Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Goethe
ELSŐ JELENET.
IPHIGENIA.
Te szegény ember, leoldom bilincsed,
de ez még rosszabb sorsnak lesz jele.
Mert ebben a Szentélyben a szabadság,
mint a betegnek utolsó világos
pillantása: halál postája. Még nem
mondom magamnak, nem szabad, hogy immár
nincs remény számotokra! Mert hogyan
tudnálak gyilkos kézzel a halálnak
szentelni én? S mig én vagyok a Papnő,
homlokotokhoz senkinek keze
hozzá nem ér. De ha nem teljesítem
amit kiván az ingerült király,
utódomul választja valamellyik
szűzemet, s akkor én csak aggodalmas
imákkal pártolhatlak. - Óh te kedves
földim! Az idegenben az utolsó
szolga is kedves lesz, kinek apáink
ősoltárait érintette ujja:
hogyne fogadna hát jósziv és áldás
benneteket, kik ama régi hősök
képét idézitek, kiket szülőink
tisztelni tanitottak és szivemnek
friss, szép és bús reménnyel hizelegtek.
ORESTES.
Neved és származásod eltakarni
okod van-e? Vagy tudhatom, ki szól igy
hozzám, mintha egy istennő beszélne?
IPHIGENIA.
Meg fogsz ismerni majd. De most előbb
mondd el amit öcséd mondani kezdett:
azok halálát, kiket hazatérve
Trója várából a váratlan Végzet
köszöntött némán házuk küszöbén?
Fiatalon vetődtem bár e távol
partra, tudom még, milyen elfogódott
bámulattal, és szivdobogva néztem
hős alakjukra. Ugy szálltak a hadba,
mintha föltárult volna az Olympos
s leküldte volna szent előidők
héroszait, hogy Iliont riasszák.
És legdicsőbb volt Agamemnon! Óh
beszélj! Ő hullt el asszonya cselétől
házába lépve, és Aegisthos által?
ORESTES.
Te mondtad!
IPHIGENIA.
Jaj, boldogtalan Mykéne!
Igy vetettek Tantalus unokái
átkot átokra vad telimarokkal
és mint a gaz ha rázza zord fejét
ezer fölmagzott pelyhét szerteszórva,
nemzettek örök öldöklésre gyilkos
családot! Tárd föl még amit öcsédnek
szavából iszonyomnak hirtelen
függönye eltakart! A régi törzs
utolsó sarja, az a kicsi, drága
gyermek, kitől még bosszut várhat apja
szelleme, hogy kelt át a véres napnak
hidján, Orestes? Egyazon halál
őt is Avarnus hálójába fonta?
Vagy megmenekült? Él? S Elektra él-e?
ORESTES.
Ők élnek.
IPHIGENIA.
Add, arany nap, legvidámabb
sugaraid, tedd Zeus égi trónja
elé! én néma vagyok és szegény.
ORESTES.
Ha barátságban voltál e királyi
házzal, vagy ahhoz gyöngéd kapcsolat füz,
mint elárulni látszik örömed:
fékezd a szíved s jó szorosra fogd!
Mert elviselhetetlen az örömből
váratlan búba visszahullni. Látom,
csak Agamemnon halálát tudod még.
IPHIGENIA.
Rossz hirből ennyi nem elég talán?
ORESTES.
A borzalomnak felét ismered csak.
IPHIGENIA.
Mit féljek? Él Orestes, és Elektra!
ORESTES.
És Klytaemnestra életén nem aggódsz?
IPHIGENIA.
Rajta remény s aggódás nem segit!
ORESTES.
El is hagyta már remények hazáját.
IPHIGENIA.
Tán saját vérét vette vad-vezeklőn?
ORESTES.
Nem, hanem saját vére ölte meg.
IPHIGENIA.
Szólj érthetőbben, ne gyötrődjek így!
Bús fejem körül a bizonytalanság
ezerredőjü sötét szárnya verdes.
ORESTES.
Micsoda sors választott hirnökévé
ép engem annak, amit oly örömmel
ásnék a süket éjjel hangfogó
pokolmélyébe? Kedvem ellen unszol
szelíd ajkad; de ez az ajk kivánhat
tőlem akármi kinzót: megteszem. -
Aznap hogy apjuk elesett, Elektra
védte meg öccsét, elrejtve: a holtnak
sógora vette, Strophios, magához
és fölnevelte önnön fia mellett,
s az uj testvérhez a kicsiny Pylades
legszebb barátság láncával füződött.
