Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám

Tersánszky J. Jenő: A margarétás dal
(REGÉNY)

Nos, von Thallódy elküldte a szolgáját, hogy lefekhet, de az inspekciósnak szól, hogy ha az alezredes úr, vagy akárki keresi, ide jön föl érte, de nem mondja senkinek, hogy itt van, hanem lenn, az alezredes úr mellett a szobájában.

Így ültünk. Ő, von Thallódy, a dívány szélén és én egy karosszékben a kályha mellett. Ő csak úgy érhette el a kezemet a karosszék támláján, ha nagyon odahajolt.

De ezt sem tette meg, csak egyszer, mikor beszélgetés közben én nyujtottam eléje, hogy fogadjunk. Akkor a kezemet egyik kezébe vette, a másikkal megsimogatta. Én erre úgy éreztem, olyan gyönge vagyok egyszerre, hogy talán elaludtam és az álom nem hagy fölébredni.

De ő aztán eleresztette a kezemet, ahogy én csak kissé el akartam vonni a kezéből.

Mert arról beszélgettünk és arra mondtam, fogadjunk, hogy én nemsokára visszamegyek Oroszországba. Ő nevetett ezen és azt mondta: - Csak a varázsköntösben, a fronton át, láthatatlan. De a női szabók most nincsenek berendezkedve ilyen kosztűm gyártására.

Von Thallódy még abban sem hitt, hogy orosz állampolgárt, pláne a hadizónából, honosítsanak háború alatt és a hinterlandba eresszék, internálás nélkül.

Dehát tulajdonkép nem ez volt a fontos. Hanem az, hogy én szinte nem ismertem magamra, hogy valóságos esztelenség jön rám. Láthatja, hogy én alig hazudok. Na igen, az ember hallgat. Pláne otthon, vagy olyan körben, amiben régebben voltam. Vagy letagad disznóságokat spíszerek közt.

De azt én nem tudom, hogy valaha életemben úgy viselkedtem volna, mint von Thallódyval szemben. Valóságos nagyzási mánia jött rám, mint Zndrovickinéra.

Olyan boldog voltam, hogy von Thallódyval lehetek és mégis oly ideges voltam, ahogy, már mondtam, azzal a mosolygásával nézett a szemembe folyton. Idegesített, hogy mintha egy szavamnak sem hinne és valami közönséges, egészen olyan Lisenka-féle nőnek tart.

Erre én úgy beszéltem, mint egy hercegnő. Hogy papa nagykövet lett volna egy év mulva, ha meg nem hal. És Tharoff herceg barátunk volt. Pedig csak egyszer kapott Tharoff hercegtől papa egy arany szivartárcát, egy szívességért. És hogy én Alexi menyasszonya voltam. Holott Alexinek felesége volt és három gyereke. És így tovább.

Végre von Thallódy egyszer így fölfigyel:

- Mi lelte ezeket? - mondja az ablakra hallgatózva: - Így ágyúznak ilyen későn. Hallja ezt?

Fölkelt és erre én is fölálltam. És hallgattuk, hogy a front felől szüntelen behallik brumm-brumm-brumm-prapapapa. Mint egy rémes zenekar.

Ő mellettem állt, így. És mondja: - Nem is kérdeztem, hogy maga esetleg álmos lehet, fáradt lehet.

- Nem, óh nem, - mondom. - Ilyenkor mindig fönn vagyok még. S aztán még az ágyban olvasok.

- Igazán drága, hogy nem dob ki innen, - mondja erre.

- Hogy innen? - nézek rá, mert hiszen tényleg én érezhettem csak magamat az ő vendégének.

Erre ő előbb azt mondja: - Nagyon drága! Ha egyáltalán el tudná képzelni, milyen jól érzem magamat ilyen drága, bájos teremtés mellett, mint maga, annyi minden vacak után.

Ezzel így megfogta a csuklómnál a kezemet. Persze, ezt boldogan hagytam. De nem is úgy tette, hogy merészkedésnek vehessem.

