Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 9. szám · / · Marczali Henrik
Tömegek korát éljük, mi hozzájuk képest az egyes ember! Érdemes-e foglalkozni vele, különösen akkor, ha élete szürke középszerűségben telt le és nem nyujt erős táplálékot a képzeletnek. De, ha nem is bírtam elérni, fenkölt célok után törtem és fejlődésemben tán megvan az az egyéni vonás, melytől az érdekességet megtagadni nem lehet. Így, ha nem is magam, az utókorra nézve tanulságos lehet azok behatóbb megismerése, kikkel a sors összehozott, azok az események, melyek befolyását közelről észlelhettem. Kényelmetlen dolog saját magáról írni, de gyermekéveim, ifjúkorom oly távol vannak, mintha más volna, nem én.
Marczaliban születtem 1856 április 3-án. Első határozott emlékezésem 1860 nyarára nyúl vissza. Atyám gyászbeszédet mondott Széchenyi Istvánról - egyike volt az első zsidópapoknak, kik magyar nyelven prédikáltak - és a megye urai is összegyűltek a kis zsidótemplomban. Ha csak az urak lettek volna - igaz, hogy díszruhában, kardosan jelentek meg. De a templom előtti téren sorban állottak a szebbnél szebb hintók peckes bajszú parádés-kocsisokkal és délceg hajdukkal, kiknek libériáján csak úgy ragyogott a fényes szalamiagomb. Mikor az istentisztelet megkezdődött, nagy lelkitusában vergődött az én szegény kisded elmém. Bemenjek-e, mint illik, az istenházába, vagy kívül maradjak-e beszélgetni a kocsisokkal és gyönyörködni a lovakban? Bizony kívül maradtam, csak a végén mentem fel anyámhoz a karzatra.
Akkor már tudtam olvasni, írni. Atyámnak szokása volt ebéd után nyugvás közben olvasni a «Magyar Sajtót», meg a «Pesti Naplót». Ilyenkor csak nekem, mint még egyetlen fiúnak volt kiváltságom őt háborgatni. Kérdeztem tőle az egyes betűket és néhány hét mulva összefüggően tudtam olvasni, nemsokára írni is. De hogy az írás mesterségéhez hogy jutottam, azt a mai napig sem tudom. Bizonyos azonban, hogy alig négyéves koromban írás-olvasásra tanítottam két évvel idősebb Janka nővéremet, aki 1860 őszén kezdett iskolába járni.
Ötéves koromban szembajban szenvedtem és az anyám felhozott Pestre a híres Hirschler doktorhoz. Egyébre pesti tartózkodásomat illetőleg nem emlékezem, mint arra, hogy sem a soha előbb nem látott fényes környezet, sem a számos beteg nem tartott vissza attól, hogy a váróteremben ne labdázzam. Valami fehér port hintett a doktor szemembe, meg is gyógyultam, de a szembajom okozta, hogy igen vásott gyerek lett belőlem. Gyermeki furfanggal észrevettem, hogy szüleimet nagyon bántja, ha sírok. Ezt felhasználva, bőven ontottam könnyeimet, mihelyt nem kaptam meg, mire vágytam. Atyám azonban átlátott a szitán és igen erélyes módon adta értésemre, hogy csak magamnak ártok, ha a szememet rontom, egyebet pedig nem érek vele.
Egyáltalában vad, rakoncátlan fiúcska voltam, de már sarjadzott bennem a szép iránt való érzés. Egyszer atyám, váratlanul, szobájába hívott. Ott találtam egy nénit, ki keservesen panaszkodott, hogy megvertem lánykáját, ki nénéimnél volt látogatóban. Atyám kérdi: Igaz? Igaz, volt az őszinte válasz. Miért verted meg? Mert olyan csunya. Meg kell jegyeznem, hogy ez esetben kritikát mertem gyakorolni - persze szótlanul - atyám eljárásán. Hogy kikapok, az biztos volt, de nem kellett volna az okát kérdeznie, mert így a néninek több oka van reám haragudni. Pali öcsém hétéves korában sokkal urasabban intézte el ügyeit a szép nemmel. Két kedves, korabeli lánykának udvarolt. Egy szombat délelőtt a két mama megfogja és kérdi, melyiket szereti jobban? Szidi lesz a feleségem, Bella meg a szeretőm.
