Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám

Prof. Sten Konow: Hans E. Kinck

Hogy írjak Hans Kinckről? Ha méltó volnék e feladatra, bizonyos távlatból kellene néznem őt, mégpedig elsősorban annak az erős és nagy egyéniségnek, aki roppant mértékben gazdagította a norvég szellemi életet s aki mindjobban átalakította az ifjúság szemléletét. Mindezt látom jól, de nekem a költő mindörökre «Hans Ernst» marad csak, életem legdrágább barátja. S ez magánügy.

Megkísérlem, hátha mégis megrajzolhatom első ifjúkori találkozásunk képeit, ahogy máig megmaradtak bennem. Később inkább őt beszéltetem majd, amint én hallom hangját, levelei olvasásakor. Azt hiszem, ilymódon mások előtt is világosabb lesz képe s érthetőbbé válik egész munkássága. Mert mintha mindig az értetlenség akadályozta volna költészete teljes elismerését s mintha sokszor ez húzta volna le magát is. Hisz a «Rindalslaegret» után is elmondhatta joggal: itt nem tudják még, mi a poézis.

De ez a kép hiányos marad, így legföljebb részleteket adhatok csak. Hisz levelei szétválásunk idejét töltik ki főképp s aligha nagyon összefüggőn. Kivált a fontos háborús évek alatt. Ugyanis nem szívesen írt régi szokása szerint, illetéktelenek és értetlen cenzorok kíváncsiskodásától húzódozva. S azokat a pazar kincseket, amelyekkel személyes találkozásainkkor, skítúrákon, sétákon és otthon tüntetett ki, nem mutathatom meg itt. Mert az emlék túlságos bizonytalan forrás.

Ilymódon csak néhány töredékét tárgyalom Kinck alkotásainak. S alig térek ki itáliai és reneszánsz-cikkeire is. Amint nem érintek oly fontos munkákat sem, mint a «Driftekaren», vagy a «Sneskavlen». De a legnagyobb pontosságra törekszem mégis. S mások bizonyára kipótolják még e képet.

*

Jól emlékszem első találkozásunkra, 1884 őszén, az osloi Diákegyesületben. Bozontos, barna fej; víg és játékos szempár; boldogan derűs kacagás. Benne volt mindenben; észrevett mindent, amin mi elsiklottunk valamennyien s meg is magyarázta, buzgón. Persze, sosem a fontoskodás vagy az oktatás hangján; meglátásait idézte elénk, fényes és gyors kifejezésekkel. Nekünk, akik akkor figyeltünk föl Monrad hegeliánizmusára s akikben még lázasan lobogott a középiskolások vitatkozhatnékja, eleinte szédült ficánkolásnak tűnt gondolkodási módja. De rájöttünk gyorsan, hogy csak szokatlanul gazdag és színes szemléletén hökkentünk meg, hogy egy friss forrás vize csillant felénk, a fénytörés végtelen változataiban.

Latinszakos volt, mint legtöbb barátom s épúgy érdeklődött a klasszikus ókor iránt, akár mi. Hisz Alf Torpnál tanult maga is. S a régi norvég nyelv, amelyre druszája és nagybátyja, a finom, öreg lillehammeri igazgató tanított bennünket, különösen vonzotta mindig. Nagyszerű grammatikus volt, bizonyára nagybátyja szigora miatt is s szinte ezerszer jobban ismerte nálunk az összes sagákat. Apja sokat olvasott föl neki s egyik legkorábbi tanítója, Johannes Skar, tökéletesen beavatta Snorre meg Mózes könyveibe. De azért szívesen kószált erdőn-mezőn. A Stes-völgyben meg Hardengerben egészen eltelt a természet erős benyomásaival s diákbarátja, Bernhard Staffeldt társaságában jóval többet járta Oslo környékét az akkori kirándulóknál.

Gyakran akadtunk össze - közös előadásokat hallgattunk délelőttönként: latint és görögöt, franciát és németet, majd Monrad filozófiáját és Sars zoológiáját, aztán a darwinizmus tételeivel tréfásan igazolt ótestamentumi zsidó mondákat, amelyekből talán több logikát tanultunk, mint a sivár hegeliánizmusból.

S délután következtek az uccai vagy a kocsmai vigadozások s közben sokszor fölbukkantunk a Diákegyesületben meg a színházban, a 40 vagy 60 üres helyeken.

Micsoda élet pezsgett az akkori diákok közt! Nyakig ültünk a politikában; szívügyünk volt minden «ügy»; a választójog kiterjesztése, a női kérdés és főkép az unió ügye.

Kinck mély műveltségű körből származott, szinte valami konzervatív közösségből és ő szerette rokonságát meg ennek barátait. Jókat mulatott az öreg néniken, akik szörnyűközve riadoztak a radikális eszméktől. De sűrűn érintkezett családja körében a legpompásabb egyéniségekkel is. Tekintélyes polgárokkal, akik ott vezérkedtek a radikálisok közt s akik örömest rémítgették szóval és tettel a jámbor maradiakat, mint pl. a «Mellem Togene» Meyer nagykereskedője. Mások viszont őszintén lelkesültek a nemzeti gondolatért, a norvég történelemért és a norvég hagyományokért, mint pl. Unger professzor, az öreg nagybácsi, akinél először találkozott Ivar Aasennal és másokkal.

Régi diáktársai hasonló körökből eredtek jórészt. De már a második félévben új barátok is föltüntek körötte. Csak Hans Aanrudot említem közülük, akit megszeretett nyomban s akit igen nagyrabecsült élete fogytáig, egyszerűsége, természetessége és egyenessége miatt.

Ezek az új barátok túlnyomóan a radikális táborhoz tartoztak. S oda vonzották Kincket is erős nemzeti érzései. Különben mintha jómaga sokkal kevésbé lelkesült volna legtöbbünknél, a különböző «ügyek» kapcsán.

A második félévben következett a filológia - kivált a latin meg a görög. Leginkább Weisse előadásait hallgatta akkor. Catullusról meg a római államéletről. De Schjöth Thukydides-magyarázatai szintén érdekelték őt. Foglalkozott a szanszkrit nyelvészettel is, de csak egy ideig.

Fontosabbak voltak számára Skavlan előadásai; a francia irodalomról. Már a második évben együtt olvastuk Corneillet, Racinet és Moličret s Skavlan gyorsan megélesítette látásunkat. S 1886 elején megkezdte Moltke Moe is egyetemi tevékenységét s Kinck több szemeszteren át legállandóbb tanítványai közé tartozott.

Mintha akkoriban norvég történelmi előadásokat is hallgatott volna, Yngvar Nielsen és Ernst Sars óráin, viszont nem csatlakozott soha Sars híveihez.

A filozófia érdekelte őt ugyancsak. Emlékszem, együtt hallgattuk Monradot s később, nagy buzgósággal, Pontus Wikner vallásbölcseletét.

