Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám
Kasin Ivanovics Fedorovna vagyok. Nekem tetszik a nevem, naponta többször, hangosan kimondom és örülök. Szép név. Tömör és határozott. Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de megfigyeltem, hogy közönyös, vagy jelentéktelen nevek hogy morzsolódnak szét, vagy sikkadnak el bemutatkozáskor. Mindig az az érzésem, hogy nem merik kimondani. Mi viszont... de talán egy-két példát fogok mondani fejtegetés helyett, kellemesebb lesz és rögtön beigazolódik, hogy kívülem is vannak még néhányan, akik a névnek nagy fontosságot tulajdonítanak. Például.
Apám, aki a moszkvai egyetem rektora volt, életének utolsó heteiben azzal foglalkozott, hogy színes ceruzával egy papirlapra sűrű sorokba írta a nevét, mert ez megnyugtatta. Már nehezen vett lélekzetet, makacs szívszorulásai voltak, de két nyugodt perc között kedves hasonlatokat mondott: olyan a mi nevünk, mint egy komoly és nehéz muzsikának első akkordja - Kasin Ivanovics Nikoláj - érzed te a mi nevünkben a zenét Fedorovna?
- Légy nyugodt - mondtam neki -, légy csak egészen nyugodt. Nem fogom felcserélni csunyábbal...
- Mert büszke és okos, igazi Kasin Ivanovics vagy.
- Azért.
Második példa.
Amikor Vasziljevics kereskedelmi tanácsos estélyén Pelagéja bemutatta Karazin Ivánt, határozottan emlékszem, hogy nevettem. Annyira érezte ezt a szép nevet, hogy már nem is mondta, hanem énekelte és mint a rossz énekes szinte utánnanőtt a hangjának. Megemberesedett abban a pillanatban. Mert így, ahogy most visszagondolok rá, alacsonynak látom, nagyra nyílt világoskék szemekkel, gyerekesen fodros szájjal és sokáig mondott valamit a neve után, egy hosszú címet, biztosan a társadalmi állását, de ezt nem figyeltem, mert arra gondoltam, hogy ő ugyanazt érezheti amit mi, én meg apám.
- Követségi előadó - ismételgette Pelagéja.
És külön nekem: - Mindjárt a miniszter után.
Észrevette, hogy nem oda figyelek.
Ezután Pelagéja eltávozott. Azért mondom így, mert nem ment el egyszerűen. Egy ideig még ott maradt mögöttünk, aztán lassan távolodott. Úgy elmaradozott, ha emberek ékelődtek közénk.
Lassan mentünk át több langyos szobán.
- Meleg van - mondta Karazin Iván.
Erősen fűtöttek. Ezen az estélyen legalább százötven meghívót küldtek szét Vasziljevicsék és az alacsony termek zsúfolásig megteltek. A csillár forrón tűzött meztelen nyakamra, mint a nap. Nehéz uniformisok fölött kifőtt arcok ragyogtak, láttam, hogy Grosztovics kancellárnak kesztyűin át izzad a keze.
- Ön még nem volt itt? - kérdeztem.
- Nem.
- Hova való?
- Ponajszkojéba.
- Messze van.
- Messze - mondta Karazin Iván és a karjával bizonytalan mozdulatot tett, mintha az irányt jelezné.
Egy ideig szótlanul ténferegtünk a holdszínű hátak között. Ezt a holdszínt én találtam ki és Karazin Iván nevetve helyeselte.
- Telihold - mondtam Petrovics tanácsosné hátára, mely kövéren rezgett, csaknem kibuggyant a szűk kapcsok között, de ez már nem volt szellemes.
- Ön itt él? - kérdezte.
- Igen.
Néha messze elmaradt mögöttem, de a hangja utánom úszott és a zsivajból tisztán kiénekelt. Amikor újra egymás mellé kerültünk, megkérdeztem: - Ön énekel Karazin Iván?
Nevetett: - Honnan gondolja?
Nevettem: - Mert most is énekel.
Ügyetlenül gyorsan adta vissza a bókot: - Ivanovics Fedorovna, ön a legszebben beszélő nők egyike...
- Tudom.