Hatéves koromtól fogva már meglehetős összefüggően emlékszem éltem folyására, mely attól fogva máig egy és tartalma röviden az olvasás, a tanulás. Atyámnak szép könyvtára volt; előbb a képeskönyveket olvastam és téptem össze, aztán a többire került a sor. Mesét nem igen olvastam, azokat édesanyám mondta el nekünk. Iskolába nem jártam, csak olvasmány útján és beszélgetésből tanultam. Ha egyszer elolvastam valamit, el is tudtam mondani szórul-szóra. Evvel a képességemmel talán összefügg, hogy kitűnő fejben-számoló lettem; mondták, még pénzért is mutogathattak volna. Hétéves koromban kezembe került egy régi Iliasz-fordítás; azt hiszem Szabó Istváné - mert a könyvek címét mai napig sem tudom pontosan, még a magaméit sem, még ha betéve tudom is a tartalmát. - Egészen rabja lettem az öreg Homerusnak. Hosszú lándzsákat faragtam, bementem a kertbe és döngettem a fákat, dörgedelmes hősi beszédeket intézve hozzájuk. Az Odysseiát német fordításban olvastam és az tán még nagyobb hatást tett rám, úgy hogy mindenáron világkörüli utazó akartam lenni, persze olyan módon, hogy legelőször a phaeákok boldog szigetén kössek ki.
Előbb azt írtam, hogy tanultam. De ez csak annyiban áll, hogy képzeteket és ismereteket szereztem. Egyáltalában nem voltam tisztában avval, hogy tanulok. A könyv nekem mulatság volt. Órákhosszant tudtam a legfeszültebb figyelemmel olvasni, de eszem ágába se jutott soha, hogy valami komoly vagy éppen megerőltető dolgot művelek. Ha «pógárok» vagy parasztasszonyok jöttek hozzánk és engem a kisszobában találtak, könyvvel kezemben, azt szokták mondani: ez a gyerek mindig imádkozik. Más módját az olvasásnak nem ismerték.
Olvasásból tanultam meg jól németül, de nyelvtanról, vagy hasonlóról fogalmam sem volt. Megvallom, mai napig sem értem, miért kelljen a szegény elemi iskolásnak teletömni fejét alannyal, állítmánnyal és mindenféle határozókkal és jelzőkkel, holott még tud magyarul: nyelvérzékét nem rontotta meg semmi. - Éppen úgy megtanultam héberül is. Ha templomban voltam atyámmal, a gyakran igen hosszú és unalmas imádságok helyett a bibliát volt szabad olvasnom. Ennek köszönöm mai bibliai tudományom legnagyobb részét. Atyám aztán franciára is kezdett tanítani, de amikor a latin került sorra, abbanhagyatta velem, mert keveredés állott volna be, úgy hogy a franciát később, mikor már tudtam deákul, ujból kellett kezdenem.
Ha mulatság volt az olvasmány, az volt a játék is. Voltakép, akkori eszemmel, a kettő közt alig láttam különbséget. Olvasásra époly kevéssé kellett unszolni, mint játékra. Azt hiszem kevés gyermek jutott olyan tökéletességre bilinckézésben, gombozásban, diózásban és labdázásban, mint csekélységem. Tudtam nyilazni is, a célbadobásban pedig valóban nem volt párom. Gyakoroltam is szüntelen. Atyámnak nagy gondja volt arra, hogy testi erőmet is fejlesszem: ne legyek «bócher».