1886 őszén fivéremnek el kellett utaznia egy hallei fülorvoshoz s magam engedélyt kaptam rá, hogy elkísérjem őt s Németországban hallgassak egy szemesztert. Apám szívesen beleegyezett kérésembe, hisz odalent olcsóbban tanulhattam szinte, mint itthon. S amikor megint összeakadtam Kinckkel, nagy örömömre társként csatlakozhatott hozzánk - apja ugyanúgy gondolkozott, akár enyém.

Így lépte át Kinck húszéves korában először Norvégia határát.

Utunk keresztülvitt Hamburgon, ahol, három árva norvég diák! ráeszméltünk hamarosan, mily nehéz az idegen nyelv. Csak ültünk, ültünk egy padon s egy ember odajött hozzánk s néhány érthetetlen szót hörrent arcunkba. Csupán kézhadarintása után ocsudtunk kérdésére: wie viel Uhr ist es?

A gőzösön megismerkedtünk egy norvég technikussal, aki átkészült Hannoverba. Vele maradtunk kissé s megfigyeltük közben, hogy isszák a sört német módra, aztán a magunk emberségéből kellett győznünk a nagy dolgot.

Megbirkóztunk alaposan s fényes mulatságunkra Halle legelső cégtáblájáról egy «Bierhalle» csábított bennünket. Mi égi jelnek tekintettük ezt.

Egy órai csatangolás után remekül elhelyezkedtünk egy zsidó özvegynél s hamar összebarátkoztunk két lányával is, akik később gyakran beszöktek hozzánk némi titkos sonkázásokra. A szebbiknek megvolt a maga «Freund»-ja, az a bizonyos unokabátya, «und so ein anständiger Mensch». Rövidesen be-bekukkant hozzánk s miattunk jöhetett-mehetett kedvére, mivel szívből mulattunk vörös orrán s végtelen biztatásain, hogy legközelebb jótanácsokkal lát el bennünket, idegeneket. «Herr Kincke» gyorsan meghódított mindenkit. Még az öregasszony is, akit néha vad dührohamok szálltak meg, riadtan tért ki zuhatagos szóárja elől.

Beiratkoztunk s megkezdtük az előadások hallgatását, kivált a latin- és görögnyelvűeket. Különös németséggel írtunk sokáig s kivált Dittenbergerrel, görög tanárunkkal boldogultunk nehezen. Délutánonként összehasonlítottuk munkáinkat s akkor nem egy humoros megjegyzés esett Ditt'n törléseiről és javításairól. Keil, latin tanárunk, öregebb volt már és hűvösebb s nem akadékoskodott annyit.

Különben Kinck rendszeresen hallgatta az előadásokat «Eddá»-ról (Geringnél) és «Faust»-ról (Burdachnál) s mintha rövid ideig hallgatta volna Haymot is.

Megírja egy diák-évkönyv lapjain, hogy Halleban nem iparkodott különösebben. De ez alig akarhatott restségének elismerése lenni. Ugyanis délutánonként mindig együtt tanultuk a görögöt s a filológiai egyesületben, amelynek tagjai voltunk, nagyban folytak a felolvasások (Lukianus, Quintilianus) s Kinck külön is sokat foglalkozott az orosz irodalommal (Tolsztoj, Turgenyev) és a filozófiával (Kant, Hartmann). Viszont annyira sose fogta el a buzgóság, hogy emiatt félbe tudott (vagy akart) volna hagyni egy beszélgetést.

Igaz, a filológiai egyesületben legfontosabb volt a fecsegés, az éneklés és a sörözés, a bonyolult német diákszabályok szerint. Minket egy-kettőre ledegradáltak a gólyák közé, ami nekem nem tetszett sehogy, de Kinck csak mulatott rajta. Megkaptuk előljárónkul az egyesület legderekabb sörivóját, aki egyszer egy méterrúddal jelent meg köztünk s minden hörpintés után megmérte italunkat: man muss mit Mass trinken. Akadtak köztük más tipusok is: az egyik vizsgájára gondolt legföljebb; a másik rajongott a filozófiáért és a sápadt líráért; a harmadik boldogan repesett Németország nagyságán; a negyedik megindultan sírt esténként a császári család erős szaporodása miatt, míg napközben csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy évszámos fáradságok és sörözések után rájött tanulmányainak céljára: er hat die Staatsarbeiten.

Furcsa együttes volt ez s Kinck gyakran derült benne. Akkor még nem uralkodott el ott a későbbi merkantilizáltság. Kinck alkonyattájt át-áttért a finom társalgásból a kurjongatásra. «Ah, wie war der Eskimo fidel», hangzott aztán másnap. Mindenki rajongott érte.

Otthon tréfás megjegyzésekben és élénk hahotákban robbantak ki élményei, az enyhe rokonszenv kifejezéseivel vegyest. Meglátott és megértett mindent s nem teoretizált és nem moralizált.

Afféle gyermeki játéknak nézte az egészet s e szemléleti mód évekig megmaradt benne. Emlékszem, öregdiák-korában is meglátogatta gausdali házamat, ahol elüldögéltünk egy nagy kőasztal mellett s bogár- és szúnyoglegénységgel súlyosbított levélhajókat úsztattunk a horpadásokban, családom apró és felnőtt tagjainak egyforma örömére.

S megalakítottuk külön egyesületünket is, «az önuralommal fékezett jellemtisztaság védelmére», ragyogó szabályok alapján, amelyeken sokszor kacagtunk esztendők mulva is. Ezek értelmében bizonyos büntetést kellett fizetnünk a jó modor minden megsértéséért és mi fizettünk kézséggel. Így legalább elértük a kívánt célt, hogy a büntetéspénzek árán meglehetős rövid időközökben vásárolhassunk bort meg süteményt.

Karácsonykor átrándultunk Drezdába; ott bújtuk három napig a képtárt s emlékezetem szerint Kinckre sokkal mélyebben hatott Battoni «Büssende Magdalená»-ja, mint Rafael híres «Madonná»-ja.

Husvét felé Kinck egyedül utazott föl Berlinbe, ahol egy napig maradt, hogy megnézze a Schauspielhaus előadását. Útijelentése rövid volt: «Láttam Iphigeniát. Aludtam.»

A szálló pincére azt tanácsolta neki, utazzék Stralsundon át: «von dort gehen alle Tage Dampfer nach Skandinavien.» De nagy kerülő lett a dologból, fölösleges kiadásokkal együtt. Persze, Kinck hazakerült azért. Évek mulva, amikor első angliai utazásom egyik reggelén minden poggyász nélkül szálltam ki Cambridgeben, ahova különböző szállítási engedélyeim ellenére kerékpárom csupán egy hónapi késéssel érkezett utánam, Kinck diadalmasan leckéztet meg, hogy ilyesmit sose tűrne el, bár ő már megjárta Stralsundot is.