Hanem aztán arról kezdünk beszélni, hogy neki megtiltotta az alezredes, hogy az emeletre költözzék. Így tehát rendelkezésünkre áll megint az egész emeleti lakásunk. És én talán elfoglalhatom épp ezt a szobát, ha már Herterich berendezve hagyta.

- Nem tudom, - feleltem erre. - Én benn aludtam eddig Zndrovickiékkal. Az övék a ház.

Igen! Nem akartam elérteni mindjárt kezdettől, hogy von Thallódy célozhat valamire ezzel, hogy itt alhatok a Herterich szobájában.

De ő erre egyszerre áttette a karját a hátamon. Gyöngén magához húzott és suttogta: - Ugye? Itt maradhatok magánál, drága? Most körülnézek lenn. Aztán feljövök észrevétlen.

Erre én nagy szemet meresztek rá: - Nem! Most már késő van. És én benn alszom, az inspektorékkal. Már megyek. Nem maradhatok már. Ők fönn lehetnek. És várhatnak.

Alig egy kissé fordultam el eközben a karjától. És ő ebből bizonyára mást értett. Persze csak azt, hogy csak éjszakára nem maradhatok ki az inspektorék miatt.

Ő erre aztán dadogva, reszketve ölelt meg hirtelen. Meg akart csókolni a számon. De én a fejemet még ettől is elfordítottam. Csak itt csókolt meg a nyakamon. Azzal ahogy a divány mellett álltunk, ő egyszerre leült, úgy mintha az ölébe kapna és a térdére venne és így kereste a számat utánamhajolva.

Én most is teljes erőmből ellenkeztem: - Jaj! Nem! Nem szabad! Mit akar?

Így.

De csak annyira szabadítottam ki magam a karjából, hogy mellette maradtam a diványon és ő gyöngén tartott tovább magánál a karjával:

- Drága! - suttogta tovább. - Miért nem? Miért nem szabad? Miért akar megkínozni? Vagy annyira undorodik tőlem?

Én nem tudom már, egyszóval... Csak azt éreztem magamban, hogy nem, nem! Nem szabad és nem akarom, hogy így, mindjárt az övé legyek. Mondom, ha tudnám én magam is, miért?

A szívem így reszketett minden szavára. De a vér mindjárt az arcomba szaladt a szégyentől, ha arra gondoltam, hogy von Thallódy úgy vesz át Herterichtől, mintha a teljes ellátásához tartoznék.

És én nem tudom! Ha talán nem tetszett volna nekem annyira von Thallódy, ha nem csüngtem volna szinte bámulattal rajta, ha nem lettem volna olyan boldog, hogy csak a közelében lehetek, ha csak egy olyan ronda állat lett volna von Thallódy is előttem, mint Herterich és egy ilyennek adott volna át így, mint ahogy én éreztem, mint egy csinos lovat Herterich, akkor én, higyje meg, talán minden röstelkedés és teketória nélkül megadom magam a helyzetnek.

Mit tegyek? Ezt így éreztem!

Higyje meg, már ott az első esetnél szinte a szivembe facsart, amint von Thallódy egyszerre nagyon komoly lett. Olyan keserűen elnézett egy percig a földön és így összeharapta a két ajkát. Aztán így szólt:

- Nézze Natasa, én nem tudok és nem szeretek érzelegni, milyen bájos, milyen drága volt nekem maga, az első pillantásra. Én jól érzek valamit a dolog hátterében, de nem szeretnék beszélni róla... Végeredményben csak azt tapasztalhatom, hogy undorodhat tőlem!

- Nem... nem... - tiltakoztam én. - Inkább...

- Inkább? - várta Thallódy, hogy folytassam. De persze abbahagytam és ő mondta: - Szóval nem volnék undorító magának?

- Nem! Nekem nem undorító - feleltem.

Erre ő újra magához vont mindjárt és csak ahogy erre mégsem tudta a számat elérni, hogy megcsókoljon, így mondta: - Dehát akkor, mondja, miért akar így megkínozni?