És amint nőttek, nőtt a féktelen vágy
lelkükben, megboszulni a Király
halálát. Titkon, idegen ruhában
utaztak Mykénébe, mintha gyászhirt
vinnének: elhunyt Orestes, s a hamvát
hozzák anyjához! Jól fogadta őket
a királynő, s a palotába szálltak.
Orestes ott Elektrával magát
megismertette; s az szitotta ujra
a bosszut, mely az Anya szent szine
előtt hamvába halt már. Odavitte
lopva a helyre ahol apjuk elhullt
s egy régi, halvány csík szinezte a
sokat mosott padlót a vakmerőn
ontott vér könnyü, sejtelmes nyomával.
Égett a nyelve, ugy festette le
a gaztett minden részletét, s hogy élt ő
azóta mint egy szolgáló a házban,
rugdalt szolgáló, s míly urak a gőgös
gyilkosok itt, s a mostohára-vált
véres szülőtől mi minden kitellik! -
Igy lökte a markába azt a tőrt, mely
rég tizedelte Tantalus családját:
s igy lett Orestes anyja gyilkosa!
IPHIGENIA.
Ti halhatatlanok, kik mindig uj
felhőn isszátok a Lét tiszta napját,
azért tartottatok hát ennyi évig
oly távol a világtól s oly közel
magatokhoz, azért biztátok énrám
ezt a gyermeteg hivatalt, a szent láng
dajkálását, s lelkem is, mint a lángot
azért vontátok egetek felé
szeplőtelen szentségben, csak hogy annál
később tudjam meg s kinzóbban családom
rémségeit? - És a boldogtalannal
mi lett? Beszélj Orestesről nekem!
ORESTES.
Bár a halálát mondhatnám el! - Óh mily
erjedve forrt ki és izzón a vérből
a megölt Anya lelke,
s hívta az Éj ős rémleányait:
«Az anyagyilkos nem menekül!
Üzzétek! Utánna! Hajár! Tietek!»
S ők fölfigyeltek; üreges szemük
köröskörül járt, mint mohó sasé.
Megmozdultak sötét barlangjaikban,
s szolgálóik, a Kétség és a Bánat,
utánuk másztak a halk szögletekből.
Előttük Acheronnak gőze száll
s a felhőkarikákban a bünös
feje körül a makacs mult örök
szemlélete kering szédítve. Minden
rontásra jogot kaptak, így tiporják
a földet ujra, Isten szép vetését,
honnan száműzte őket régi átok.
Gyors lábuk űz, hajt, s csak azért szün olykor,
hogy szörnyebb legyen a friss borzalom.
IPHIGENIA.
Te szerencsétlen, így lehetsz te is:
átérzed kínját a szegény futónak.
ORESTES.
Hogy érted ezt? Mit mondtál? Én is így -?
IPHIGENIA.
Hisz téged is testvéred vére terhel:
öcséd ezt nékem elárulta már.
ORESTES.
Nem türhetem hogy, nemesszívü hölgy,
hazug mesénk tovább is csaljon. Ily
ravasz szó-hálót szőhet a csel-edzett
idegen idegennek, csapda-mód
lába elé: de miköztünk legyen
őszinteség! - Én Orestes vagyok
s bünös fejem
sír felé csügg már, és halált keres!
Mindegy, milyent: csak jöjjön! Én neked
kivánok, bárki légy, jó hazatérést,
s társamnak is: magamnak nem kivánom!
Ugy látom, te is rab vagy itt: keress hát
tervet és útat, s engem hagyjatok!
Zuhanjon zúzott testem sziklacsúcsról,
s gőzölve fusson a tengerbe vérem:
hozzon erre a barbár partra átkot!
Ti menjetek, ti fogjatok kezet:
vár az uj élet, vár a szép görög föld.
(Távolabb vonul.)
IPHIGENIA.
Leszállsz hát végre hozzám, Teljesűlés,
legszebb leánya a legfőbb Atyának!
Mily óriás előttem alakod!
Alig ér pillantásom kezedig, mely
füzérszám hordja a gyümölcsöt, áldást,
gazdag Olympos kincseit lehozva.
Mint királyokat ajándékaik
pazarságáról, mert nekik csekélység
mi másnak nagy kincs: úgy ismerhetünk meg
titeket, istenek, a bölcs kegyekről,
amiket szűken és sokára mértek.