A németországi túra után végleg elmélyül Kinck nyelvészkedése. Folytatja latin és görög, német és norvég tanulmányait, szorgalmasan és keményen, de nem csak a vizsgák céljával. Együtt elemeztük végig az egész Eddát s Moltke Moe előadásai mind hátrább sodorták őt a középkor felé, amint ebbeli hajlandósága még csak erősödött Catharinus Bang ismeretsége révén. Ugyanakkor Burckhardt reneszánszkönyvei is pezsdítőn hatottak rá.

Hanem e tanulmányok meg-megszakadtak néha. Kinck szívesen időzött barátaival s a skízésre alkalmas vasárnapokon, de akárhány hétköznapon is, nagyokat túrázott Nordmarkenben vagy másutt. S a Diákegyesületben, meg a filológiai körben föl-fölbukkant szintén. Senki se nevezhette őt magolónak vagy törtetőnek.

De mi tudtuk jól, mily kitűnő nyelvész s egyáltalán nem csodálkoztunk rajta, hogy megpályázza az aranyérmet, a népdalról készült munkájával. Ellenkezőleg, azt hittük mindig, hogy valami tanszék felé törekszik. S bizonyára nagyszerű egyetemi tanár lett volna belőle. Évek mulva sokan óhajtották őt a norvég nyelv professzorául. S ő méltón akarta betölteni hivatását. Egyesek igen sok konzervatizmust találtak benne: «Először az irodalom csinálja meg a reformokat; aztán jőjjön az iskola s merevítse szabályokba mindet; ez az ügy jóval fontosabb az összes zászlókérdéseknél és az esküdtszéki reformoknál. Különben, legalább szerintem, ezek nem főkérdések; ellenben az a mondat lejtése, a fordulat, a ritmus, a tempó, stb. Viszont az iskola meg a nyomdász miatt meg kell állapítani a szabályokat; de mindenkor csak 1/3 emberöltőre. A mássalhangzókban és a három nemben nem hiszek. Ez a hit tisztára romantika. Természetes, esetleg én tévedek s a fejlődés ilyen eredményre jut egyszer.» Utolsó ízéig norvég volt, norvégebb mindenkinél. Emlékszem, egyszer Aukrust megállapította róla, hogy senki sem ír annyira norvégül, mint Kinck. S emlékszem egy kis példára, mily fölényesen kiérezte még az idegen nyelvből is a norvég fordulatot. Egyik útján feleségestől átkerült Angliába, nehéz viharok után. Megkérdezte valakitől az irányt. S fölhangzott a válasz: «when you go in that direction...» Az illető nem jutott tovább. Kinck közbevágott: «mondd norvégül.» Mert mintha ezt hallotta volna: «naer du geng fram dit.» S igaza volt.

*

A «Huldren» élményei elmutattak az egyetemről. Akik egy baráti körben végighallgatták a könyv fölolvasását, sose feledik el akkori benyomásaikat. S a «Huldren» után tudtuk mindnyájan, hogy köztünk él a költő, akinél súlyosabb és gazdagabb egyéniséggel sose büszkélkedhetett még a norvég költészet.

De a «Huldren» fölolvasásával elmult az az idő is, amikor kizáróan barátunknak nézhettük Kincket. Személyes viszonyunk nem változott soha. Vin sinom skal madr vinr vera [*] , ez a kifejezés szent volt neki is, nekünk is, akik nem feledhetjük el őt. Hanem most jogot szerzett rá az egész nép s barátai elismerték ezt s külön kincsként gondoltak egyéni vonzódásaira.

Kemény harcot vállalt s ráébredt hamar, hogy költészetéből nem élhet meg. Egy ideig tanított aztán, majd bent dolgozott az osloi egyetemi könyvtárban. 1896-ban megpályázta az országos levéltár egyik állását, de hallomása szerint a magasabb körökben úgy vélekedtek róla, hogy nem nagyon vágyódik a kért állásra - «amiben alig csalódtak odafönt. De pályáztam mégis, mert számításomhoz képest könnyen eltölthettem volna a levéltárban napi 4 órát (1500 koronáért) - a biztos állás pedig annál jobban kellett, mert nem kívánom hozzáidomítani stílusomat és motivumaimat a közönség ízléséhez; csak jó későn szeretném megtanulni a 2. kiadás művészetét.»

Így következett az ujságírás, a legszükségesebb kenyérkereset eszköze, a tudósítói munka az «Intelligenssedlerne» hasábjain, valamint a cikkezés az «Aftenposten» és más lapok számára. 1899 szeptemberében pl. arról értesít Kinck, hogy új regényét félre kell tennie, különben elszalasztja 25 koronás hasábdíját. Megpróbálkozott havi 200 koronás fizetéskéréssel is, de hasztalan. Az iskolára gondol megint, csakhogy fölrémlenek előtte közös fegyelmi tapasztalataink: «mért pányvázzuk le a megvadult bikákat?» S rágondol az egyetemi könyvtárra is. Hanem az ujságokból élhet csak. S gyötrődik emiatt. De nem keseredik el.

Derűje megmarad mindig. Bohózati alakoknak látja az írókat, akik egyre-másra beállítanak hozzá, legújabb könyvük kiadásakor. S őszintén rémüldözik a kéziratok tömege láttán, amely rendszerint az eleve elismertetés óhajával árad feléje. Maga fájlalja legjobban, ha rossz könyvet kell megbírálnia. Ilyenkor csupa levertség: «Micsoda szörnyű ember - valósággal lenyom a porba. Elvégre nálunk sok zöldséget összeírtak már, de ez - ! Mintha nagyon is hatottam volna szegényre. Ha némelyikünk alig szenvedheti saját munkáját, csak még görbébben néz utánzójára.»

S egyuttal érzi a szerkesztőség aggódását, mert a gerinces munkatárs miatt sokat fintorognak az előfizetők és hirdetők. Tudja viszont, hogy annyi konzekvens műalkotással tölti meg a lapot, amennyi bőségesen megszolgálja havi 100 koronáját. S látja, hogy munkássága nem egészen eredménytelen: «még az irodalmi kritika is húz belőle némi hasznot s óvatosan körülszaglássza dicséretem tárgyait, mielőtt levágná őket.» De «konzekvens műízlésről, amely hátraránt és előremutat, sejtelmük sincs a hivatásos ujságíróknak. Ez pedig nagy kára az ország műveltségének. Az «Intelligensen» semmi visszhangot nem kelt a közönségben; aki ennek lapjain írna művészeti kérdésekről, tengerbe hordana vizet. De a kritikusok tanultak belőle s föl-fölhegyezték fülüket egy-egy vicsorgásomra - egyebet nem kívánok tőlük. Néhány év mulva majd kihajt a mag.»

