Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Goethe
ELSŐ JELENET.
IPHIGENIA.
Akinek életét
zürzavarosnak szánták
a magas Ég urai,
s búra hirtelenül
fordítván örömét, és
bánatát uj örömre,
megrázzák szive mélyeit:
adnak néki, nevelnek
távoli parton, vagy
városi szomszédságban,
támaszul hogy lenne közel,
ha súlyos a perc,
egy drága, nyugodt barátot.
Óh, áldjátok meg, istenek, derék
Pyladesünket, s amit ő kitervelt!
A harcban ő mint ifjak karja, bátor;
a tervben okos, mint vének szeme.
Mert lelke higgadt, s híven őrizi
a szent nyugalom el-nem-költött kincsét
a csöndes mélyeiből a hányt-vetett
sziveknek vigaszt nyujt s tanácsot. Engem
elválasztott öcsémtől, mert csak őt
bámultam egyre, boldogságomat
hinni se tudtam, ölelő karomból
nem eresztettem, és nem láttam a
veszélyt, amely körülvett. Mostan ők
elmentek, végrehajtani a tervet,
a parthoz, ahol társaik hajója
öbölbe rejtve, jeladásra vár.
S nekem szájamba adták az okos szót,
kitanítva, mit mondjak a királynak,
ha talán ideküld, s az áldozást
sürgeti majd. Látom már, itt nekem
gyerekmód kell magam vezetni hagynom!
Alakoskodni sohasem tanultam,
se valamit csellel kicsalni. Nem!
Hazugság nem könnyíti meg a szívet,
jaj! nem nyugtatja, mint egyéb kimondott
igaz szó: inkább még aggasztva gyötri
mesterét és kovácsát; s mint kilőtt
nyilat utjában ha valami isten
megforditana: felsül, visszapattan,
s azt sebzi meg, aki kilőtte. Gondok
tétováznak szivemben. Hátha a
part szenteletlen földjén bús Orestest
ujra megszállja a fúria? Hátha
meglepik őket? - Rémlik, fegyveres
lépteket hallok közeledni. A
király követe jő sietve. - Erre! -
Szivem dobog, szellemem oly zavart lesz:
hogy fogok én szemébe nézni annak,
akit hamis szavakkal kell fogadnom?
MÁSODIK JELENET.
ARKAS.
Papnő, sürgősen kezdd az áldozást!
Vár a király, s a nép már nyugtalan.
IPHIGENIA.
Hivatalom és intésed szerint
már kezdeném is, ha egy akadály
váratlanul utamba nem szegődne.
ARKAS.
Mi szegül szembe a király szavával?
IPHIGENIA.
A véletlen, amelynek nem parancsolsz.
ARKAS.
Mondd hamar, hogy jelentsem néki, mert már
eltökélte a két utas halálát.
IPHIGENIA.
Az istenek még nem végeztek arról.
Az idősebb utas rokona vérét
ontotta, vérbün terhét hordja, és
a fúriák kergetik útait.
Igen! sőt a belső szentélyben is
elfogta a roham, s vad tombolása
a hely szentségét bemocskolta. Most
sietek a tengerhez szűzeimmel,
hogy friss hullámban az Istenleány
szobrát lemosva újra fölavassam.
Ne hadd zavarni titkos menetünket!
ARKAS.
Gyorsan jelentem a felségnek ezt a
közbejött dolgot. Meg ne kezdd a szent
szertartást, míg ő engedélyt nem ad.
IPHIGENIA.
Ez teljesen a papnő dolga.
ARKAS.
Ily
ritka esetről tudjon a király is!
IPHIGENIA.
Itt ugy se számit tanácsa s parancsa.
ARKAS.
Látszat kedvéért is kérdeni szokták.
IPHIGENIA.
Ne unszolj arra, mit meg kell tagadnom.
ARKAS.
Ne tagadd meg azt, ami hasznos és bölcs.
IPHIGENIA.
Jól van, jelentsd hát: de ne késs soká!
ARKAS.
Rögtön a táborban leszek a hírrel
és a király szavával ujra itt.
Óh bár vihetnék még egy hírt neki,
mely minden bajnak megoldója lenne!
Mert nem követted barátod tanácsát.
IPHIGENIA.
Amiben tudtam, készséggel követtem.
ARKAS.
Még jókor volna szándékod cserélni.
IPHIGENIA.
Nem lehet: nincs hatalmunk arra már.
ARKAS.
Neked nem tetszik, s mindjárt lehetetlen.
IPHIGENIA.
Neked könnyűnek látszik, mert szeretnéd.
ARKAS.
Ilyen nyugodtan vetsz kockára mindent?
IPHIGENIA.
Ezt már az istenek kezébe tettem...
ARKAS.
Emberkézzel mentik meg ők az embert.
IPHIGENIA.