- Én nem akarom megkínozni, - mondtam. - De mit akar?

Ilyen nyomorult voltam iránta.

Ő már ekkor levette rólam a karját és nyugodtan, egyszerűen nézett így oldalról. Aztán ezt kérdezte:

- Szóval nem remélhetek, Natasa?

Erre nem tudtam semmit válaszolni. Már úgy kínzott mindez. És szerettem volna már elmenni, hogy gondolkozzam, vagy tudomisén, csak hogy ne legyen nekem is, neki is ilyen kínzó ez a helyzet.

Azt mondtam, hogy nem tudom, mire gondol és hogy már késő van és be kell mennem Zndrovickiékhez.

Megint keserűen nézett rám egy pillanatig és ingerült volt, jól láttam. Csak türtőztette magát, mikor így szólt:

- Megvallom őszintén, Natasa, nem értem magát. De mondjuk, hogy nem kívánom firtatni ezt a dolgot és nem unszolom többé. Ahogy akarja! Legföllebb annyit jegyzek meg, hogy maguk nők sokszor megérdemlik a sorsukat. Mert legtöbbször olyanok iránt és olyan esetekben könyörtelenek, amit inkább fordíthatnának durva lakájlelkek ellen. Azt hiszem, ez a helyzet. De mondom, tudomásul veszem ezt, csak a magam személyére, mint akivel maga nem rokonszenvezhet.

- Nem! - ráztam erre a fejemet. - Maga nekem nem ellenszenves. De hogyan gondolja, hogy itt maradjak magával? És talán Herterichre céloz?

- Nos és ha rá? - mondta mindjárt ő. De láttam, hogy rögtön megbánta és zavart lett mindjárt kissé.

- Ő hazudott magának! - mondtam dühösen. - Én tudtam ezt! Képesnek tartottam őt erre. Ezt az aljas frátert. Mit mondott magának rólam?

- Hát az mindegy, Natasa - válaszolta. - Az ilyesmit undorítónak tartom feszegetni maga előtt. De ha már szó kerül róla és maga említette meg, nem én, hát úgy tudom, hogy hozzá engedékenyebb volt, tényleg.

Tudja, én erre olyan magamon kívül voltam a dühtől, mintha tényleg egy szó igaz nem lett volna abból, hogy a Herterich szeretője voltam. Esküdöztem és végül sírtam, hogy nem igaz, nem igaz, nem igaz!

Ő egy kissé, láttam, paffá lett. Ő próbált csillapítani és vigasztalni. Nem is tudom. Közben néha olyan gyönge voltam, hogy talán, ha most unszolt volna, rávehetett volna bármire. De ő már csak éppen megsimogatta a vállamat és hogy vigasztaljon, bocsánatot kért minden szaváért. Közben megint úgy ajkát összeharapva elgondolkodott és úgy tetszett, már ő ideges, vagy türelmetlen, mintha közönyössé váltam volna neki.

Nem szólt semmit rá, mikor aztán menni akartam. Csak annyit, hogy: - A viszontlátásra! Ha valamiben segélyére lehetek, természetesen örülni fogok.

Ő is köpenyét vette, mikor kikísért a folyosóra és ott éppen egy ordonánc kereste.

- Rendben van! - mondta az ordonáncnak a jelentésére és aztán ezt: - Ha keresnek, a zászlós úr századához mentem. Értetted?

Ennek, hogy hova ment von Thallódy, akkor egyáltalán nem volt jelentősége előttem.

Hogy mégis megjegyeztem és számontartottam, hogy elment a háztól, annak mindjárt megmondom az okát, miért volt.

*

Még ő a lépcsőn haladt le és én a Zndrovickiék ajtaja előtt álltam, mikor valósággal megdöbbentem: mit tettem?