Ez az ügyességem egyszer nagy bajba kevert. Egy szép tavaszi napon - de akkor már kilencéves voltam - hintó állott meg házunk előtt és egy urat láttam kiszállani. Rövid idő múlva hivott az atyám és így szólt: «Ez az úr (a nagybajomi gőzmalom tulajdonosa) azt hallotta, hogy jó fiú vagy. Két fia van, valamivel idősebbek nálad, szeretné, ha egy ideig velök lennél, mert nevelőjük van, de fiútársaságuk nincs. El akarsz-e menni vele?» Bizonyára materialistának fognak bélyegezni, de a vendéghez avval a kérdéssel fordultam: mit kapok reggelire? Mikor azt válaszolta, hogy tejes-kenyeret és süteményt, készségesen megadtam óhajtott beleegyezésemet. Bajomba érkezünk, a két fiú úgy néz rám, mint valami csodaborjúra, a háziasszony meg tejbe-vajba füröszt. Ez így ment három napig. Negyednap a kertben vagyunk és véleményeltérés támadván köztem és a nagyobb fiú közt, kavicsot fog és nekem dobja. Én is kellő távolságból ehhez a fegyverhez nyúlok és kiütöm a felső két fogát. Legalább tudták, mi az a «jó gyerek». Vigasztaltak, hogy nem én kezdtem, marasztaltak, de beláttam, hogy napjaim ott meg vannak számlálva. Ebéd után az ablakhoz ültem és kinéztem; végre láttam egy kocsit, mely hazavitt Marczaliba.
Milyen szép volt tavasszal a fűzfagalyból sípot «költeni», a bodza kemény ágából puskát faragni, a húsos új hajtásból, hosszú ákáctövisek segítségével boronát készíteni! Télen kalimpálva végigcsuszkáltunk a kátyón, nyáron meg virágokat szedtünk medrében. Messze le a cigányutcába azonban nem mertünk felfedező útra menni; azt a részt mysteriozus, félelmes homály takarta. Arra virít a menyétasszony szőleje, még alább pedig a remicnél, hol az akasztófa állott, a «ludvérc» csábítja örvénybe az odamerészkedőt. Képzeleti világunkban határozottan e kátyónak jutott a főszerep.
Nyáron mindenestül, ágyiruhástúl a Balatonhoz mentünk Keresztúrra, vagy Berénybe és ottmaradtunk a nagy ünnepekig. Béreltünk néhány szobát, vagy akár egy egész parasztházat és egész otthoniasan rendezkedtünk be. Minden nap fürödtünk, estefelé sétáltunk, a nagy meleg ideje alatt pedig a besötétített, padlótlan szobában hűsöltünk. Az olvasás nem maradt el, de a játék változott. Békakalóánt kerestünk a parton, vagy a finom fövényben henteregtünk. Keresztúrban ért életem első nagy gyásza. Kaptam egy kis kutyát ajándékba, természetesen Hektor volt a neve. Nagyon együgyű kis állat volt, minden oktatásom kárba veszett vele. Egy reggel azonban hívásomra előbújt az ágy alól és mikor fürödni mentünk, szépen utánunk szaladt. Mikor a vízből kijöttünk, ruhánkat ott találtuk a parton, de a kutyát sehol. Láttunk azonban egy disznónyájat és kérdeztük a kanászt, nem látta-e a kis kutyát? «Azt a disznók besavanyétották» volt a rövid, de engem földig lesujtó válasz. Hát rajta is beteljesedett a Hektorok fátuma! Hazavonszoltam magam és öngyilkosságra gondoltam. És az anyám még «kutyabajnak» nevezte állapotomat! Fájdalmamat még az az önvád is fokozta, hogy éppen akkor elhúnyt unokatestvérem halálán sehogy sem bírtam úgy búsulni, mint Hektorén.