Elhallgatott. A szája körül megrándult egy vonás. Ahogy lopva oldalt néztem, észrevettem, hogy a homlokán sűrű cseppekbe fut össze a verejték.
- Menjünk a télikertbe - mondtam -, ott hűvösebb van, nyitott a tető.
- Igen. Itt jobb - szólt Karazin Iván és többször mély lélekzetet vett, szinte megnőtt a hűvös levegőben. - Kropotnyics sajtóattasé azt szokta mondani, hogy a nagy társaság jót tesz a reumájának. Olyan mint a gőzfürdő. Én sajnos nem tudom kellőkép élvezni a tömeget.
- Utálom - mondtam szívből és olyan hangosan, hogy Pelagéja, aki éppen akkor ment el a pálmák előtt, visszafordult.
- Ezt nem értem - mondta Karazin Iván -, akkor miért van itt?
- Miért? Biztosan azért, amiért ön. Meghívtak. Ön eljött kötelességből, mert új ember itt, én eljöttem, mert régi vagyok. Dohányzik?
- Igen.
- Tessék, gyujtson rá. Én sajnos semmi mérget nem szedek, de valami narkózis csak kell, ami elzsibbasztja az idegeket és néhány órára eltereli a figyelmet magamról. Ezért járok emberek közé.
- Ez nem érdekes - mondta Karazin Iván -, csak szomorú.
Okos; éreztem. Kitünő hallása van. Megérzi a hamis akcentust a hangomban. Mert be kell vallanom, hogy semmi különösebb szomorúságom nem volt azon az estén, csak a megszokott, de ez már annyira hozzátartozik az életemhez, hogy hirtelen ijedtség nyilal belém, ha arra gondolok, hogy el is mulhat. Azt hiszem, apám örökké fog élni és mindennap kettőtől négyig ott fog csikorogni tolókocsija az ablakom alatt, éppen abban az időben, amikor hanyatt fekszem és valami jóra gondolok, de néha arra is, hogy egyszer talán mégis meg fog szűnni ez a csikorgás, amit már a csontjaimban is érzek, és akkor talán el is alhatok így délutánonkint egy kicsit. De ilyenkor utálom magamat önző és kegyetlen gondolataimért és hangosan sírok.
Mert én tudom, hogy jó és rossz ékbe futnak össze bennem és ettől érzek néha éles fájást a szívemben.
Egyszóval, azon az estén semmi különösebb szomorúságot nem éreztem. A tükrök szépnek mutattak engem, örültem magamnak, a nagy árnyékoknak a szemeim alatt, kezeim könnyűek és illatosak voltak, többször elsimítottam velük az arcomon.
Mert becsületes vagyok és nem szenvelgek, magam előtt leírom, hogy alig gondoltam apámra. Egyetlenegyszer - talán - a télikert ívlámpás fényességében eszembe jutott csukott folyosónk, ahol dézsákban délinövények nyurgulnak égfelé és apám talicskázik köztük, mint egy képzelt fasorban és a sárga szájával azt mondja egyre: télikert. Mert fűtjük. És hajnalig ül prémekbe csavarva egy pálmafa alatt. A kókadt levelek az arcára esnek, mint a koszorúk. Nagyon halott ilyenkor. Inkább félek tőle, mint szeretem.
Csak ennyit, így, körülbelül. A kertre inkább. Ennek a fényes, terhes, bujanövényzetű valaminek a paródiájára, olajlámpás folyosónkra a züllött fikuszokkal...
Félig csukott szájjal sokáig, görcsösen nevettem. És utána is felhüppögtem még, rövid lélekzetek között, mint egy sírás után.
- Ez alatt a nagy csend alatt én is gondoltam valamit - mondta Karazin Iván. - Kellőkép lehültem ahhoz, hogy enni tudjak. Talán menjünk át az étkezőbe. Éhes vagyok. Mindig éhes vagyok - mondta vontatottan, szinte csodálkozva.
Rózsaszín halakat harapott ketté recsegve. Keményen őrölte az olvadó húsokat. De nem evett csunyán, csak valami diákos mohósággal, kapkodva és sokat, tésztahegyek omlottak össze a fogai mögött.
Amikor visszamentünk a télikertbe, egy vázából színes cukorrózsát emelt ki és kettéharapta.