Egyszerre tisztán éreztem, hogy ő az egyetlen ember életemben, aki mellett nézni sem tudok más férfira. Aki olyan, mint amilyennel egyszer találkozunk az életünkben, mint ahogy ezt regényekben olvastam. És most megbántottam és elvesztettem őt örökre. Ő mondta, hogy hozzá vagyok könyörtelen és előtte alakoskodom, én, akihez olyan vörös barom, mint Herterich, egy szóra hozzáférhetett.

Olyan tisztán éreztem, hogy szörnyű, szörnyű szenvedéssel fogok lakolni ezért az estéért. Ezért, hogy nem szaladok most, nem kiáltok most utána, amíg ezen gondolkozom itt. De csak álltam és ezt gondoltam egyre.

A holdvilág, ahogy az ablakból bevetődött a folyosóra, mintha valami rémes állat, valami fényes, pikkelyes sárkány akart volna előremászni. És az ágyúzás most is folyvást hangzott. Néha úgy tetszett, innen a ház alól, a parkból dörög mélyen a föld alól.

Hát végre is menjek be már. Von Thallódy elment. Vége!

*

Engedjék, hogy ennél a pontnál én, Nagy Ferenc, ne nyeljem el megjegyzésemet.

Vannak tényleg megfigyeléseim a szerelem természetrajza körül, hogy sokszor a férfiak legkiválóbb példányainak egyenesen szerencsétlenségük a kiválóságuk, ami a nőknél való tömeges sikereket illeti.

Aki nagyon tetszik a nőknek, attól természetszerűleg nem egy futó pásztorórát akarnak, az előtt a nők többek akarnak lenni, mint élvezeti cikkek, ezért annak nehezebben is engedik át magukat.

Hogy ez mire is vihet? Ez a történet tanulsága.

És hogy ostobaság legtöbb esetben a nők részéről az efféle? Egy szempontból okvetlen.

Ez a szempont pedig az, hogy ebben a tekintetben is, mint annyi másban, a középszerűség az, ami markába röhög, a kivételességgel szemben. Ezt különben leszögezte Sa is. Egy hülye állattal szemben felényi aggálya sincs, ha megkapja őt. Azzal szemben berzenkedik, aki bevette a szívét.

De hadd folytassa tovább Sa.

*

Mikor lassan benyitottam és a sötétben odamentem az ágyamhoz - mesélte tovább Sa -, hogy vetkőzzem, hát Szonja felébredt: - Ja! Maga kisasszony? - mondja álmosan. Hát hiszen nincs is vetve ágy magának. Várjon, kihúzzuk, segítek. Azt hittük, nem jön be.

Egy kihúzós ágyban aludtam, amit nappalra összehajtottunk az ágyneművel együtt.

Egyszerre azt mondom Szonjának: - Pissz! Szonja! Maradjon, hagyja aludni papáékat. Én most már a dohányzóban is alhatom. Herterich elment. És a kis szalón is üres.

- Hát mesélje, mi van? - kérdezte Szonja.

- Nem jönnek többé katonák az emeletre, - mondtam. - Majd holnap elmesélek mindent. Most aludjon, jóéjszakát!

Azzal csöndesen kijöttem újra a folyosóra és bementem a Herterich szobájába, vissza.

*

Hát nehezen mesélhetném el magának, milyen éjszakám volt. Hajnalig háromszor gyujtottam meg és oltottam el a lámpát.

Mindent gondoltam! Minden neszre őt vártam. Azt csak úgy képzeltem el, ha visszajön, hogy a karjai közt vagyok és azt mondom neki: «Drága, drága, meghaltam volna, ha nem jött volna vissza!»

Elnyúltam az ágyon, sóhajtottam, remegtem és a szívem így vert. Mi lesz velem? Miért szeretem őt ennyire? Nem jön vissza! Nem jön vissza! Utálom! Nem akarom szeretni! Miért nem fojtott meg inkább? Nyomorult pupák! mint ezt a kínt okozza nekem. Drága! Gyere! Várlak! Megölöm magam, ha elhagysz! Jaj! Aludni! Aludni! Aludni!