Szerettem hát mindenféle játékot, remekeltem is bennök, csak egy szomorú kivétel volt: a zongora. Atyám nagyon kedvelte a zenét, de nem volt módjában megtanulni. Belőlem azonban teljes kultúrembert óhajtott faragni. Vett tehát egy ócska, óriás terjedelmű alkotmányt - lelki szememmel most is látom - azt hiszem 23 forinton. Nem kímélte a költséget, Fingernágel mester úrral taníttatott, ki később regens chori lett Pécsett. Nem kímélte a fáradságot; maga is megtanulta a kottát, hogy ellenőrizhessen és vezessen. Mindhiába. Mihelyt vége volt a leckének, mentem olvasni, vagy játszani. Végre atyám húsz krajcárt, akkor nekem egész vagyont, igért minden óráért, melyet önszántomból egyfolytában töltök a zongoránál. Mindössze egyszer nyertem el ezt az ösztöndíjt és becsületemre mondom, akkor is inkább atyám kedvéért. Kozma Andor földim és barátom mindig avval ijeszt, hogy emlékirataiba beveszi, hogy én voltam az első, kit ő zongorázni látott. De e szégyenemmel kapcsolatban ne felejtse el hozzátenni, hogy már akkor is nehéz volt engem megvesztegetni.
Zenei tudományomnak, ha ugyan annak nevezhető, mégis vették egyszer hasznát. Mikor 1870-ben vakációra hazajöttem, éppen kitört a francia-német háború. Beállít hozzám nagy alázatosan a félszemű Simplicius, a cigánybanda primása, ki az elsők közt ment külföldre és szerzett hírnevet és pénzt. Kért, tanítsam meg a «Marcéllez»-ra, mert mindenki azt akarja hallani. Kívánságának és az egész akkor szörnyen franciabarát közönség követelésének szerencsére eleget tehettem.
Zenei tehetségem biz gyarló volt és szabadulásnak vettem, mikor hazulról távozva abbahagyhattam ezt az önkínzást mindenkorra. De kedvező sorsom gondoskodott kárpótlásról. Nem mondhatom, hogy feltünt, mert hisz, mi körülvett, mind természetes volt, de észrevettem, mennyi a szín nyelvünkben. Nem volt semmi a trágártól, a közönségestől a magasztosig, mit rímben ne hallottam volna. Roppant nyelvkincs jutott így a kis fiú birtokába, könnyen megjegyezhető kötött formája miatt. Igazán nem tudom, így volt-e más megyékben is, de somogyi tájszólásunk bővelkedik rövid, velős mondatokban, közmondásokban. Ez az alapja nyelvészeti tudásomnak, ez az a forrás, melyből merítettem és merítek most is; az irodalmi nyelv annak csak kiegészítése. Mi pedig az esztétikai részt illeti, a bölcsőtől fogva hallottam a magyar nótát; anyám szépen énekelte. Négyéves koromtól fogva tudtam és azt hiszem ma is tudom az évről-évre változó dalokat, szöveget és hangot. 1860-ban azt énekelték: Kinek nincsen szeretője, babája; 1861-ben: Éljen Galabárdi volt a refrain, de Patkó Pistáról, a híres somogyi zsiványról sem feledkeztek meg. Ez az anyag nagyon gazdagodott Pápán, hol az óraközöket dalolással szokták kitölteni, nem mindig épületessel. Ez a kincs csak később vált bennem tudatossá. Mikor éveken át külföldön tartózkodtam, reggel, mihelyt felkeltem, nótán kezdtem és daloltam, míg csak ki nem mentem lakásomból. Szokásommá vált ez, melytől csak az utolsó évek szomorúsága, keserűsége választott el.