Mert csak ti tudjátok, mi vál javunkra,
s látjátok a tág jövőt, míg előlünk
csillag- és ködfüggönnyel minden est
elzárja a kilátást. Nem zavarnak
bolond imáink, amik oly gyerekmód
akarnak siettetni. Kezetek nem
tépi le éretlen az Ég arany
gyümölcseit; jaj aki daccal őket
kicsikarva, a savanyú falatban
halált eszik! - Ne hagyjátok e régvárt,
alig remélt örömet, mint egy elhunyt
kedvesnek árnyát, levegőbe, és hogy
háromszor jobban fájjon, eloszolni!
ORESTES (ismét hozzálépve).
Ha imádkozol magadért s Pylades
barátomért: az én nevem ne sződd
imádba! Nem használ ily nagy bünösnek,
s ha mellé állsz, átkában osztozol.
IPHIGENIA.
Sorsom ugyis már kötve a tiédhez.
ORESTES.
Nem, nem! Hadd szálljak egyedül s kiséret
nélkül a holtak országába! Még ha
szent fátylaiddal rejted is a gyilkost,
a mindig-éber fúriák szemét
meg nem csalod. Félrehuzódnak áldott
színed elől, de nem riadnak el!
Gonosz érclábuk tilos hogy e jámbor
liget szent földjét szennyezze; de hallom,
messzirül itt-ott undokúl a lomb közt
felém nyihognak. Mint az éh csikasz
körülstrázsálja a fát, ha a vándor
odakuszott előle. Igy tanyáznak
ott túl a kerítésen; és ha majd
kilépek innen, ők fölkerekednek
s kígyós hajukat rázva, port kavarva
hajszolják únt prédájukat tovább.
IPHIGENIA.
Meg tudsz hallgatni egy jó szót, Orestes?
ORESTES.
Tartsd annak, akit nem gyülöl az ég!
IPHIGENIA.
Téged se gyűlöl: uj reménysugárt ad.
ORESTES.
Nekem csak holtak vak vize világit
poklok utjára ködön-gőzön át.
IPHIGENIA.
Nincs több testvéred lány, csupán Elektra?
ORESTES.
Csak őt ismertem, de volt egy idősebb,
kit a jó sors, mely akkor oly gonosznak
látszott, jókor kiragadott a szörnyü
szülőházból. - Ne faggass! Mért akarsz
te is fúriám lenni? akik oly
kárörömmel fujják le a hamut
lelkemről, és nem tűrik, hogy családom
szégyenlángjának végső parazsa
csöndben elhaljon! Hát muszáj örökké,
szándékkal szítva és pokol kenével
táplálva égni annak és gyötörni?!
IPHIGENIA.
Én édes tömjént teszek most a lángra.
Óh hadd a tiszta szeretet szelíd
lehelletével hüsíteni szíved!
Orestesem, hát nem értesz? A Rémség
istennőinek társasága úgy
kiszikkasztotta ereid folyóját?
Vagy tagjaidon, mint Gorgó szeméből,
kővé meresztő varázs fut keresztül?
Óh ha anyád kiontott vére tompán
kiált a mély pokolra, lehet-e,
hogy ártatlan nővéred lányimája
az áldó istenekhez nem kiált?
ORESTES.
Kiált, kiált! Hát őrületbe hajtasz?
Egy bosszuszellem szól belőled is?
Ki vagy, hogy így megfordítod, kegyetlen,
koporsójában mély szivem halottját?
IPHIGENIA.
Mély szived azt már sugja is, Orestes:
nézz rám és lásd meg Iphigeniát!
Én vagyok! Élek!
ORESTES.
Te!
IPHIGENIA.
Testvér!
ORESTES.
Eressz! Menj!
Tanácsolom, ne érintsd fürtömet!
Mert olthatatlan lángot gyujtok én,
mint a Kreusa menyasszonyruhája.
Hagyj engem! Bár Herakles nem vagyok, hadd
bujjak el mint ő halni szégyenemmel!
IPHIGENIA.
Nem fogsz meghalni. Óh csak egy nyugodt
szavad hallanám! Oldjad el utolsó
kételyeim! Legyen e rég-sóvárgott
pillanat biztos legalább! Szivemben
kin és öröm forgatja kerekét.
Minden idegen férfiútól engem
huzódó érzés távolít el; annál
mohóbb erő visz a testvér felé!
ORESTES.
Ez talán Bacchus temploma? S a papnőt
szent mámor őrjöngése szállta meg?