Ezeket majdnem hangosan mondtam. Tízszer gondoltam rá, ahányszor kiugrottam az ágyból és lámpát gyujtottam, hogy lemegyek és megkeresem. De mikor világos volt a szobában, arra gondoltam: mit mondjak neki? miért jöttem érte? miért hívnám?

Egy szemet nem aludtam reggelig. Ilyen éjszakám volt.

*

Reggel egyszerre kopognak. Nem aludtam. Így feküdtem egy pongyolában az ágyon. Hallottam, hogy künn valami zavar van. Az alezredes ordít talán. Ide behallottam. És ágyúzás. Nem is. Hanem többször egymásután olyan éles robbanások, hogy az ablakok rezegtek a pokróc mögött s talán a ház fala is. Bántam is én! Meghalok! Az a legkevesebb! Bár meghalnék!

A kopogásra már azt hittem: ő! A szívem ide jött dobogni a torkomba.

Nem! A puccerje jött be. Azt a térképet kereste, amit tartóban von Thallódy a nyakában viselt. Rögtön megtalálta egy széken.

- A hadnagy úr? - felelte mikor kérdeztem. - Lenn van. Az alezredes urat kíséri. Lövik a hidat. Megvert bennünket az a vén, nemjó Isten!

Azzal elment.

Meg kell értse, hogy most már egészen más volt a levegő. Az alarm óta, minden percben történt valami, mindenki nyugtalan volt, mintha valami rémeset várt volna.

Mikor én reggel bementem aztán Zndrovickiékhez, a szobában csak Szonja volt. Zndrovicki a feleségével fölment a padlásra.

Ezeknek is, mikor utánuk mentem a padlásra, az első szavuk az volt hozzám, hogy: - Lövik a hidat.

Tudtam, hogy ezek lehettek azok az éles robbanások a reggel. De most csönd volt. És én tulajdonképpen nem is tudtam belehelyezkedni abba a nyugtalanságba, ami Zndrovickiékkal együtt az egész kastély környékét fölizgatta.

Nekem folyvást von Thallódy járt az eszemben. Csak azért maradtam ott a padláson Zndrovickiékkal, hogy ne maradjak egyedül kínlódni. Annál még Zndrovickiék ostoba fecsegését is jobb volt hallgatni.

A civilek ki sem mertek bujni a házból. Csak a katonák járkáltak mindenfelé.

A padlásablakból lehetett csak kilátni a kastélyból a folyó felé. A hídra és a malomra.

Azelőtt a folyosó, vagy a szobánk ablakából szoktunk így kinézegetni az udvarra és az országútra. De most az országúton is alig járt szekér, autó, vagy csapatok. És ha jöttek, nem mint azelőtt, inkább a folyó felé, a front felé láttuk vonulni a szekereket, hanem most visszafelé, felénk.

A padlásablakból mindent láttunk. Úgy volt, hogy a hídtól jóval följebb, a folyóból folyt ki a malomárok, amelyiken a malom volt. És az országút ott vált kétfelé a híd előtt, egyik a faluba, a másik a kastélyon innen az erdő mellett vitt.

Hát éppen mikor fölmentem a padlásra, Zndrovickiék akkor mutogattak le nekem a hídra, hogy tüzérség jön át rajta és mind a falu felé és a malom felé, a folyó töltése mellé vonulnak.

Egészen fölhallatszott a rettentő hű-hó, amint az ágyúk elakadtak és aztán hat pár lovat is fogtak egy-egy elé, és az emberek is tolták. Mint a hangyák, úgy mászkáltak rajban az ilyen elakadt ágyú körül és addig persze mögöttük elakadt az egész kocsisor és éktelen ordítozás kerekedett.

Várjon! Ezt el kell mondanom, hogy volt, mert akkor láttam először, milyen a gránát.

A híd közepén egy ilyen nyolc pár lóval vontatott ágyú jött. Egyszerre a híd deszkája szakadt be, vagy mi, az első két pár ló, láttuk előrehuzant, rájuk a következő pár. Ihó, gyíhó! Borzasztó lárma és kavarodás.