Megvolna a népszerűség édessége nélkül is. Igaz, mulat azokon, akik az «Aftenposten» némely cikke után köszöngetni kezdenek neki: «Csakugyan, nagy dolog az «Aftenposten» nyilvánossága és a tisztelet fénye. De az ember valahogy nyugodtabban jár-kel az uccán, ha nem dolgozik e lapba.» Súlyos tehernek érzi az efféle írás kényszerét. S megfigyeli, mennyire megszenvedi e kényszert saját költészete. Pl. 1902-ben alig küldte el «Doktor Gabriel Jahr» kéziratát, máris bele kellett hajszolódnia az ujságírásba. S a következmény: «Valami furcsa, halottas álom leng ezen a könyvön. Valóságos iszonyat. Ugyanis szinte be se fejeztem még, amikor már hívott a hirlapírás. Különben magamnak dolgoztam mindig, - s ez az átmenet is termékeny volt számomra.» Csak sejtjük, mit vesztett Kinck s mit vesztettünk magunk e roppant gát előtt. Másrészt azonban be kell vallanunk, hogy Kinck az ujságok révén elért sok mindenkihez, akik sosem olvasták könyveit. S így szellemének és szemléletének egy kis sugara kiröppent hozzájuk is.

*

1896-ban jutott el Kinck először Itáliába. A «Huldren» és ez áhított országba tett első utazása közt készült az «Ungt Folk» meg a «Flaggermusvinger.» Az utóbbi Kinck egyetlen könyve, amely dán kiadónál jelent meg s a «Sus» írása közben boldogan értesít a költő, hogy vissza fog térni Aschehoughoz.

Déli útján, október havában, betér hozzám Berlinben, majd tódulnak felém a levelek Rómából és később Firenzéből. Meglátszik, mint kötődik le érdeklődése s jól jellemzi őt, mi hat rája elsősorban: «Mellékes voltakép, miféle emberek járkálnak itt; mert legföljebb minimális társaságot kívánok most. Napok mulnak el, míg összeakadok valakivel s nem is hiányzik senki. Sokat kószáltam az elmult héten; kivált a régi Forum, Palatin és Colosseum körül. A Forum sárga és barna - még úgyszólván érzik rajta, hogy tehénistállónak használták a középkorban. Jóformán csak vörös téglái maradtak meg az épületeknek - az összes márványdíszeket letörték róluk s másutt használták föl vagy elpusztították végleg. A Palatin császári palotái bejárhatatlanok - órákig mászkálhatunk bennük. - Eddig a capitoliumi múzeumok antik darabjaiban gyönyörködtem leginkább - mennyi derű és életöröm csap ki belőlük. S a császárbüszték! Legtöbbjük hanyatlás korabeli; de ezt a szobrászatot értem, míg Antonous, Apollo, Dionysos és a többi szépfejű, klasszikus pózú alak idegen számomra - merő unalom, semmi más. Hogyne, akad néhány kivétel. Olyan vonalat fejtől vállig, olyan nyakat, aminő a miloi Vénusé, csakugyan sose láttam még - messzire élet és ifjúság sugárzik e kőből, illat száll ki belőle. - Itt a Capitoliumon egy öregasszony vonszolja bárányát; amott ugyancsak egy öregasszony terpeszkedik el; erre a gyermek-Herkules roppant humorisztikusan hordja oroszlánbőrét; amarra apró gyerkőcök játszanak - mintegy kilépve a hétköznapi életből; tovább néhány vénember; még messzebb egy finom Venustest, minden isteni illegés nélkül, stb., stb. - A Tiberis túlsó partján, a Vatikánban nem voltam még - félek a csalódástól; a Pétertemplomban csalódtam máris. Tudtam, hogy igazi értékei nem stílusértékek, de azért csak lesújtón hatott rám. - Viszont a Colosseum, kvantitative, csodálatosan imponál nekem - elámulok előtte.»

Később (1897. II. 5.) így ír: «Legjobban szeretem idelent az u. n. dekadencia-korabeli szobrászatot, a császárság koráét, amikor a realizmus és portretizálás behatolt a művészetbe. - Mily remek dolgok akadnak itt! Ellenben épenséggel nem vágódom hanyatt a Vatikánban, a Laokoon vagy Apollo vagy Apoxyomenos vagy a többi kikürtölt szobor előtt. Talán az is lehűtött néha, hogy az efféle műalkotásokat époly kevéssé szenvedhetem, mint a genezispoézist, amelyet ezerszer végig kellett böngésznem. - De mintha e késői zsánerszobrokon és arcképbüsztéken ugyanaz a tiszta emberiesség élne, mint a legnagyobb festők, Rembrand és Millet képein; nincs bennük egy csipetnyi törekvés az erkölcs vagy az erkölcstelenség, a szép vagy a csunya felé.»

Hamar leköti érdeklődését a modern Itália is s tudósításokat kezd írni a lenti viszonyokról a norvég lapoknak. 1898 júniusában visszakéri egyik refüzált kéziratát, «nem az írás kiválósága miatt, de egykor szükségem lesz rá; a téli lázadásra vonatkozik - ugyanis tavasszal alaposan megvizsgáltam a dolgot s összegyüjtöttem anyagát, hátha egyszer fölhasználhatom még. Mindenesetre vissza kellett kérnem, - akadtak benne érdekes dolgok s e mozgalom nagymértékben tisztázta azokat a személyi szempontokat, amelyek másutt is kiválóan jellemzik a radikális mozgalmakat.»

Olvassa az ujságokat, jár és figyel s készíti jegyzeteit és tanulmányait. Így ír Aquiláról: «mintegy 20.000 lakosu, remek olasz hegyivároska. Széles völgy fölött fekszik, egy oldalmagaslaton. Ködös hegyormok néznek rá nyugatról és keletről, míg észak felől a «Gran Sasso» mered rá, Itália legmagasabb csúcsa. A völgyben szinte lépten-nyomon fölbukkan egy-egy kis fehér falu, viszont a régi kastélyok fönt szürkülnek egy magaslaton. Az uccán nyüzsög a tömeg. Komor, éhes alakok, akik földerülnek egy soldo láttán; dicsekvő nyárspolgárok, akik mélységesen büszkék hatósági összeköttetéseikre; szoknyás papok, akik zord és lázító szavakkal bélyegzik meg Itália kormányzatát; göthös gebék, amelyek majdnem térdre rogynak terhük alatt; vihogó katonák, akik kétértelmüségekkel édesgetik a lányokat; fürge szukák, amelyeket az erkélyek tapsaira föl-fölrugnak a rendőrök a levegőbe; szamarak, amelyek falrepesztőn ordítoznak szerte; gyufaárusok, rikkancsok, rongyszedők - egy üvöltő tábor, aztán a nyalka, földszinti bordély, aki vendég híjján átmegy az ucca túloldalára, hogy benézzen az elsőemeleti milliomos erkélyén, hátha a zsugori maga borotválkozik fönt - csupa mozgás, csupa élet s olyan szagok, amelyek egyszerre fölidézik előttem Stavanger legszűkebb, legzajosabb sikátorait.»