IPHIGENIA.
Óh hallgass rám! Óh nézd, hogyan kitárul
szivem a boldogságnak, annyi év
után, csókolni a legkedvesebbnek
arcát, kit a föld adhat még nekem,
és karjaimmal, eddig hig szelek
bús ölelőivel, téged ölelni!
Engedd hát, engedd! Parnasszus hegyén
az örök forrás kőröl-kőre nem hull
tisztább csengéssel arany völgy felé,
mint ahogy az öröm csobog szivemből
s körülfog, mint egy boldog áradás.
Testvér! Testvér! Orestes!
ORESTES.
Drága nimpha,
benned s hizelgő szódban nem bizom.
Diána tiszta papnőket kiván
és bosszut áll szentélye mocskolóin.
Vedd el kezedet vállamról! Szeretni
akarsz valakit? megmenteni? édes
boldogsággal kinálni fiatal
életét? Forditsd barátom felé
szived: ő méltóbb arra! Ott bolyong
a szirtek közt: keresd föl, igazitsd
utba s velem ne gondolj!
IPHIGENIA.
Térj magadhoz,
ismerd meg, ki az, akit megtaláltál!
Ne nézd testvéred égi tisztaságu
örömét őrült, vétkes vágy jelének!
Óh oszlassátok szeme hályogát,
hogy ez a boldog pillanat ne döntsön
háromszoros bánatba! Elveszett
nővéred áll előtted. Égi urnőm
megmentett, elvitt az oltárról engem
és ide rejtett, templomába. S ép itt
fogtak el téged, áldozatra szánta,
s most a papnőben testvéred köszönt.
ORESTES.
Boldogtalan! - Hát lássa meg családunk
utolsó rémtettét az égi nap!
Nincs itt Elektra? hogy hadd veszne ő is
velünk, ne tartogassa életét
sulyosabb sorsra, nagyobb kínra! Jól van,
papnő! megyek, siessünk: vár az oltár.
A testvérirtás régi hagyomány
törzsünkben; és én hálát mondok az
égnek, hogy magtalan rendelte halnom.
Te is hallgass rám, ne szeresd a napnak
fényét tulontul, és a csillagoknak:
jőjj, szállj a vak világba énvelem!
Mint a kénköves mocsárból kifajzott
sárkányok egymást falják föl, dühöngve
lesz öngyilkossá ez a vad család:
jőjj halni magtalan és büntelen!
Te szánakozva nézel rám? Ne nézz így!
Épígy tekintett Klytaemnestra, útat
keresve fia szívéhez; de annak
lendült már karja, mely keblébe szurt.
S az anya eldőlt! - Lépj föl, bús kisértet!
Lépjetek föl, furiák, zárt körökben!
Kezdődik kedves drámátok, a végső,
a szörnyü, melyet ti rendeztetek.
Nem bosszu, nem gyülölség feni tőrét:
Szerető nővér kényszerűl a véres
tettre. Ne sírj! Te arról nem tehetsz.
Kicsiny koromtól fogva nem szerettem
semmit ahogy tudnálak tégedet:
nohát ne kímélj, emeld rám a kést!
Tépd föl a mellem, nyiss utat a zajgó
áramlásoknak, melyek benne forrnak.
(Aléltan elhanyatlik.)
IPHIGENIA.
Ezt az örömet, ezt a kínt, hogyan
birjam egyedül? - Merre vagy, Pylades?
Hol keressem kezedet, jóbarát?
(Fürkészve lassan el.)
MÁSODIK JELENET.
ORESTES (kábultságából fölriadva és fölegyenesedve).
Még egyet! Óh nyujtsd Léthe szent vizéből
utolsó hűs kortyát az enyhülésnek!
Már nemsokára kiázik az Élet
görcse szivemből; szellemem elúszik
mind mélyebben sodródva a Felejtés
árjain örök ködötökbe, Árnyak!
Hagyjátok a föld hányt-vetett fiát
nyugalmatokban nyugalmat találni! -
Mily súgást-búgást hallok ott a galy közt?
Micsoda zaj zizzen a félhomályban?
Jönnek már látni uj vendégüket.
Mely társaság sétál itt úri módon,
mint egy összegyült fejedelmi ház?
Lassan lépdelnek, ifju s agg, a mozgó
alakok, s férfi és nő, mind olyan
egyforma, istenforma! Ők azok,
igen, családom ősei! - Thyestes
meghitt beszélgetésben Atreussal;
fiaik játszva ugrálják körül.