Minden attól függ, ujjuk mire int?
ARKAS.
Még egyszer mondom, csupán rajtad áll.
Az utasok halálát nem kivánja
senki, csak a királyi ingerültség.
A nép a véres áldozat kegyetlen
szertartásától régen elszokott.
Sőt van közöttük, kit mostoha sorsa
idegen partra sodorván, magáról
tudja, hogy ott a szegény bujdosónak,
hányt-vetettnek minden nyájas tekintet
mennyire valóságos istenarc.
Óh ne vond meg hát, amit tenni tudsz!
Kezdett munkádat könnyü befejezni;
mert a Szelidség, mely emberi testbe
egyenest égből száll, seholsem épit
gyorsabb országot, mint ahol egy uj nép,
friss tüz és élet, sejtő, nyers erő,
magára s ködös ösztönére hagyva
hordja az emberlét nem-könnyü terhét.
IPHIGENIA.
Mért ingatod meg lelkem, melyet úgysem
téríthetsz már kivánságod szerint?
ARKAS.
Amíg nem késő, nem sajnál az ember
sem fáradságot, sem ujabb okos szót.
IPHIGENIA.
Neked fáradság, nekem fájó érzés:
haszontalan mindegyik: hagyjad ezt!
ARKAS.
Ami fáj benne, mellettem beszél:
ez a fájás jóbarát, jót tanácsol.
IPHIGENIA.
Engem erősen elfogott, de lelkem
ellenállását el nem oltja az.
ARKAS.
Hát ellenállást érez a nemes szív
a jók iránt kik jót tettek vele?
IPHIGENIA.
Azt érez, hogyha köszönet helyett
egész-magát és szerelmét kivánják.
ARKAS.
Akiben semmi vonzalom sem él,
mindig talál mentségre jó okot.
Én őszintén elmondom a királynak
ami itt történt; s gondold ujra el,
milyen nemes volt ő megérkezésed
percétől hozzád e mai napig.
HARMADIK JELENET.
IPHIGENIA (egyedül).
Érzem, ennek az embernek beszéde
rosszkor zavarta és kavarta föl
bensőmet ujra. - Rémülök bele:
mert mint az áradás, dagadva sok gyors
patakkal, parti homok közt henyélő
szirtek sorát elönti, oly egészen
öntött el imént bellül az öröm. Már
kezemben tartottam a lehetetlent
s ugy tetszett, ujra gyengéden beburkol
valami felhő; fölemel a földről
s ugyanabba a kábulásba ringat,
amivel hajdan a jó istenasszony
csavarta körül halántékomat,
mikor megmentve elhozott. - Szivem
minden ereje testvérem ölelte
s az ő barátja szavát itta lelkem:
minden vágyam őket menteni hajtott.
Mint a hajós vad sziget zátonyának
örömmel fordit hátat, ugy maradt el
mögöttem messze Tauris. De most
ez a hű barát álmomból kitépett,
eszembe juttatva hogy emberi
lelkeket is el kell itt hagynom. Ilymód
duplán fáj csalni. Nyughass, bús szivem!
Most kezdesz el kétkedni s meginogni?
Magányosságod kemény talajától
bucsuznod kell: megint hajóra szállva
elkap a hullám, aggódsz és remegsz,
s nem ismersz a világra, sem magadra.
NEGYEDIK JELENET.
PYLADES.
Hol lelem őt meg? hogy sürgős szavakkal
jelentsem menekvésünk jóhirét?
IPHIGENIA.
Itt látsz, és lelkem gonddal tele várja
a biztos vigasztalást, amit ígérsz.
PYLADES.
Öcséd meggyógyult! Már velem derüs
beszélgetésben jött a szenteletlen
part szirtjein és homokján keresztül.
Észre se vettük és a ligeten
kivül jutottunk. Egyre lelkesebben
lobogta körül kócos, friss fejét a
fiatalság szép tüze; tárt szemében
kedv s remény izzott; és szabad szive
örömbe fult, hogy tégedet velem
megmenthet, aki megmentetted őt!
IPHIGENIA.
Légy áldott, s ajkadról, mely ezt az áldott
ujságot hozza, soha szenvedés
s panasz szavai ne fakadjanak!
PYLADES.
Több jót hozok még: mert a jószerencse
szép kísérettel jár, mint a királyok.
Társainkat is megtaláltuk. Egy
szirtmélyedésbe vitték a hajót:
ott bujtak, vártak, és búsan csücsültek.
Ujjongva, mikor meglátták öcsédet,
és fölugrálva kérték sürgetőn,
siettesse percét az indulásnak!
Minden tenyér az evezőt kivánta
s mindenki észrevette hogy a part
felől halk szél is próbálgatja szíves
szárnyát. - Siessünk! Vezess el a templom
szentélyéig, hagyj a szentélybe lépni
s amiért jöttünk, ájtatós kezekkel
vállamra venni. Edzett vállamon
Diána szobrát magam elviszem!