S az irodalom is leköti őt. Talán főkép a középkori. Boccaccio «Decamerone»-ja «a legjobb könyv Shakespeare után. Mintha két súlyos kötet új mesét találtunk volna. A mesék bűbája kacag előadásában. Csak úgy buzognak motívumai. Ismétlem, nagyszerű könyv, - sokkal nagyszerűbb, mint gondolják; ugyanis általában frivolnak hiszik még. Hogyne, frivolitás is akad benne; de tömör életképei, amelyekben kikristályosodott a középkor elbeszélő-művészete, átragyognak az egészen; sose válik vásottá. Amennyire csak lehet, meseszerű mindenütt. Egyszer írok majd a meséhez való viszonyáról, hisz ez a viszony oly világos - s oly egyszerűen bizonyítható, mivel a mese formája is a középkori epika változata. Különben minden képe, minden jelenése csupa nyugalom, - amint némelyek bizonyára túlszárnyalják Shakespeare fantáziáját is, de képeinek nyugalma utólérhetetlen csoda.»

Ebből ráismerünk újra, ahogy köztünk élt egykor. Az alapos nyelvész és történetíró módszereivel dolgozik folyton. S mindenhova bevillannak éles szemei s fölragadják a benyomásokat a rendes napi sétaúton, Bestumtól a főváros központjáig - végig a Storgatenen.

Amit lát, olvas és gondol, költészetté sűrűdik benne, jóval többé holmi visszaálmodásnál, mert a költészet «megkívánja a fantázia impulzivitását s a költőnek alkotás közben “rajongnia" kell. A költészet nem cizellálás.»

S itt részben maga is függ környezetétől és a természettől. Amint 1903 januárjában Firenzéből írja: «Belekezdtem valamibe; de alig haladok még. Egyelőre késik a tavasz és a meleg s nem érzem azt a bódító fülzúgást, amely a fölgyúlt vérből pezseg ki, - amely fényeket csillant és szavakat szít bennünk.»

*

Nem folytatom tovább e rajzot. Néhány kivonatot közlök csak, amelyek esetleg megkönnyítik Kinck legfontosabb műveinek megértését.

A «Sus» megjelenésekor rögtön kitünik a kritikákból, hogy nem értik meg a költőt. «A főgondolat H. Ek kettőssége, mely következménye egy örökségnek - az élvezés és a dac képességének - s ebben a nemzeti érzés méreg módjára ülepszik meg: gyógyítás helyett gyilkol. Ez a könyv centrális eszméje; ez manifesztálódik hősöm gyermekkori otthonában, ez manifesztálódik törekvéseiben, ez manifesztálódik egész sorsában. Úgy hiszem... bőven akadnak munkámban bágyadt részek, főkép az elején - de másutt is; Jonas Lie azt mondaná róluk, hogy levegőtlenek, mindenesetre megoldatlanok még, túlságosan vaskosak. Kivált a gyermek nemzeti érzésének tárgyalása körül vannak bajok, - itt cselekményt kellett volna adnom, valami kedvesen magyarázó cselekményt. S rámutathatnék több efféle pontra; csakhogy akkor igen szerencsétlen körülmények közt dolgoztam - folyton gyötört az aggódás Mindáért; majd leroskadtam már.»

A «Mellem Togene» sokat foglalkoztatja őt. 1896 novemberében ír egy drámáról, amelynek «Kristiania teater»-beli előadásában egyáltalán nem bízik egyelőre: «néhány vadember ágál benne, aki határozottan előre mutat, a forradalom felé... s első részei bágyadtak és vontatottak, tehát színszerűtlenek. Csak úgy repesek örömömben, mennyit kell majd házalnom vele.»

1897 februárjában mihelyt hazaküldte a «Fra Hav til Hei» kézíratát, amelyre majdnem a «De lune Dunene» címet írta előbb, belefog egy «roppant» túlmunkába. «Nehéz tárgyat választottam most, legalább a drámai vonalvezetés szempontjából, mivel a cselekmény fejlődése voltakép csak lélektani fejlődés. Egy sztrájkról van szó, amely elbukik a vezérek lelki válságai miatt, - így a cselekmény ép a cselekmény elakadása. Nem robban ki se dinamitban, se gyilkosságban. S a főalakok lélektani indítékai egyetlen centrális momentumból erednek... Hogy elérje a teljességet, a szerzőnek nagy technikai rutinnal kellett dolgoznia, már csak a vezetőszemélyek belső fejlesztése érdekében is. Nos, e figurák érdekelnek engem s tudom, hogy az enyémek s hiszem, hogy újak - ergo nyugodtan gyúrom őket, noha ezúttal se könnyen tárulkozom ki mögöttük».

1898 júniusában, a könyv megjelenése után, Kinck azt írja Aquilából, hogy bizonyára megint kevesen fogják megérteni őt. «Ez a munka nem «drámai»; gondolom, némi változtatással javíthatnék rajta s így nyernék egyszerűségben is. Talán mégis vállalkoznom kell erre, mivel az alakok teljesen drámaiak: a színpadon igazolódnak majd. Talán. - Jonas Lie írt egy hosszú és szíves levelet az ügy kapcsán; valószínűleg igaza van végesvégig. Érti írásomat s lelkesül érte; de csak alapos gondolkozás és újabb elolvasás után. Ez az ismételt nekigyürkőzés is jelzi nyilván, hogy itt az ördög nem számolt közönséggel. Lie szerint világosan meglátott és élesen végiggondolt alkotás ez; bár néha túlságosan megfeledkeztem az olvasóról. Az ily szempontú átdolgozás nem ártana esetleg; hacsak színművem el nem vesztené közben mostani életes ízét. Inkább megengedem tehát, hogy olvassák el mégegyszer.»

S később, 1901-ben így ír egy másik drámájáról: «Még él bennem a “Mellem Togene" ideája; rajzolnom kell egy háttér-szenvedélyt, amely átsüt összes személyeimen s egy előtér-szenvedélyt, amely felé vágyuk eseng majd».

1898 decemberében megjelent a «Hugormen»: «Ha szellemesen csoportosítom a cselekményt, a régi szokás szerint! Öreg “plasztikus" íróink így csinálták volna bizton! Én másra törekedtem - amivel, nem mondom, hogy elértem célomat; nem kétlem viszont, hogy közel jutottam a helyes úthoz. Mottóm lehetne itt a könyv első sora: “Tavasz és szél és gyöngyházfelhők. Ragyogtak az összes csúcsok." Mennyi csillogás, zűrzavar, balga szenvedély - főkép azoké a férfiaké és nőké, akik közt Ek bekerül a realitások világába.»

