Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám · / · Irodalmi figyelő
Az én-formájú, kitünően megírt, sehol sem virtuózkodó regény nagyobbik része a háború előzményeivel foglalkozik, úgy ahogy azok a kisváros egyik fiatal gimnazistájának eszejárásában tükröződnek. Mennyi gonoszságot, következetlenséget, hazugságot figyel meg a felnőtteknél ez a gyermek! Apjának korlátolt idegenkedése a világotjárt és világpolgár őrnagytól, az osztályfőnök antiszemitáskodása, mely a zsidófiú korai halálát sietteti, a nagyképüsködés, amellyel letartóztatják a szocialista munkást, mert sztrájktörők ellen izgat: csakúgy megrendíti a gyermeket, mint ébredező szekszualitása. A szarajevói merénylet után, melynek vészes következményeit csak a vörös őrnagy látja előre, Ernst anyjával svájci hegyi szanatóriumba utazik, ahol megbarátkozik egy kis francia fiúval. Ott éri őket a háboru híre: a két barátot eltépik egymástól, mert ők most ellenségek. A felnőttek megcsúfolják egymást. Hazautazás. Otthon mámor, testvériesülés. A háborúellenes szocialistát, aki mindig a nemzetközi proletárság szolidaritásában bizakodott, azzal veszik le a lábáról, hogy a zsarnok cár ellen kell vonulni. Megtámadják, elverik Fredet, mert angol anyától való. A hadba vonuló vörös őrnagy menti meg gyermekét. Első győzelmek ünnepe, az első halottak, köztük, a tannenbergi ütközetben, a vörös őrnagy. A zsidógyerek halála, temetése és közbe az áruháztulajdonos apa tragikomikus hazafias szerepe. Mennyi fonákság, nevetségesség! Ahogy aztán komolyra fordul minden, hosszú veszteséglisták, rettenetes hónapok és évek processziója, hencegés, stréberkedés, gyávaság, keresési viszketeg, kétségbeesés, éhség, sebesültek, győzelmi ünnepségek az iskolában, fölébredés, kiábrándulás, egy vén iskolaigazgató emberséges fölhördülése, mely az őrültek házába juttatja: egy német vidéki város egész élete mind a négy esztendő alatt. De egy pillanatig sem látunk olyat, ami túlhaladná az erősen fejlődő, tizenhat évig érő fiú értelmét és érezni tudását! A nemi dolgok megtárgyalása egyáltalában nem látszik eltúlzottnak, a fiú vágya még a legvégén sem talál kielégülést. Már-már övé lehetne az a vasúti kalauznő, akibe beleszeretett. De arra a csalitra, ahol egymáshoz simulnak, ellenséges repülő dobja bombáit. A lány egy vasúti híd alá menekül, ott elpusztul.
Így végződik, bravurosan, megrázóan, ez a regény. Nem annyira művészi, mint emberi dokumentum. Egy gondolkozó, fejlődő város fiú átfogja benne a háború minden jelenségét, ahogy kihat a hinterlandra.
*
Regényének a címe: Krieg.
Igen, a milliók számára ez a háború. Bevaggonirozás, menetelés, nehéz podgyásszal. Belgiumban Renn szakasza harcbakeveredik a civillakossággal és az ellenséggel. Milyen gyáva, hogy fél! De a gyávaságban is milyen hősiesség és kitartás! Franciaország, a marnei ütközet. Előre menni, hátra menni, alig hogy le akarnak pihenni, föl, el, tovább! Vigyázni, tüzelni, félni: hányfajta lövedéktől! És hányféle a hangjuk! Az erdő vadja úgy figyel a sokféle neszre, mint Renn és pajtásai a srapnellek és gránátok hangversenyére, a géppuska kattogására és a világító golyó süvöltésére. Hogy ez hogyan van, miért van: arról semmi. Nem is érdekli Rennt meg a társait, egyszerű iparosokat és földműveseket. De igen szeretik egymást és a halálba mennek egymásért. Azért röviden elintézik magukkal, ha legjobb pajtásukat elviszi mellettük a halál. A fontos, hogy nem őket találta a végzet. Igaz, majd legközelebb. Micsoda borzadályok, a Somme támadásnál, az Aisne-Champagne csatában, az álló harcban, amikor hónapokig élnek a fedezékben, az utolsó offenzivákban. Micsoda rettenet, patrujba menni a fedezék előtt, vagy két hétig hallani ordítani és nyöszörögni a sebesült bajtársat, akit nem lehet bevinni a fedezékbe! Vagy a lovak szenvedése: te úristen! És az emberek sebesülései, annyiféle sebesülés és oly rettenetes kínok, hogy végítélet napjára nem gondolhattak ki rémesebbet. Ó breugheli zabálások és ivások, étellopások és a saját bőrök mentése, tíznapos szabadság, ami elpuhítja megint a szerencsésen keményre főtt lelket, néhányhónapos kézművesség, újra front, roham, fedezék és iszonyatos megtizedelések, nem: megharmadolások, megfelezések és még rémesebbek egyetlenegy rohamnál. Egyszer el is sírja magát Renn: amikor elesik Israel pajtás, a világ legjobb embere.
