Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám · / · Nagy Endre
A mi ujságunknak volt egy cikkíró külmunkatársa, valami lecsúszott filozopter, aki folytonos részegeskedése miatt akadt el a katedrához vezető úton. De mi ifjú bohémek megadtuk azért neki az erkölcsi elégtételt és tanár úrnak szólítottuk.
A tanár úr minden reggel jelentkezett a szerkesztőnknél, hogy van-e valami megírni való téma a számára. Ilyenkor, éjszakai alvása után még nem volt szesz benne, üres zsebe megóvta az úton a pálinkás-boltok kísértésétől. Szánalmasabb roncsot elképzelni se lehetett, mint amilyen ő volt ebben a józan állapotában; olyan volt, mint egy kenetlen ócska szerkezet. Minden porcikájában tétován reszketett, mintha szét akarna hullani, nyitva maradt szája bambán nyáladzott és semmiféle értelmes szó se bírt kiformálódni rajta. A szeme a mámor dimenzióiba révedezett és egyetlen pillantását se lehetett a realitásokhoz szögezni.
Mindegy volt neki, hogy milyen témát kapott. Akár az új szénamázsálóról kellett írnia, akár az országos politikáról, akár arról, hogy hova építsék az új színházat, ő csak bólintott egyet reszketős fejével és maradék szemérmével bágyadtan mosolyogva nyujtotta előre a tenyerét, mint valami rezignált megrögzött koldus. A szerkesztő ilyenkor már tudta a dolgát és egy ezüst koronát dobott a tenyerébe. Ez a pénz azonnal a szerkesztőségi szolgához vándorolt egy hosszúnyakú flaskóval együtt, amit rongyos kabátja zsebéből kotorászott ki. A szolga rohanva hozta a szilvóriumot, a tanár úr mohón fölhajtotta és amint a szesz végigszaladt az erein, megrázkódott és egyszerre úgy átvarázslódott, mint a mesék tündére. Szilárdan kiegyenesedett, a szemében értelmes tűz gyulladt és a szava könnyed lett és értelmes. Teketória nélkül belefogott az írásba, meg se pihent, amíg be nem fejezte és mi áhitattal olvasgattuk a cikkét, amit valószínüleg e trance-állapotának démonai súgtak neki. A világtörténelem dátumai, földrajzi fogalmak, nagy emberek nevezetes mondásai engedelmesen jelentkeztek tolla alá. Az ismeretek végtelen birodalma egy nagy patika volt az ő számára, amelyből kénye-kedve szerint, biztonságosan szedegette ki azt a fűszert, amire ép szüksége volt. És mindezt a csudát az a kis szilvórium tette! Mi ifjú bohémek mindig ezzel a példával bátorítottuk magunkat, amikor éjszakánként az alkoholizmusba csúsztunk.
Sajnos, egyszer az az esztelen ötletem támadt, hogy a lexikon segítségével próbáljam ellenőrizni a tanár úr adatait és a kiábrándulás rettenetes volt. Azok a történelmi hősök sohasem éltek, azok a földrajzi fogalmak e földi világunkban sehol sem voltak találhatók és azok a nevezetes mondások sohsem hangzottak el.
Ekkor tanultam meg, hogy a szesz tüze nem az ismeretet szokta kigyujtani, hanem a - bátorságot.