1900-ban megjelent a «Fru Anny Porze» s a kritikusok visszahőkölnek a könyv «nyers» beállítottságán. De jó, hogy ők nem élnek ily környezetben! Elfelejtik mindnyájan, hogy a történet 1850 körül játszik. Kinck nem keserül el ezen az újabb értetlenségen s szívből kíván az erkölcsös nyárspolgároknak «bőséges szirupot.» «De egyelőre nem írok még parasztokról. Mit is érnék vele? Ha a közönség ráeszmél majd, hogy a nyerseségben rejlik a népek jövőjét jelentő, bátor vitalitás. Ki tudja különben... túloztam-e vagy sem - mit tudják ezek, akik itt gyerekeskedtek egykor, Kristiania egy-egy kapuzugában. - S ha túloztam volna is egy kicsit, hát aztán! Még ha kivétel volna is mindegyik alakom, hát aztán! Pedig nem túloztam semmit. Vagy én ne tudnám csak? Aki vidéken töltöttem legfogékonyabb éveimet? Aki a «Secolo» révén és aránylag igen rövid itáliai tartózkodás után úgy rajzoltam az ottani viszonyokat, hogy egy olasz áradozva dicsérte cikkeimet Gustav Stormnak! - Az emberek dőrék. De az idővel megjön az értelem; néhányszor hallottam egy-egy könyv megjelenésekor: “Nem tetszik!" S pár év múlva egy újabb munkáról: “Ez semmi. Ellenben az meg az - s itt felhangzik a régi írás címe - micsoda remekmű!" Nos, az eset nem túlságosan gyakori - nem általános szabály. Csak bizonyos lelki túlterheltség jele. - De szilárd hitem, ha egykor méltóbban értékelik a vitalitást, parasztrajzaim keményen és győzelmesen megmaradnak majd. Hanem most békét kívánok. Stílusom miatt. Dolgoznom kell egy-két évig - a tömörség felé. A norvég bakafántosság tájszólásban beszél nálam, mégpedig nem valami normálnyelven, viszont elevenül, minden literátorkodástól menten. Kisérletem sikerült - ellenére minden tiltakozásnak - kétségtelenül sikerült, amikor megírtam a vidék és a paraszt életét. Most jön a kiábrándulás. Most ú. n. szövési tényezővé válik a kurtaság és az egyenetlenség; jómagam pl. ki fogom küszöbölni a paraszti szüneteket, amelyek föloldják a kurtaságot és az egyenetlenséget. - Itt kolosszális munka vár még rám.»

1901-ben megjelenik a «Vaarnaetter»: «Alighanem sok megrettenés, gúny és harag következik megint. Hála ellenfeleimnek: ők fognak behódolni legjobban győzelmem hírére.» S megírja többek közt, honnan halászta ki egyik alakját, Onun Kjilét. Egy fiatalember gyakran fölbukkant valaha az egyetemi könyvtár olvasótermében s egyazon polcok közt kutatott folyton, viszont soha, semmi nem került ki eltökélt buzgóságából: «Róla faragtam Onun Kjilét - noha O. K., legalább nézetem szerint, sokkal finomabb szellem. Munkaközben láttam egy másik alakot is; de ez valamivel sekélyesebb még... Most mindkettőt viszontláttam Kristianiában». Tehát egy ismeretlen embert mintázott meg. De Firenzében évek múlva újra találkozott Onun Kjilével s nagy örömére nem kellett átgyúrnia készülő figuráját, bár ujjai néha alaposan rábizseregtek erre.

A «Vaarnaetter» dolgában ezt írja továbbá: «Nem! Ezúttal nem vádolhatnak ködösséggel. De mindegy: elismerni nem fognak azért. Nagyon általános még a berzenkedés; ugyanis igen sok művészeti szemlélet, sőt művészeti módszer megsinylené otthon, ha engedményre kényszerülne mellettem. Hanem egyvalaki behódolt máris; a «Dagsavisen» “A. J."-je. Ez igazi diadal, mert az illető belémhatolt és megértett.»

1902-ben belefogott «Doktor Gabriel Jahr»-ba, amely németes elnevezéssel afféle «Künstlerroman»; egy erőfantáziájú ember 3-4 évi története, amig hősöm újra vissza nem tér a társadalomba - vagy pontosabban: amíg egészen kívül nem helyezkedik a társadalmon, embermegvetése miatt általában s a társadalom művészeti felfogása miatt különösképen. Bizonyára kínos valami ez a «Künstler-ügy»; de majd csak lenyelik egyszer. Hisz annyi szerelem lesz benne, meg annyi különféle új ember- és természetlátás, hogy majd csak lenyelik egyszer. Hogy mállik szét a jellem és az egyéniség a képzelgések közepett, ezt akarom megmutatni többek közt. Cselekményem szinhelye Kristiania, a fjord, a völgy, a tenger és a külföld.»

S később: «ez pontos rajza egy művésznek, aki belül fölbomlik vagy szétmállik művészete miatt - s aki áttér az idegorvosi pályára. Könyvem esetleg ellenséges állásfoglalásnak tűnhetik a művészet felé; de erről valójában szó sincs. Csupán egy gazdag lelket mutattam meg, amely nem kell Norvégiának... A motívumok jók, az alakok jók, a természeti hangulatok jók - teljes meggyőződésem szerint. De nálunk mindez - tapasztalatból beszélek - fölösleges a jó könyvhöz.»

Májusban átnézi művét s érzi, hogy «az egyes helyek meglehetősen savanyúk. Kivált a sajtónak és a kritikának támad erősen, úgyhogy valóságos rohamnak látszik a dolog, - pedig ez nem volt célom. Arra törekedtem folyton, hogy letompítsam nyílaim hegyét, vagy helyesebben: hogy főhősöm véleményét hangsulyozzam a sajtót illetően. Általában kissé félre kell tolnom magamtól főhősömet, ha ugyan sikerül majd; valahogy nehéz lesz - mert nem akarom humorisztikusan sem nézni őt; ehhez túlontúl kézzelfogható személy.»

S «Gabriel Jahr» megjelenésekor ezt írja: «Örülök e könyvnek, mert független munka, tökéletesen független. Kissé drága dolog ez a függetlenség. Él valaki Dániában, ugyanily körülmények közt: Henrik Pontoppidan. Azzal a különbséggel, hogy az ő vitorlái közé jó szél fújt rögtön, úgyhogy magányossága előtt megszerezte olvasóit. Vagyis büszkén járhat a dán írók élén... G. J. doktor lesz. Csupa «művészmelankólia» a komédia után; s amikor megjön a diadal, de költészetében nem látnak művészetet, csak támadást a nyers erotika, e morális szédelgés ellen - elfogja az undor. Nem Herborg Lyhr, de ez az undor dönti el ügyét. Ugyanakkor érzi jól, hogy fantáziája, vagyis a mások lelkébe való beleélés vágya és képessége, győz az idegbajosokkal szemben is. Ilyennek láttam egykor. - Kínos viszonyai miatt előbb lírája, majd szatírája hallgat el s végül csak afféle tréfakeverő marad belőle, afféle Gustav Wied (de egyénibb és többrétű). Fáradt, letört embernek látszik, amikor megesketik a Trefordigheden-templomban; azért szíve mélyén csupa büszkeség és megvetés mindazzal szemben, amit norvég társadalomnak hívnak.»