Na egyszerre látjuk, egész sereggel borítják el a katonák a lovakat és azt hiszem, átfűrészelték a híd korlátját. Mert a két első ló közül először az egyik, aztán a másik zuhant bele a folyóba. Agyonütötték, vagy agyonlőtték őket és belökték a vízbe.

Azzal ihó-gyühó! Megint indul meg a nagy-ágyú lassan és utána az ágyú- és szekérsor.

De csak olyan lassan, mint egy temetés.

Most, ha le tudnám írni magának... Egyszerre az égből a front felől valami olyan rettentő kínzó süvöltés: hújjúúú, hújjúúú. Zsvúffhh. Brumbrumbrumm!

Nem is!... Először látjuk, hogy a túlsó hídfő előtt, épp úgy, mint a hó zuhan le a magas ágról és szertefröccsen a lucsokban. Egy olyan óriási fekete fröccsenés a földből, mint a templom, tornyostul. Egy az út mellé. Egy a híd bakterháza mellé. Egy be a vízbe és a folyóból a víz is fölcsap a füsttel.

És csak azután hallottuk mindig a süvöltést és a borzasztó robbanást, mikor már a fröccsenésekből a fekete és piszkossárga füstgomoly mint egy nagy felhő szállt tovább az égen.

A ház, a földdel, az ablakok így rezegtek ebbe velünk. A fogunk így vacogott, ahogy elugrottunk az ablaktól. És Zndrovickiék hányták a keresztet.

Persze, a robbanás mégis messze volt tőlünk. És elég az hozzá, hogy mikor kinézünk újra az ablakon, hát az ágyú- és szekérsor már nem olyan lassan, hanem vágtában, gyorsan rohan át a hídon. Nem kellett a lovaknak gyűhózás, püfölés. Egy kocsi ide borult a töltésről, a másik oda. De a többi tovább vágtában és a fölborult kocsik a réten tovább vágtában. Mind a falu, a malom felé, a töltés alatt.

Erre szünet lett.

Azért mégis úgy tetszett, az egész környék, az egész levegő reszket. Vagy éppen azért van így, mert egyszerre csönd van.

Én nem mondom, hogy nem voltam izgatott. De mintha ez az egész veszedelem és kavarodás mellékes lett volna. Meghalok, vagy tudomisén, ez nem izgatott.

Egész idő alatt egyre von Thallódyra gondoltam. Ez most olyan furcsa nekem. Maga bele sem képzelheti magát.

Az egész környéket és itt mellettem Zndrovickiékat, mintha dróton rángatták volna. Az ezredes ordított lenn, ki az ablakból. Ordonáncok szaladgáltak és ami történt, azt Zndrovickiék folyvást hangosan mondták egymásnak és nekem, bárha úgyis láttam és ők is. Rángatták egymást és engemet és mutogattak:

- Ni! A malomból jönnek ide katonák. Ezek ide tartoztak. Át fogják adni a malmot a tüzéreknek. Csak nem foglalják el megint az emeletet is?... Ni! Ott ágyút állítanak föl a töltés alatt. Innen fognak lőni. Az orosz csapatok megverték ezeket a rondákat. Visszajönnek megint a mieink. Ni! Egy másik ágyút is állítanak a töltésnél. Ha-ha! Halljátok? Repülőgép berreg. Ott van ni! Kettő! Orosz! Orosz! Szent Prokop adja, hogy jöjjenek a mi kis kozák sólymocskáink! Megint ágyúk jönnek a hídon.