- Gyerek - mondtam -, gyerek. És egy kis elnézéssel: - Kisfiú.
- Igen - mondta Karazin Iván -, én gárdatiszt szerettem volna lenni, de kisebb vagyok, mint a cár... - Kicsit megrándult utána a szája. A szeme egy pillanatra kialudt és fénytelen lett.
- És így csak miniszter lesz - nevettem.
- Idővel, - mondta Karazin Iván és most már ő is nevetett.
A hangulat éjfélfelé megélénkült. Sűrű italok gőze terjengett. Egy vederben kék lánggal égett valami szesz.
- Abból - mondta Karazin Iván és a karját kinyujtotta a láng felé.
- Abból nem lehet - mondtam. Nem akartam, hogy Vutkovics pokoli keverékét megkóstolja. Vutkovics az itteni szeszgyár igazgatója, az ő leánya Pelagéja, aki nekem barátnőm és Vasziljevics kereskedelmi tanácsos felesége.
Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha rajtuk kívül még egy-két embert megmutatok, mert Karazin Iván is sokat nevetett, amikor a nyitott legyezőm mögött bemutattam neki a moszkvaiakat.
Az ott, aki a csillár alatt áll, Szávics rendőrkapitány. Hólyagos, pöffedt kezei vannak, mint egy hullának. Kaucsukgallért hord. Ezt onnan tudom, mert egyszer észrevettem, amikor lopva kiemelte és megtörölte. Költő. A versekből megtudjuk, hogy kedvesének ujjain a körmök opálos tengeri kagylók. Szemérmetlen ember, olyan dolgokat árul el, melyek kizáróan rá tartoznak.
Most nem látom Ilyesovics Fedort.
- Annusa, nem látta Ilyesovics Fedort? Engedje meg, ez Karazin Iván. - Annusa, csak így egyszerűen: Annusa.
Szőke és áttetsző ez a nő, mint Pelagéja vázáiban a fujt üvegvirágok. Szobrász. Furcsa szenteket épít sárból és nedves vásznakba csavarja őket éjszakára, mint a lázbetegeket. Sokat és nagyon csendesen köhög. Ilyenkor rózsaszín lesz a síma homloka és kék erek ütköznek ki a nyakán.
- Hogy van? - kérdem.
Gyorsan int a fejével, hogy jól. Mindig jól van.
- Nna.
Ezt Ahinyejev Mária mondja, egy buta és kellemetlen nő, Ahinyejev Nikoláj esztétikus felesége. Én már sokat gondolkoztam azon, hogy a legkiválóbb elmék mért választanak korlátolt nőket élettársul.
- Délre kellene menni - mondom, de nem is hallja.
- Bizony - int a fejével Ahinyejevné.
Kellemetlen nő. Karazin Iván ránéz, aztán rám, ő is ezt gondolja.
Annusa nevet. - Készülök - mondja, csak előbb még befejezek valamit és igaz, Fedorovna, maga is ülhetne még nekem...
- Mielőtt elutazik?
- Á. Mielőtt meghalok.
Mind a hárman nevetünk. Karazin Iván, én és Annusa. Ahinyejev Mária nem nevet. Már kiszámította magában, hogy meddig élhet és olyan arcot vág, mint a temetésen fog.
- Halál! - kiáltja harsányan Ilyesovics Fedor, aki éppen ebben a zavart pillanatban jön a szomszéd teremből -, hogy lehet ilyen jó társaságban arról a svihákról beszélni.
- Kérem - mondja Annusa -, több tiszteletet. Igazán, Ilyesovics Fedor, több tiszteletet, előttem talán mégsem kellene szidnia...
Kapkodva és ügyetlenül, rossz dadogás erőlködik ki a szánkon.
- Azt hiszem, téved - mondja Annusa -, mert aki engem olyan forrón kíván magának, jóízlésű, derék legény. Vagy nem?
Pár pillanatig dermedt csend. Ahinyejev Mária legyezője gyors szeleket ver felénk. Annusát fullasztja a mozgó levegő. Picit hátrahajtja a fejét és nyitott szájjal lélekzik.
Ilyesovics Fedor nagy hangon kiált valamit. És sok szót mond még, amit egyikünk sem hall.