S aztán: «De könyvem nyilván élni fog még egy ideig; mindenesetre jó volna, ha az írók hűvös nyugodtsággal olvasnák el - végigélvezhetnék benne a düh számos kifejezését, amelynek keresésével hasztalan bajlódtak eddig.»

Fönti idézetemből kitűnik, micsoda örömöt jelentett Kinck számára Pontoppidan írása: «Nem igyekszem visszaadni könyve benyomásait; ehhez túlságos gazdagok és túlságos bonyolultak. Csak annyit jegyeznék meg, hogy egyetlen korábbi munkája se ragadott el úgy, mint ez. Voltakép ezen át tárult ki előttem igazi, teljes költőegyénisége, tehát kétszeresen kedves nekem. Ugy-e, mintha most eldobta volna maradékát valami lepelnek vagy álruhának, amely részben eltakarta az Ön eredetiségét és erejét? Korunk polgáriassága ellen támadt személyes lázadása harsonákat zúgat fülembe. Szerintem Norvégia költészetében Ön a jövő embere. Csak úgy árad gondolataiból a lendület és a vihar, amely után lázasan sóvárogtunk e fülledt napokban. Sok szerencsét! Zászlójelekkel köszöntöm!»

Említettem már, mennyire gátolta Kincket «Gabriel Jahr» után a pénzkeresés hajszája. Viszont ugyanakkor gazdag fejlődés köszöntött rá: «Isten ments», írja 1903 márciusában, «a poézis nem virágzik itt. Bizonyára sokat dolgozom most is, de közben olyan csírák nyílnak bennem, amelyek nem sarjadnak ki. Szivesebben csinálnék valami mást, bármily őszintén kínlódom jelenlegi munkámon. Általában: mintha holmi határhoz értem volna, ahol az ember megáll és szétnéz kissé - legalább egy-két évig. Formális fejlődésem eredménye szerint közeledem a drámához, mint természetes műfajomhoz. Másrészt a lírai bolondozás vágya is lobog bennem. S a tiszta lírához kötött forma kell. De Ibsen versművészetét nem sajátíthatom el oly gyorsan, mint...

Különben ezen tűnődöm folyton: Ég őrizze minden kétmilliós nép fiát. Egy harmincmilliós népben mégis hamarabb akad valami, már csak gazdasági szempontból is, amire előráncigálhatunk néhány műértőt. Egy kétmilliós kis országban fölvinnyoghat a síránkozás vagy kitörhet a hisztérikus extázis: valóságos aritmetikai képtelenség, hogy egy-egy művésznek nagyobb közönsége legyen két-három embernél.»

S mégis mennyire sóvárog e kétmilliós kis ország felé! 1903 májusában ezt írja Firenzéből: «Kívánom a norvég természetet és a norvég embereket. Kívánom a fjordokat és a völgyeket és a fjeldi falvakat. Kívánom az új extázist! Ó, ha kiszellőzködhetnék agyamnak az a helye, ahol a képek teremnek! Szomjazom. Érthetetlen, mért marakszanak a művészet ,nemzeti' értékén, akár ócsárlón, akár dícsérve! - Egész világos, hogy ebből származik a művészet teljes röpte és megújulása. Csak hasonlítsuk össze az itteni képtárak olasz és holland művészetét, rögtön szemünkbe fog ötleni, mily ásító szakadék van köztük, - rögtön meglátszik majd, miféle szerepet játszik a ,kedély' az északibb művészetben. S vajjon mi egyéb nyügöz le pl. az orosz irodalomban, ha nem ez, mégha cselekménye Oroszországon kívül pereg is!... Aki újat akar alkotni, a kétség és a töprengés szikrája nélkül forduljon saját lelkébe. Meggyőződésem, hogy a művészetben semmi új sincs a nemzeti erők megnyilatkozása nélkül. S bárhogy lángol kívül az olasz nyár, borus csüggedtséggel idézem a norvég nyarakat.»

S máskor: «Amíg nem jönnek rá, hogy főkép a faji sajátságok ragadnak el engem, semmit sem értenek meg belőlem. De valamit elértem már - a fajiság érzéke ébredezik! S ez mégis jelent számomra némi lehetőséget és reményt.»

Emlékezzünk a «Driftekaren» csodálatos versére:

E föld az enyém és egyetlen kincsem.
Gyökereim remegnek zord rögében,
sziklákat zúdít rám: de az enyém még,
akárminő viharral intsen!...
Ni, mily remek, mily szép világ!

Később a «Paa Ekrernes gaard» foglalja el, «amennyiben a nőkérdés vezetői analizálódnak ki és világítódnak meg. Hiszem, hogy ez a darab hatni fog. Van néhány mulatságos alakom és mulatságos helyzetem; esetleg újszerű alakom, - s talán a közönség se hőköl vissza láttukon... De jelenleg legnagyobb bánatom, hogy nem vagyok afféle játékos versfaragó.»

Hazajövet az «Emigranter»-en dolgozik már. Mégpedig szünet nélkül. Megpróbáltam 1904 Szt. Iván napján, hátha kicsalhatom őt némi pihenésre, fjordmenti házamba. De Kinck csak «szövi a jelenetek szálait az utolsó fejezetre. Ez az utolsó fejezet némileg homályos marad sokak előtt, mivel a történet voltakép a jövőben fejeződik be. Számomra most a legaktuálisabb norvég kép egy határozott temperamentumon át nézett fjordvidéki falu környéke.»

A levelek egyre gyérülnek eztán, mert állandóan találkozunk megint. 1907-ben megjelenik az «Agilulf den vise» s Kincket ekkoriban a forma izgatja főkép. A kritikusok értetlenül ámuldoznak előtte: «Egész kis irodalom támadt az “Agilulf den vise" formája körül, - csak kár, hogy általában szörnyű tudatlanság uralkodik a “kötött" formát illetően. És én nem alakoskodhattam e tudatlan csepűrágók közt. Határozottan ki kellett fejeznem, hogy a ritmus a költő lélekzésének módja. Micsoda ámuldozás lett erre! Ugyanis eddig ütemdobogtatásnak hitték nálunk.»

1907-ben ünnepelni akarták őt, ám neki nem ízlett a dolog: «Tudom, buta csökönyösség ez; az efféle ünnep pompás tribün némely mondanivaló számára... Nos, jelenleg mégsem illik hozzám, - amint különben is kétséges, illik-e hozzám általában - egy rabszolgához, akit példátlan terhek húznak le, legalább idehaza példátlanok. Nem, addig ne ünnepeljenek engem, míg föl nem szabadulok valahogy. Persze, akkorra a rabszolga megőszült már - s akkor késő az ünneplés; akkor legföljebb a halottat éneklik ki.»

Egy év mulva megjelent a «Driftekaren». Épen nem énekes halott.