És én, eközben, az a legfurcsább előttem, hogy folyvást Ochraninnak egy ostoba okoskodásán töprengtem, amit von Thallódyra akartam vonatkoztatni. De nem jutott eszembe, hogyan mondta ezt Ochranin. Hogy a tisztességes emberek azok, akik kereskednek a szerelemmel. De miért? Nem jutott eszembe, hogy van ez vonatkozásban azzal, hogy Ochranin szerint tulajdonkép fordítva kellene csinálni. Hogy ha két ember, egy férfi és egy nő megtetszenek egymásnak, akkor előbb legyenek egymásé és aztán tudják meg, hogy alkalmasak-e egymásnak a szerelemre, a családra, az együttélésre... De hogyan jön ehhez az, hogy az erkölcsös emberek tulajdonképpen árúba bocsátják, kufárkodnak a szerelemmel, a házasságok előtt, a flörttel és a bálokban és abszolúte nem fontos nekik a fő cél, az egészséges gyermekek és a szép családi élet? Mit vethetnek tehát a rossz nők és a kicsapongó férfiak szemére? Az önnön hibájukat?

Érti? Ez járt folyvást az eszemben. Hogy miért nem lettem mindjárt a Thallódyé, mikor ennyire kínlódom érte?

És künn ezalatt zsvuhú! brum! brum! A gránátok a hídra!

*

Mert délig még vagy háromszor gránátozták a hidat.

Na, akkor aztán órákig csönd lett újra. Már órák óta csönd volt.

Engem valósággal fojtogatott már a ház levegője. Álmos voltam és halálosan fáradtnak éreztem magamat néha. De aludni nem voltam képes. Ahogy letettem a fejemet, nyomban valamiféle formában az jutott eszembe, hogy ha most elalszom, végleg elmulasztom az alkalmat, hogy von Thallódyval találkozzam.

Őt csak a folyosó, vagy a nappali ablakából pillanthattam meg az udvaron. De három ízben is lestem sokáig. Nem láttam.

Végre már nem bírtam. Mondom, mintha fullasztott volna a ház levegője. Nagy hideg nem volt és szép idő volt. Le akartam menni sétálni a parkba.

A trének a ház hátsó bejáratát a parkra leszögezték. De ezek a katonák leverték az ajtó zárát, ajtóstul. Ott mentem ki a parkba, mert a főbejáratnál féltem az ezredestől.

Alig mentem ki a fenyőfasorba, a von Thallódy legénye jött szemben velem, a parkon át. Persze megállt és beszélni kezdett:

- Tudja, kisasszony, - mondta, - ettől az alezredes úrtól jobban szenved az ezred, mint a muszka hadvezérektől. Most neki a negyedik századunk is ide kell költözzék a malomból egy ronda csűrbe, mert lövik a hídat. És hol van a híd a malomtól? A tiszt urak a legdühösebbek. Nekik is a csűrben kell kvártélyt csinálni a századnál. Pedig ott a malomban finom szobában voltak. A gazdám is ott mulatott az éjjel. Két kisasszony van ott is. Egy kicsi meg egy magas. Most lestoppolják őket ezek a cefet tüzérek. Csak frontszolgálatban ne legyen az ember!

Képzelheti, hogy ért ez engem szíven!

Egyszerre megértettem, hogy von Thallódy miért volt olyan ideges az este és miért mondta, hogy a negyedik századhoz megy. Lisenkával és a molnárhölggyel mulatott.

Istenem! Miért nem halok meg?

- A hadnagy úr most is ott van a malomban. Mert a zászlós úr nem akar eljönni. Az egy betyár ember, a zászlós úr. Velembeli. Kiáll az alezredes úrral is. Na-na! - fordult egyszerre a fasor végéhez: - Jön már a hadnagy úr is. - Von Thallódy jött. De egy másik tiszttel.

Én közel voltam az ájuláshoz. A szemem előtt így rebegett a fasor.

A puccer elszaladt. Von Thallódy, mikor odaértek hozzám, szalutált nekem. Aztán valamit magyarul mondott a másik tisztnek és kezet nyujtott neki.

A másik tiszt majd elnyelt engem a szemével. Egy furcsa, éles, vad tekintetű ember volt. Meg akart állni, hogy megismerkedjék velem. De von Thallódy úgy csinálta, láttam, hogy nem ellenkezhetett vele és furcsán, mintha gúnyosan vigyorogna rajtam, a másik tiszt elment a kastély felé.