Hű szívvel vágyom az áldott teherre.
(Az utolsó szavak közt a templom felé indul, s nem veszi észre, hogy Iphigenia nem megy utána; végre visszafordul.)
Te állsz, nem mozdulsz - nem szólsz - Óh beszélj!
Zavartnak látszol. Uj veszedelem
tolult reményeink elébe? Mondjad! -
Megüzented-e a királynak az
okos mesét, ahogyan megbeszéltük?
IPHIGENIA.
Én megüzentem; mégis szemrehányást
tehetsz; s némán is az vagy most nekem.
Itt volt a felség embere, s hibátlan
elmondtam amit te ajkamra adtál.
Ő csodálkozni látszott, s azt kivánta,
kérjünk a ritka szertartás ügyében
előbb királyi véleményt. El is ment,
s most percről percre várom visszatértét.
PYLADES.
Óh jaj nekünk hát! Uj bajok lebegnek
villámmal a fejünk fölött! Miért nem
takaróztál bölcsen a papi jogba?
IPHIGENIA.
Sohsem használtam takarónak azt.
PYLADES.
Igy bajba döntesz minket is magaddal,
te jámbor lélek! - Mért is nem jutott
eszembe ez, hogy erre is előre
megmondtam volna, mit felelj!
IPHIGENIA.
Csak engem
korholj: a hibás én vagyok, tudom.
De mit tehettem, ha ész és komolyság
szavával jött ő s oly dolgot kivánt,
hogy szívem nem vallhatta jogtalannak?!
PYLADES.
Vészesebben borul be újra; mégse
szabad csüggedni vagy könnyelmüen
magunkat elárulni. Várd be nyugton,
mig visszaér a király embere,
de akkor, akármit hoz, állj erősen!
Mert elrendelni ily processziót
a papnő joga, és nem a királyé. -
S ha talán látni kivánná a felség
az útast, kire a zord őrület szállt,
hárítsd el avval, hogy szent zár alatt
tartasz itt mindkettőnket. Így időt
adsz nekünk, a méltatlan, durva néptől
oltári kincsét elragadva, szökni!
Apollo legjobb jeleket mutat:
még meg se tettük, amit ránkszabott,
s ő már beváltja, amit érte ígért.
Orestes oldva s gyógyult már! - Vidáman
szálljatok velünk, jó szelek, a szirtes
szigetre, ahol az isten lakik;
majd Mykénébe, hogy Mykéne ujra
éljen, a régi istenek a tűzhely
aludt hamvából vigan keljenek,
s friss láng ragyogjon fülkéikre, s abba
a te kezed hintsen tömjént először
arany csészéből: mert életet, áldást
már csak te hozhatsz arra a küszöbre;
jer, te lemosod átkát, és lakóit
uj élet bimbóival koszorúzod!
IPHIGENIA.
Ha hallgatlak, barátom, mint virág
fordul a napnak, fordul árva lelkem,
ahogy szavaid sugarai érik,
a mézédes vigasztalás felé.
Milyen drága a hű tanácsadónak
biztos tanácsa, szent erő, amely ha
nincsen vele, elsüllyed a magányos!
Mert lassan érik, ha magába zárja,
terv és cselekvés; de ha egy meleg sziv
mellette van, minden oly könnyüvé lesz!
PYLADES.
Most ég veled már! mert barátainkat
meg kell nyugtatnom, kik aggódva várnak.
Rögtön itt leszek ujból, és a szirtek
bokra közt bujva intésed lesem.
De min tünődsz? hogy tiszta homlokod
hirtelen halk csüggedés vonja ködbe.
IPHIGENIA.
Bocsáss meg! mint a nap előtt a könnyü
felhők, a lélek előtt aggodalmak
és könnyü gondok húznak el...
PYLADES.
Ne félj!
A félelem csak a veszély ravasz
szövetségesse: egymást támogatják.
IPHIGENIA.
Tiszteld az aggályt, amely engem int,
hogy a királyt, ki második atyám lett,
álnokul meg ne csaljam és raboljam!
PYLADES.
Attól futsz aki halált mér öcsédre.
IPHIGENIA.
De ez egyuttal az én jóltevőm.
PYLADES.
Nem hálátlanság, mit kényszer parancsol.
IPHIGENIA.
Hálátlanság az; csak menti a kényszer.
PYLADES.
Téged bizonnyal, ég és föld előtt.
IPHIGENIA.
Csak saját szívem nem tud megnyugodni.
PYLADES.
Tulzott szigor magunkkal: gőg jele.
IPHIGENIA.
Én nem vizsgálom érzésem, csak érzem.
PYLADES.
Az önbecsűlés volna helyes érzés.
IPHIGENIA.