Utólag megírt napló. Harminc-negyven ember emelkedik ki belőle plasztikusan és maga a háború, a léleknélküli, a gépies, az értelmetlen, áttekinthetetlen, amilyennek a közkatona számára mutatkozik. Lehet, hogy a nemzeteknek győzelem, vagy vereség, hogy a tábornokoknak dicsőség, a hadiszergyárosoknak vagyon. A közkatonának csak: vér és sár, sár és vér. A közkatona eszik, sárlik és vérzik. Ezt tanítja Renn könyve.
Pedig Renn, ezt külön ki kell emelni, később már igen bátor katona, aki megkapja a két vaskeresztet és csak egyszer-kétszer hagyja el magát az egész háborúban, ahogy ezt őszintén meg is írja. Mégis, nem tudja, hogy az egésznek mi az értelme, mi lesz belőle, meddig tart? Nem kérdez és nem felel. Igen szükszavú ő is, meg mindenki a pajtásai közül. A könyve is szükszavú. Azt is mondhatnám, egyhangú. A dolgok folyton ismétlődnek. Unalmasan, rettenetesen, mint a háborúban. Ahogy az elesettekről és a sebesültekről beszél, az már olyan, mint régi époszokban a seregszemle. Csak pátosz nincs a könyvben. Elmélkedés nincs, pózolás nincs.
Borzalmas, gyönyörű írás. Igaz írás. Nem is írás. Elmondás.
*
Im Westen nichts Neues,
A feleakkora munkában a háborúnak is sokkal kisebb szakát érezzük, körülbelül 1917-től 1918 októberig. Heten vonulnak be a gimnáziumból egyenest, érettségi nélkül, önkénteseknek. A háború végéig elesnek mind a heten. Paul Baeumer, az első személyben megírt regény hőse, jobban válogat az eseményekben, el-elmorfondiroz róluk. Ilyenkor figurái szájába adja a megegyszerűsített elmélkedéseket. Vagy maga magyaráz.
Remarque színes. Raffinált. Pátosza van. (Lásd a könyv utolsó lapjait vagy azt a remekbe írt epizódot, amikor megöli a lövészárokban Duval francia nyomdászt.) De sohasem látszik hazudni. (Ugyanott, amikor bevallja, hogy minden fogadalmát a megölt francia dolgában el fogja felejteni.) A szívárvány minden színével és félszínével él. Humora van. Teknikája elsőrendű. (Lewandowszki haslövésest meglátogatja a kolostor kórházában két éve nem látott felesége. Ahogy a többi katonák mesterkednek, hogy a kettő ott a kórházi ágyon egymásra találjon, ahogy őrt állnak, kártyáznak, azt lehet mondani, segédkeznek: ezt csak a legnagyobb írásművészettel lehet így elfogadtatni.)
Sokkal romantikusabb Remarque könyve, mint Renné. Sokkal inkább megy a hős dolga föl meg le, fekete jobban váltakozik a fehérrel, a legrettenetesebb feketeséget is meglágyítja némi belekomponált világosabb árnyalat.
*
Egy kitünő német folyóirat legutóbbi számában hosszú cikk arról értekezik, hogy Renn és Remarque könyve tulajdonképen pacifista háborús propaganda. Hatásuk olyan, mint régen az indiánus történeteké. A veszedelem csábít. Ludwig Renn, aki korántsem militarista, azt mondja könyve elején akkori magáról: «Nem boldog az én sorsom, hogy megélhetek egy háborút? Mégis csak valamiképen válás az eddigitől. Milyen rossz azoknak, akiknek ifjúsága elmulik az ilyesmi nélkül.» Minden kornak ifjúsága érezhet ilyesmit, amig a saját bőrén ki nem tapasztalja a háborút. A háborús regények fölkeltik az ifjúság sportszenvedélyét. Erkölcsi vágyát kín, szenvedés, sebek, halál után. Mazochizmusát.
Kimutatja a cikk az identifikálás néhány példáját. Igy Remarquenál Himmelstoss őrmesternek, az emberkínzónak, többszöri csúfos megszégyenitését és megveretését. Kantorek gimnáziumi tanár megcsúfolását, aki népfölkelő korában ugyanazokat a szavakat hallja egyik volt tanítványától, mostani fölöttesétől, amelyekkel annak idején önkéntes jelentkezésre úszította a fiúkat. A rangbeosztásnak ezt a fölfordulását csak a háború adja meg ilyen nagy mértékben.
*
Nem hiszek a háborús regények propaganda értékében, sem az egyik, sem a másik irányban. Történelmi regények, ahogyan az itt megtárgyalt három regény is. Renné és Remarqué körülbelül azt mutatják, amit Stendhal La chartreuse de Parmejának híres jelenete a waterlooi csatából, hogy azok, akik benne vannak a háborúban, nem látnak, nem tudnak semmit.
[