Időbeosztásról, «tanrend»-ről, szó sem volt. Atyám bízott jó ösztönömben és mint Pestalozzi buzgó híve, lehető szabad fejlődést engedett gyermekeinek. Azt szokta mondani: a gyermek a legnagyobb pszichológus, az tudja legjobban, mi való neki, mi nem. Szép időben a játék, esőben, sárban, hóban az olvasás volt túlnyomó. Rendes foglalkozásunk csak egy volt. Mikor hatévesek lettünk, atyánk, ki nagy kertész volt, mindegyikünk részére kihasított egy darabka földet kertecskének, adott palántát és virágmagvakat, úgy hogy nemes versenyre kelhettünk, melyikünknek lesz szebb kertje. A babér bizony mindig a lányoknak jutott. Később megtanultam oltani, szemezni is. Mióta ebben a nagy kőkertben Pesten lakom, semmi sem bánt annyira, mint az, hogy ez a tudományom parlagon hever. Nem is irígyeltem soha semmit mástól, csak a kertjét.
Rendes volt azonkívül a séta is, szombatot kivéve, minden nap ebéd előtt. Sírhattam, toporzékolhattam, könyöröghettem, lehetett az idő bármily zimankós, lehetett a sár bármilyen mély - egyszer szemben a katholikus templommal derékig belésülyedtem és kiabálásomra a hívek húztak ki - a séta el nem maradhatott. Többnyire a várdomb felé mentünk a tanárok-utcán át, aztán a «hegy» azaz a szőlők felé, a városon át ritkán; a cigányutcába soha. A séta egyuttal francia beszédgyakorlat volt.
Atyám kerületéhez több mint negyven hely tartozott: ha volt menyegző, temetés vagy iskolalátogatás, sokszor vitt magával. Olyankor többnyire a bérelt kocsin «fóros» mellett ültem a bakon, atyám pedig a kason beszédét gondolta át. Ennek a kocsis-szomszédságnak igen sokat köszönhetek. Ismertek azok minden fát, minden madarat, minden földnek tudták a birtokosát és annak minden dolgát. Természetet, életet sokat tanultam tőlük. Egyszer ősszel, szüret előtt áthajtottunk a gombai szőlőn Horvátkút felé. Gyönyörűen állott minden; minden tőke tele duzzadó fürttel. Csak egy szőlő volt elhanyagolva, alig látszott ki a meddő tőke a gaz és a dudva közül. Kérdem ostoros szomszédomat, miért van ez így? «Ez az árváké.» Azóta tudom, mi az árvának lenni.
De nemcsak úton, nemcsak fórostól tanultam az életet. Felém özönlött az mindenfelől. Láttam atyám komoly, lelkiismeretes munkáját, láttam anyám vesződségét a szaporodó gyereksereggel; heten voltunk, cseléd meg csak egy. Mindenféle ügyes-bajos ember kereste fel atyámat tanácsért, segítségért. Különösen nagyvásárkor, mikor a vidékiek is bejöttek, szere-száma sem volt a vendégeknek. Atyám bizonyára szántszándékkal sokat elmondott nekem arról, mi ezeknek az embereknek szívén feküdt. Elmondta azt is, hogyan, mikép lehetne segíteni rajtuk, de azt is, miért nem lehet javítani sorsukon. Ilyen módon, úgy hiszem, többet tudtam a világ folyásáról, mint amennyi a legtöbb korombeli gyermeknek tudnia adatott.
Iskolába nem jártam, legfölebb ha odamentem játszani, mikor szünet volt, vagy ha atyámat, ki büszke volt iskolájára és csaknem naponta odalátogatott, szabad volt elkísérnem. Ha kijárt, mindig vitt magával cukorkát és a neki kezetcsókoló kisdedeknek adott belőle. De olyankor mindig kesztyűt húzott.