S most következik a roppant reneszánszprodukció. Hét évvel később Kinck elért Macchiavellihez: «De hasztalan, nagyon belefáradtam e munkába s már szivesen viszatérnék a szabad költészethez. Komikus fölfedezés volna, hogy elmerevedtem, megcsontosodtam a történelem és a külső törvényszerűségek kutatása közben. Borzadok. Hisz korom is közrejátszik lassan. Bár, úgy hiszem, a produktív munkaképesség határa valamivel magasabb is lehet, mint Hamsuné és másoké... Elvégre megvigasztalhat az a tény, hogy Tizian 99 éves lett s utolsó képe a legemberibb, legmodernebb. Nem, ma egész váratlanul nyom le az évek súlya - talán csak a vasárnap és a postillák bánata felhőzik rám. De hasztalan, már-már rémüldözni kezdek a reneszánsz kutatása során. Patvarba, ez mégsem írói munka volna. Csakhogy a norvég tudósok semmit se tesznek itt, az irodalom- és kultúrtörténet legfontosabb területén.»

Fölöslegesen félt az elmerevedéstől és megcsontosodástól. 1918-1919-ben megjelent a «Sneskavlen», írója régi nagyvonalúságát tükrözve. De Kinck valahogy aggodalmaskodik mégis. Novelláinak díszkiadása alkalmából így ír: «Ez különben afféle reprezentatív próba, 1893-tól egy évtizedet átfogón. Viszont legjobb írásaim közül néhány nincs meg benne. Így hiányoznak azok is, amelyek talán elsősorban hatottak a literátus emberekre és az írókra, - hisz a közönségre nem hatottak semmit; s ennek bizonyára örülhetnek kollégáim, akár az ujságírók; mert mihelyt győztem, ők már kiestek a sagából. Örvendek az esetnek. Hanem ez merész játék: hátha sose győzök! Hátha a szenilis tömegolvasmány és az export-irodalom tovább virul a norvég költészetben.»

*

Csak pár fénycsillámot vetíthettem Kinckre. Mert aki egészen ismerni és érteni akarná őt, annak vele kellett volna lennie lakásban és kocsmában, erdőn és mezőn. Hallania kellett volna zuhatagos, fénypásztás szavait; sejtenie kellett volna hazaröppent vágyát nő és gyermekek felé; látnia kellett volna egy-egy völgy fölött kibukkanóban, amint elkiáltja: «Micsoda káprázatos táj!»; élveznie kellett volna az összes csináltságok ellen zúdult kritikáját, valamint az elnyomottak felé tárt őszinte szeretetét; derülnie kellett volna a gyermekekre árasztott rajongásán, amikor túráin egyidősként társalgott a kicsikkel: «Ni, olyanok e kacsók, mint vörös gyökök a fagyott földben!»; meg kellett volna lepnie bevonuló újoncokkal vagy parasztokkal s főkép éreznie kellett volna barátsága melegét. Csak akkor nyithatna Kinck művészetének igazi titkaiba. Egyetlen alakja se volt oly «közlékeny», mint jómaga.

Utolsó éveiben is rengeteget tűrt még. Kemény csapásként zúdult rá, hogy ki kellett költöznie kedves bestumi otthonából, miután bérlete kézről-kézre került már s az utolsó gazda törvényesen fölmondhatott neki. Akkoriban, bármennyit szaladgáltak is régi barátai, nehezen akadt lakás s Kinck a város közepén húzódott meg valami naptalan zúgban, ahol alig fért el családjával s ahol íróasztalától csak egy körülárkolt szemétdombos udvarra nyilt kilátás. Csupán halála előtt egy esztendővel jutott föl naposabb, fákra és életes nyüzsgésre néző helyiségekbe.

Utolsó itáliai útján megfázott és csúzt kapott a hideg kőpadlókon s lent érte a távirat is felesége betegségéről. Temetés után ért haza s mintha szemünk láttára megpattant volna benne valami. Nemsokára szívbajjal feküdt a Rikshospitalban.

Csak kétszer látogathattam meg hetenként. S riadtan figyeltem régi ereje megtörését.

De közben dolgozott egyre. Még kórházbeli kis élményei is fölszították áldott kedvét. Amint végső napjáig ment maradt lelke minden keserűségtől - fény és derű szikrázott belőle.

A hosszú vasárnapi túrák elmaradtak - legföljebb a Sogn-tóig vittek ki most, majd minden vasárnap egyazon úron. S nem folytatódtak a skízések sem.

Hanem a «terhek» vonszolódtak tovább. Kinck igen józan volt teljes életében, ritka egészséges ösztönű s mindez javára vált végül. Naphosszat dolgozott, egészen haláláig. Mintha úgy rogyott volna össze terhei alatt.

De meglátta még a pirkadás tűzcsóváját is, amikor ez a nagy jel kicsapott Lescoffier finom és megértő bírálatából, a «Rindalslaegret» megjelenése után.

S akadtak más jelek is. Alig értem haza a háború befejezésekor, egyik tanítványom elujságolta rögtön, hogy a fiatal diákok Kincket olvassák leginkább. S a Blinderen melletti új diákotthon könyvtárába Kinck összes művei kerültek először. S mostanában hallottam csak, hogy a diákok összegyűlnek egyik-másik szálláson s éjfélig lelkesednek Kinck írásain, ahogy mi lelkesedtünk ifjúkorunkban.

Az ifjúság igazolni kezdi Pontoppidan szavait, hogy Norvégia költészetében Kinck a jövő embere, sőt érzi máris, hogy Kinck vet föl a legmaibb kérdéseket.

Amikor híre kelt a költő halálának, egyszerre elcsendesültek az egyetemi könyvtár olvasótermei. Csupán néhány fiatalember ismerte őt személyesen. De mindegyiket lesujtotta a gondolat, hogy aki annyiukért küzdött egykor, aki Norvégia diákjainak ajánlotta egyik legkülönb könyvét, lehúnyta szemeit. Ők már nem hitték el, hogy -

Tán kissé korán kicsalta könnyü kedve...
föllángolt a felhők futásán...
szellemként szállt tavaszelő szelében...

Nem, érezték, hogy Kinck hozta a tavaszt.

S az ifjúság ítélete a jövő ítélete.

Deyr fé,
deyja fraendr
deyr sjalfr it sama,
enn ordstírr
deyr aldregi
hveim er sér gódan getr. [*]

Norvégből fordította: Hajdu Henrik

A Nyugat számára írta: Prof. Sten Konow (Oslo)

 

[*] Ónorvég kifejezés: az ember legyen barátainak barátja.

[*] Ónorvég töredék: «Meghal az állat, meghalnak jóbarátaink, meghalunk magunk is, de tisztességünk híre sose hal meg, amíg kiejtik nevünket.» - Hans E. Kinck egyik regénye, «A pap» (Praesten), húsvétkor jelent meg a Révai Testvérek kiadásában.