmányaim eredményei gyanánt egy nagy, mély érzelem fakadt bennem: a barátság. Éreztem, hogy barátért fel tudnám áldozni magam és a jó Isten külön adományának tartom, hogy ezt az érzést mai napig megőrizte bennem. Szegénnyel utolsó falatomat is képes voltam megosztani.

Hivatásom már tisztán állott előttem, meg is írtam nagyatyámnak, hogy történetíró leszek és végre egyetemi tanár. Egyéb nagyravágyás nem bántott, de mikor arra gondoltam, mennyi szépet és jót lehet tenni e földön, lüktetett szívem, égett derekam. Ilyen voltam, azt hiszem, nem túlzok semmiben, nem is hallgatok el semmi fontosat, mikor tízéves koromban elhagytam a szülői házat.

(Folyt. köv.)