Csak egy nevezetes alkalommal ültem az iskola padján. Kádas Rudolf prémontrei kanonok, a győri tankerület főigazgatója körútjában eljött Marczaliba és bejelentette látogatását a zsidó iskolába is. Akkor az első padba ültettek másodiknak, hogy mindjárt rám kerüljön a sor. Megvallom, egy cseppet sem voltam meghatva. Éppen nem adoniszképű kövér pap volt, csak fehér reverendája kék övvel tetszett nekem szerfölött. A «zweite Sprach und Lesebuch»-ot olvastuk és abban a Rudolf von Habsburg című olvasmányt. A nagytekintélyű úr elbámult, mikor a hétéves gyermek olvasás után magyarul elmondta a dinasztia alapítójának történetét, sokkal bővebben, mint ahogy a könyvben volt és kívánságára a fali térképen is megmutatta mindazokat a helyeket, melyek az olvasmányban előfordultak. A tanító úr felszólítására aztán számtant kérdezett tőlem. Akkor meg éppen elámult és kérdezte nevemet. «Téged nem feledlek el» voltak búcsúzó szavai. Mikor Győrben meglátogatta osztályunkat, csakugyan én voltam az első, akit felszólított és ezt előre meg is mondtam pajtásaimnak.
Az első magyar történeti könyv, melyet olvastam, a Peregrinyé volt. Természetesen Hunyadi János hadjáratai bilincseltek le legjobban. De nagyon hatott rám Báthory Istvánnak tetőtől talpig vasba öltözött alakja is. Az első világtörténet a német Weltheré. Azt a kötetet kevés nap alatt végigolvastam és betéve tudtam. Azóta telhetetlen mohósággal faltam a történeti könyveket. Világos, hogy főkép a csaták érdekeltek. Alig multam nyolc éves, beállítok atyámhoz és ünnepélyesen kijelentem; most már tudom, mi lesz belőlem. «Mi?» «Generális!» «Hogy akarsz generális lenni, hisz nem vagy gróf.» Ezen a válaszon nagyon elszomorodtam. Ha már nem vihetek véghez nagy tetteket, legalább megírom. Így lettem historikus. Ősszel megkérdezte tőlem atyám, akarok-e talmudot tanulni? Minthogy minden ősöm atyai és anyai ágon pap volt, szinte magától értetődő volt ez nálam is. Annak a szörnyen vastag foliáns gyüjteménynek úgy hiszem, legkönnyebb kérdésén kezdtük. «Ha valaki felebarátjának kölcsön adja ökrét és annak baja esik, milyen következések származhatnak abból a tulajdonosra, vagy a kikölcsönzőre.» Másnap az egészet elrecitáltam, de arra a kérdésre, folytassuk-e? nemmel válaszoltam. Így maradt abba zsidótudományom és így szakadt meg velem a papok nemzetségének hosszú sora.
Néhány nap mulva az a kérdés következett: akarok-e latinul tanulni. Igen, azaz hogy akkor ezt a szót ilyen értelemben nem ismertem, hanem becsületesen azt mondtam «az». Erre atyám előszedte a «Vulgatát» és ezen kezdett diákul tanítani. Pricipio creavit Deus coelum et terram volt az első mondat, melyet fordítottam. Minthogy a tartalmat ismertem, aránylag könnyű volt a szókincs elsajátítása. Grammatikából csak annyit, amennyire a szókincs megtanulásához és megértéséhez szükség volt. Naponként legalább egy órát olvastam latinul, gyakorlatokat is kezdtem írni, melyeket atyám igen szigorúan szokott megbírálni, rá akarván engem szoktatni arra, hogy semmi hanyagságot vagy felületességet írásban meg ne engedjek magamnak. A következő évben már elolvastam az egész Cornelius Nepost, majd Caesar de bello gallico-ját; és ezzel meg volt vetve deákismereteimnek alapja.
Deákvoltom igen keveset változtatott életem folyásán. Ha lehet, még többet olvastam és játszottam, mint előbb. Körülbelül könyv nélkül tudtam az egész Nemzeti Dalkönyvecskét. Talán legjobban az «Obsitos» tetszett nekem. Már volt külön szobám. A «nagyszobában» állott az ágyam. Este gyertyavilágnál olvastam és mikor atyámnak nem tetszett, eloltottam, de aztán ismét meggyujtottam. Történeti és földrajzi könyveimen kívül sok verset is olvastam. Színművet azonban a világért sem akartam olvasni, mert egy könyv azt állította, hogy a színház erkölcstelen. Kényszeríteni kellett engem, hogy Kisfaludy Károly «Kérők» című vígjátékát elolvassam. De miután ezen már átestem, rákaptam erre a műfajra és még otthon végigolvastam az egész Shakespearet német fordításban. Legjobban Lear király, Koriolán és Caesar tetszett, legkevésbé Hamlet.