A szív csak szeplőtlen boldog magával.
PYLADES.
A templom téged jól megőrizett.
Az élet megtanít, magunkkal és
másokkal elnézőbbnek lenni. Majd
látni fogod. Az ember oly csodás faj,
annyi szál fűzi-fonja össze-vissza,
hogy sem egymás közt szennytől és zavartól,
sem önmagában, tiszta nem maradhat.
S nem is vagyunk mi a magunk birája:
Az ember első dolga: menni, menni,
s lába elé figyelni. Azt amit
tett, ritkán tudja fölbecsülni másnap,
s amit tesz épen, aznap tán soha.
IPHIGENIA.
Szinte meggyőznek szavaid.
PYLADES.
Mi szükség
meggyőzni, hol nincs választás? Öcséd,
magad s barátod mentségére egy ut
nyílik csupán: kérdés-e, merre menjünk?
IPHIGENIA.
Hagyj gondolkozni még! Magad se tennél
ilyent nyugodtan avval akinek
jótéte által szíved kötve érzed.
PYLADES.
Ha ittveszünk, keményebb szemrehányás
vár, mely kétségbeesést hord magában.
Látszik, hogy nem vagy szokva veszteséghez,
mert egyetlen hamis szót is sokallsz
áldozni, hogy nagyobb bajt elkerüljünk.
IPHIGENIA.
Óh bár volna bennem is férfiszív,
mely ha egy merész szándékot fogant meg,
bezárkózik minden más hang előtt!
PYLADES.
Hiába vonakodsz: a Kényszerűség
parancsol érc kezével, mely ha int,
fő-fő törvény az, még az istenek sem
térhetnek ki alóla. Az örök Sors
nénje, némán vezet, s nem kér tanácsot.
Amit ő rendel, tedd meg; amit ő
rád mér, viseld! A többit már tudod.
Én visszajövök majd és szent kezedből
kérem az édes menekvés pecsétjét.
ÖTÖDIK JELENET.
IPHIGENIA (egyedül).
Nincs mód mást tenni: mert sürgős veszélyben
látom kiket szeretnem kell. De ah!
a magam sorsa egyre jobban aggaszt. -
Nem menthetem meg hát a halk reményt,
mit olyan szép volt szőnöm a magányban?
Örökké rajtunk lesz az átok? Ezt a
régi családot többet új malaszt
nem téríti magához? - Minden elfogy
lassan; szerencse, élet és erő
elfárad egyszer! - Mért nem fogy az átok?!
Hát hasztalan reméltem, itt, megóva,
távol a fajtám szörnyü végzetétől,
hogy egyszer tiszta kezem s tiszta szívem
váltja meg a bemocskolt régi házat?
Alig könnyült meg hirtelen karomban
és csodamód öcsém lelkének égő
láza, s amint ép megjelent a régvárt
hajó amely hazám révébe visz,
már dupla bünt tesz vállaimra a
süket Muszáj vasmarka: elrabolni
a rámbizott Szentszobrot, melyhez annyit
imádkoztam! s megcsalni azt az embert,
kinek adósa sorsom, életem!
Óh csak szivemben végre dac ne keljen,
titán-lelkekből maradék, gyülölség
ellenetek, Olympos urai!
az ős dac! és meg ne markolja gyönge
mellem kesely-karmával! - Mentsetek meg!
Mentsétek meg képeteket szivemben!
Ujra fülembe cseng a régi dal -
rég elfeledtem, s szivesen feledtem -
párkák dalolták, szörnyedve dalolták,
mikor Tantalus lehullt, égi trónból.
Szerették őt s vele szenvedtek ők is:
tombolt a szívük, s rémes lett a dal.
Gyermekkoromban dajkánk is dudolta
nekem s testvéreimnek; s megjegyeztem.
“Reszkessen az égtől
az emberi faj,
Mert istenek őrzik
örök kezeikben
a Lét jogarát
s élnek vele kedvre.
Reszkessen ezerszer
kit ők fölemelnek!
Fellegen, ormokon
arany asztalok állnak
s székek sora körben.
Hogyha viszály kél,
gyakran a vendég
gyalázva zuhan le
az éjbe, a mélybe,
s lekötve, sötétben
várja hiába
az igazság napját.
Ők arany asztal
s örök ünnep mellett
tovább mulatoznak.
Vagy járva hegyekről
hegyekre ha lépnek,
feléjük a mélyből
ledobott titánok
lélekzete gőzöl,
mint áldozat-illat,
könnyű kicsi felhő.
Áldó szemük olykor
el-elhagy egész
családokat, és nem
akarja a volt
kedvenc némabeszédü
vonásait új
unokákban látni.»
Igy zengtek a párkák.
Hallgatja a dalt
barlangja ködében
az eltaszitott vén;
csóválja fejét
s unokáira gondol...