Hát gyűlölet már nincs itt köztetek,
s a bosszu, mint a napfény, kialudt?
Akkor szivesen láttok engem is tán,
s beállhatok az ünnepi menetbe.
Hunyt ősök, Orestes üdvözöl,
törzsek végső ága. Amit
ti vetettetek, ő aratta
s átkokkal szállt ide súlyosan.
De minden terhet könnyebb itt viselni:
vegyétek őt magatok közé!
Tisztellek, Atreus és Thyestes!
a gyűlöleten mi túl vagyunk! -
Mutassátok meg apámat; kit egyszer
láttam csak élve! - Apám, te jössz itt?
és karonfogva kisér anyám?
Ha Klytaemnestra beléd fogózhat,
Orestes is hozzája léphet
s mondhatja néki: «Itt a fiad!» -
Itt a fiatok, lássátok örömmel!
A földön családunkban a köszöntés
gyilkosság biztos jelszava volt,
s az ős Tantalus faja csak itt
tud örülni, túl az Éjszakán. -
Ti bevesztek engem, jól fogadtok:
óh keressük meg az ősapát!
Hol az öreg? hadd lássam őt is,
kit annyira tisztelt a föld, és
tanácsba vontak az istenek!
Habozni látszotok?... Elfordultok?...
Mi bánthat? Szenved az isteni árny?
Óh jaj! a szörnyü Sorshatalmak
ércláncokkal a hősi mellre
kegyetlen kínokat szögeztek!
HARMADIK JELENET.
ORESTES.
Óh hát ti is lejöttetek már?
jó néked, nővér! Még Elektra nincs itt:
de majd csak egy bölcs isten őt is
leküldi enyhe nyilaival.
Téged szánlak, szegény barátom!
Jer, menjünk Plútó trónja elé:
az uj vendég köszöntse a gazdát!
IPHIGENIA.
Ti Fény-testvérek, kik a széles égen
nappal és éjjel szép derüs világot
adtok nekünk, de a holtaknak immár
nem adhattok: testvérek, mentsetek meg!
Te szereted szép bátyádat, Diána,
jobban minden ég- és föld-szülte jónál,
s vágyón fordítod szűzi arcodat
örökké örök fény-arca felé.
Ne hagyd az én egyetlen, végre meglelt
öcsém őrület éjjelébe esni!
S ha szándékod, mellyel itt rejtve tartasz,
most már betelt, s ha szívesen segítesz
általam rajta és általa rajtam:
oldozd föl átka láncait, mig a
menekvés ritka perce el nem illan!
PYLADES.
Ismersz-e minket, s e ligeti szentélyt,
s e fényt, mely a holtaknak nem világit?
Érzed-e testvéred s barátod élő
karját, milyen erősen tartanak?
Fogózz belénk! Nem vagyunk üres árnyak.
Figyelj szavamra! Érts meg! Szedjed össze
magadat! Minden pillanat becses,
mert gyönge szálon függ a hazatérés,
bár, ugy látszik, kegyelmes párka fonja.
ORESTES (Iphigeniához).
Óh hadd örüljek most először oldott
szivvel s tiszta örömmel karjaidban!
Ti istenek, kik pusztitani súlyos
felhőiteket tüzes harcba szálltok,
s kegyes szigorral a rég-kért esőt
egek zengése s szél zugása közt
vad zuhanyokban öntitek a földre;
de nemsokára szivünk elszorult
várakozását föloldjátok áldó
hálaérzéssel és csupa örömmé,
ha a megfrissült nedves lombozat
ezer tükröt tart az ujarcu napnak,
s a nyájas-tarka Iris könnyü kézzel
tépi a végső felhők szürke fátylát:
óh engedjétek nővérem s barátom
karjaiban hogy ami jót nekem még
szántok, élvezzem és el ne szalasszam!
Szivem azt sugja, hogy szünik az átok.
A furiák már, hallom, elvonulnak
mély Tartarusba, s messzedöng amint
sarkukra csapják a nagy érckaput.
A föld üdítő párákat bocsát
magából, és igéretes mezőin
életörömre s nagy tettekre hív.
PYLADES.
Ne késsetek, mert mérve az idő!
Kedvünket majd csak az a szél röpítse
Olympusig, mely vitorlánk dagasztja!
Itt gyorsan kell fontolni s tenni. Jertek!