Arra gondolok, hogy Annusa most azokhoz a parányi fehér csirkékhez hasonlít, amelyek vízért tátognak délben a napon és forró testüket váltakozva jobb- és ballábukon ingatják.
Karazin Iván kemény fehér labdát gyúr zsebkendőjéből, feldobja és a fejem fölött kapja el félkézzel.
Nevetek.
A zavar félszeggé és gyerekessé teszi a férfiakat.
Ilyesovits Fedor vidám dolgokat mond. Habos buborékok futnak össze szájaszögletébe az erőlködéstől.
Hirtelen körülnézek, már sajnálom szegényt és abban a pillanatban azt mondom Karazinnak: - Nézze, az a pici asszony ott Ilyesovics Zsófia, ennek a nagy embernek az édesanyja. - Intek felé a tenyeremmel, Annusa is bólint. Aztán ránevet Fedorra és kicsit hátbavágja a fehér kezével.
Lassan elszéledünk. Előbbi helyünkön most már csak Ilyesovics Fedor áll, szétvetett lábakkal és zsebrevágott kézzel, előre-hátra ring a térdein. Attól félek, hogy egyszer csak kiköp magaelé a szőnyegre, mert el szokta felejteni, hogy nem hajófedélzeten van, hanem társaságban.
- Ki ez? - kérdi Karazin Iván és nevet. - Szegény - mondja és tovább nevet.
- A «Vladimir» gőzös parancsnoka - mondom és én is nevetek.
- Azt hiszem, Ahinyejev Máriáról fogok álmodni az éjjel. Nyugtalanító emberek ezek. Kicsit elfáradtam. Ön nem szeretne leülni, Ivanovics Fedorovna?
Öblös fotelekbe dűlünk a hallban.
- Kedves volt - mondja húnyt szemmel -, az nagyon kedves volt, ahogy megvédte a halált, szívfájdítóan kedves...
Sokáig hallgattunk ezután. Hűvös volt itt. Vutkovics részeg nevetése jött a függönyök mögül és a zenészek dobos lármája. A lámpák alatt vékony tölcsérekben kavargott a por. Valahol poharak csörrentek. Az ajtók körül álmos személyzet ténfergett. Karazin Iván ásított a nyitott tenyere mögött. Negyed öt volt. Estébe hajló áprilisi reggel, eső könnyezett az ablakokon. Az ég alján már elmázolódott a sötét, de csak valami piszkos-szürke színre enyhült a feketeség. A kapuk előtt autók siklottak a folyós sárban.
Pelagéját kerestem.
- Ne hagyjon itt, - mondta Karazin Iván.
- Nem. Visszajövök.
Pelagéja a kis szalonban borogatást rakott Vutkovics homlokára.
- Nézd - mondta -, hát nem szörnyű?
- Rosszul van? - súgtam.
- Á, dehogy. Részeg.
Vutkovics felnyitotta homályos szemeit és fuldokolva nevetett.
- Te csak ne szidd a papkát, csillagocskám, mert te is részeg lehettél, különben mért csókoltad volna olyan bolondul Ilyesovicsot, azt a paraszt kapitányt, nyilván azt hitted, hogy Vasziljevics, vagy nem?
- Jaj, ne hallgass reá - sírt Pelagéja -, meg van őrülve, két pohártól már meg van őrülve és bolondot beszél.
- Úgy, úgy - mondta Vutkovics és húnyt pillái alól szaporán peregtek könnyei -, csak szidjál, csak verjél is meg...
Pelagéja térdei fölött megremegtek a szoros öklei.
- Gyere - mondta és nagyon megszorította a karomat.
A fáradtságtól most már bizonytalanul és lomhán lépett. Húzta a gyűrött sálját maga után. Szinte beleesett a fotelbe, Karazin mellé. Mosolyogva erőlködött, hogy a szemeit nyitva tartsa. A szája körül csöpp fintorokban gyűrűzött a sírás.
- Menjünk - intettem Karazin Ivánnak.
Künn, a félvilágosságban prémekbe és sálakba csavarva még egy pillanatra láttam Annusát. Vasziljevics karjára dűlve kedvesen csipogott valamit. Jól megnéztem Vasziljevicsot. Vajjon igaz, hogy Pelagéja megcsalja a paraszt kapitánnyal?