Már előbb voltam egyszer szinházban. Elvitt a tanító úr; a Szigetvári vértanukat adták elő a vendéglő nagytermében. Nem emlékszem másra belőle, mint szörnyű puskaropogásra és egy nagyszakállú öregember kiabálására. Aztán elaludtam. A tanító úr ölben vitt haza. Ez az álom szimbolikus volt, később is kísértett a szinházban és gyakran győzött is fölöttem. Így még 1877-ben Drezdában egy théâtre paré előadáson, mikor Victor Hugo La roi s'amuse-je volt műsoron, a darab végén a lámpaoltogató keltett fel.
Nyárára elvégeztem az első két osztály anyagát és atyám elvitt Csurgóra vizsgatételre. Útunk kocsin egy álló napig tartott, csaknem mindig erdőben, amint hogy Somogy, nevének megfelelően, igazi Hylaea volt. A kocsis az egész úton, de különösen az inkei erdőben farkashistóriákkal mulattatott. Nagyhatalom volt még a farkas Somogyban, legalább képzeletünkben az volt. A csömendi kocsmáros leányát elvitte az udvarból. Utánaszaladtak, mindjárt el is vették tőle. Akkor tán tíz éves volt. Ismertem, Marczaliba jöttek lakni. Azóta nem igen nőtt. Férjhez is ment; csinos kis teremtés volt, okos és kedves. De gyermeke nem volt. Az 1865-66-iki kemény télen, otthon vacsoránál hallottuk a farkasokat a kátyóból «tutúnyi». Azon tanakodtunk, mit csinálnánk, ha betörnének, de szerencsére nem kellett próbára tenni harckészségünket.
A magánvizsgához összeült az egész tanári kar, élén Czibor Mór igazgató úrral. Mindenkép iparkodtak megfogni, de az sohasem sikerült. Pedig latinból és földrajzból legalább egy óra hosszat kérdeztek. A direktor úr búcsúzásnál mondta atyámnak: jövőre jobban elkészülünk. Meg is kaptam a tiszta kitünő bizonyítványt. Mégis szívemben a legmélyebb levertséggel és búval távoztam a gimnázium épületéből. A búcsúzásnál ugyanis Czibor igazgató úr azt mondta atyámnak: ez a fiú meg fog halni. Mihelyt az utcára kiértünk, kérdeztem: miért kell nekem meghalnom. A vigasztalás az volt, hogy attól ugyan száz évig is elélhetsz, de ez engem éppen nem nyugtatott meg. Nagyon féltem a haláltól. Három évvel előbb, mikor egyszer az esperes úr atyámnál volt látogatóban, egyéb tudományos kérdések közt szóba jött az is, hány évig áll a világ. Az ablaknál ültem és nyugalmasan olvastam, mikor egyszerre megüti fülemet atyám szava, hogy a szent könyvek szerint 6000 esztendeig. Tudtam, hogy a zsidó évszámítás szerint ebből már 5600-nál több letelt, tehát nekem már csak vagy 360 év marad! Erre a szörnyű kilátásra, teljes tüdőből bőgtem és sírtam, míg el nem aludtam.