Fáztam. Fülledt bársonyszag terjengett a Karazin Iván kocsijában. A langyos takarót államig húztam és kinyujtóztam alatta, mint egy ágyban. Csak homályosan gondoltam arra, hogy Ahinyejev Máriával kellett volna hazamennem.
- Adja ide a kezét - mondta Karazin Iván -, mert én is fázom. Reggelfele olyan kiábrándítóan tisztán látok mindent, engedje, hogy kimondjam, mert engem ez a sok belém zárt szó nyugtalanít. Hét óra van. A feleségem hatszáz kilométernyire innen most leszáll az ágyról és felkölti a fiamat, Fedját.
- Ivánovics Fedorovna, a kezét nyugodtan itthagyhatja nálam. Karazin Máriának nehezebbek az újjai és acélosabb a karja, mert héttől nyolcig súlyzókat emel és tornászik. Már annyiszor megkértem, hogy ne húzzon a meztelen lábaira papucsot, de biztosan most is úgy mossa Fedját.
- Ezután reggeliznek. Untatom? Fedja nyolcra iskolába megy. Délben egymás mellett ülnek az ebédnél és rám gondolnak. Fedja nem hasonlít hozzám, de szeret engem, erős és bátor, mint Marazin Mária, néha úgy érzem, hogy én az ő fiok vagyok, s titokban elnézően mosolyognak a fejem fölött.
Még mást is mondott. A házáról és a kertről. A meleg takarók alatt, messziről, valami kábult félálomban hallottam mindezt, néha gépiesen bólintottam, vagy nevetésre húztam a számat.
Már a külvárosban robogtunk a kertes villák között. A kopasz fák mögött látszott vaskerítéses házunk. A félvilágosságban rossz hunyorgással égtek az ívlámpák.
- Ott - mutattam Karazin Ivánnak -, ott lakunk.
Kiszállt utánam a kocsiból. Mögöttem jött a lucskos köveken a házig.
Gyertyaszag volt. A folyosón égve maradtak az olajlámpák. Ebben a pillanatban észrevettem két hajszáltörést a Karazin Iván lakkcipőjén, ahogy mellettem állott. Semmit nem éreztem, csak a csatornából egyhangúan csepegő víz ütemét a halántékomon.
A konyhaasztalra borulva Zsófia sírt, a dajkám.
Belékaroltam Karazin Ivánba és a fejemet hátrahajtottam, mint Annusa, többször, mély lélekzetet vettem.
Valahol olvastam, hogy a lassú lélekzetvétel megnyugtat.
- Meghalt - sírt Zsófia -, hát meghalt.
Az eresz alá léptünk az esőről.
- Az apám - mondtam Karazin Ivánnak -, az apám -, hát nem csodálatos? Én azt hittem, hogy ő nem hal meg, mert nem lehet engem ilyen egyedül hagyni. Tulajdonképen most senkim nincsen. - Tanácstalanul magasra húztam a vállaimat, most nagyon sajnáltam magamat.
Bent, a fűtetlen szobában tágranyílt szemmel néztük egymást.
- Feküdjön le -, mondta Karazin Iván -, feküdjön le, Fedorovna, kedvesem. - Jó volt és természetes, ahogy ezt mondta. Az is, ahogy fölém hajolt és megcsókolta a hideg számat.
A temetés előtti napokban sokat aludtam. Valami tompa kábulatban színes és forró álmaim voltak. Egyik éjszaka kövér és szőke nő ült apám székében a pálmafa alatt és a meztelen lábaira papucs volt húzva.
- Karazin Mária vagyok, - mondta.
- Vártam, - feleltem én. - Már éppen meg akartam írni önnek, hogy milyen egyedül vagyok és most már igazán senkim nincsen, csak Karazin Iván, mert önnek mégis ott van a fia, nem marad olyan egyedül, mint én...
Megölelt. Kemények és ruganyosak voltak a karjai. Szinte fájt a szorítása. Szótlanul kísértem a kertig, ott szomorúan rámnézett és eltünt.
Már éppen vissza akartam térni a házba, amikor észrevettem, hogy fejem fölött egy felhőn apám könyököl és sír.