A vizsga után 1865 augusztusában atyám elvitt Pestre. A Császár-fürdőben laktunk, ott fürödtünk, úsztunk és sétáltunk is sokat. Pestnek akkor csak két nevezetessége volt, legalább olyan, melyet én is méltányolni tudtam, a Lánchíd és a Ganz-palota. Atyám kivitt a Városligetbe is. Ott jártunk a tónál. Egyszerre a kocsiút túlsó oldalán megláttam Deák Ferencet. Arcképe meg volt nálunk, mint többi nagyjainké. Se szó, se beszéd: átszaladok hozzá és kezet csókoltam neki. Úgy hiszem, minden magyar gyerek ezt tette volna. Az öreg úr kérdezte, hogy hínak, megsímogatta üstökömet és azt mondta: «Nagyot nőjj fiam». Atyám túlról nagyot köszönt és boldogabb gyerek nem volt nálamnál. Hazajövet megkaptam az ajándékot, Becker Weltgeschihtejét 14 kötetben. Ezt a munkát még az évben végigolvastam, kivéve a nyolcadik kötetet, mely valahogy eltévedt és melyre csak két évvel később bukkantam rá. Nemcsak elolvastam, hanem tudtam is annyira, hogy ha valami szóba került, még a helyét is megtudtam mutatni, hol található. Talán tanultam azóta is valamelyes históriát, de ismeretem anyagának igen jelentékeny részét ennek a szép munkának köszönöm. Megkezdtem már a kultúrfokok megkülönböztetését. Mikor átutaztunk Kelevíz faluján és láttam az alacsony zsupfedeles házakat, meg a füsttől kormos pitvarokat - kémény nem volt - azt mondtam a kocsisnak, itt semmi változás nincs Szt. István ideje óta. Mire az helyeslőleg bólintott. Azóta, sajnos, gyakran kellett ugyanezt észrevennem.
A III. és IV. osztály anyagában, mert ezt a két osztályt is egy év alatt végeztem, főképpen az algebra érdekelt, az egyenletek megoldása pedig szenvedélyemmé vált. Magyar nyelvtant azonban akkor sem tanultam, az andott-endett, meg lett légyen, nem fért a gyomromba.
Nyáron a porosz-olasz-osztrák nagy háború foglalt el minden elmét. Addig csak 1864 elején olvastam néha-néha ujságot, a Dániában vívott csatákról, melyeken magyar ezredek is részt vettek. Most már érdekelt az ujság, olvastam Custozzáról és Königgrätzről, meg a békealkudozásról. Emlékszem, hogy sokan fordultak meg atyámnál és sűrűn emlegették Garibaldi nevét, melyet eddig csak népdalokból ismertem. A vita tárgya rendesen az volt, jön a Garibaldi és mikor? Hiszen mi aránylag közel laktunk a tengerparthoz. Felmerült az a kérdés is, helyeselné-e Deák Ferenc a csatlakozást.
Mivel hírem, mint historikusé, legalább Marczaliban már megszilárdult, meghivott Ivók nevű pógár - igen jó lovai voltak - nézzem meg a birtokában levő százéves jövendőmondó kalendáriumát. Ez a kézirat 1800-zal kezdődött és 1900-zal végződött, mint amely évben eljövend az Antikrisztus és vége lesz a világnak. 1866-ról az állott benne: háború, nagy drágaság és inség. Ez teljesen igaz volt, hisz szomorú szívvel láttam május 25-én reggel, mikor a Balaton felé kocsiztunk, mint tarolta le az orbánnapi fagy a gyönyörűen álló vetést és mint pusztította el a gyümölcsöt. Akkori kritikámmal is természetesnek tartottam a jóslatot és éppen nem csodálkoztam rajta. 1867-re az állott: magyar királyt koronáznak. Ennek teljesedésére nagyon kiváncsi voltam és tudjuk, be is következett.
Vége szakadt gyermekkoromnak, melynél boldogabb, úgy hiszem, kevésnek jutott. Kevesen fejthették ki oly szabadon testi-lelki képességeiket, mint én. Ezért ma is szeretettel és meghatottsággal gondolok arra a családi életre, mely ezt lehetővé tette, arra a városkára és a vidékére, melynek úgyszólván minden pontjához annyi kedves és el nem törölhető emlék fűz.
Ille mihi terrae praeter omnes angulus ridet.
(Folyt. köv.)