- Valami baj van? - kérdezte tőlem mindjárt von Thallódy.

- Csak sétálok, - mondtam. - Fáj a fejem.

- Azt hittem, engem keres, - mondta ő.

- Nem! - szólottam. És csakugyan olyan düh és keserűség és utálat volt bennem iránta, hogy ha lehet, meg tudtam volna ölni őt egy pillantásommal.

Ő láthatta ezt. Egy kissé furcsán megrezzent, de mosolygott azért:

- Terhére vagyok? - kérdezte.

- Nincs terhemre, - mondtam, mert dühömben legalább valami megbántót akartam mondani neki, ha ittmarasztom.

De ehelyett ő sértett meg. Vagy én úgy éreztem.

- Sajnálom magukat, - így mondta. - Ahol mi megjelenünk, oda a baj és veszedelem érkezik velünk. A trének alatt, mint ez a hogyhívják kapitány mondta, mégis kellemesebb napjaik voltak.

Éreztem, hogyan sápadok el és gyöngülök el és majdnem attól ájulhatok el, mert ő ezt láthatja rajtam.

Csak néztem rá. Nem tudtam szólni.

- Borzasztó! - mondta ő és nagyon őszinte szánakozással nézett rám. - Ha tőlem függne, elhiheti...

Elég az hozzá, hogy kezdtünk nyugodtabban beszélgetni. De engem az az átkozott őrültség, hogy ő engem tisztességes úrilánynak nézzen, újra elővett. Vagy akármennyire próbáltam tenni ellene, nem hagyott el.

Ő aztán is folyvást az én sorsomon és jövőmön sajnálkozott. Erre én megjegyeztem, hogy utóvégre nekik, frontkatonáknak és neki rosszabb a helyzete és több minden fenyegeti ezentúl is. És nem tudom már, mintha én is olyanfélét mondtam volna, hogy bárcsak tőlem függne az ő sorsa.

Erre ő, éppen amint a fasor végén voltunk, magához szorította a karomat és így kezdte újra, de most nevetve:

- Lássa, Natasa, maga ezt, azt hiszem, nem sok joggal mondhatja. Mert ahogy a hősköltemények mondják, magának módjában lett volna, vagy volna is még, hogy valamivel több engedékenységgel és gyöngédséggel édesebbé tegye egy harcok mezején laváló hős nehány napját. Szépen mondtam?

Nevetett és én is mosolyogtam. Az éjjel nem tudtam másként gondolni rá, mint hogy szó nélkül a nyakába vetem magam, ha még látom. Azóta százszor, folyvást, gyötrődve éreztem, hogy az élet sem érhet nekem annyit, mintha csak egyszer az övé lehetek. Most itt szorította magához a karomat. Mibe került volna, hogy így visszamosolyogva rá, ne alakoskodjam többé?

Ehelyett így szóltam:

- Maga nem panaszkodhat nekem. Én úgy tudom, volt, aki az éjjel mulattassa magát.

Erre ő úgy tetszik zavarba sem jött. Csak komolyabb lett, összeharapta ajkait, mint az este láttam ilyenkor és nyugodtan nézett rám:

- Legyek magához egészen őszinte, Natasa?

- Anélkül is tudom, hogy a malomban elérte minden kívánságát. Én nem vetem ezt a szemére. Én örülök neki. Csakhát akkor én magának... - akadtam el.

- Nos? - várta ő.

- Én minek kellenék még? Ezt beláthatja, - mondtam.

Egészen furcsa volt nekem, hogy erre ő a szabadkozás helyett, vagy hogy letagadja, mint vártam, egészen nyugodtan ezt felelte:

- Én belátom! Lehet, hogy magának igaza van.

Erre, amíg hallgattunk rá egy darabig, úgy kezdett kínozni, hogy lám, semmit sem jelentek neki. Még olyannak sem tart, mint Lisenkát. Aztán kezdte:

- De várjon, Natasa. Várjon, hogy legyek őszinte magához. Én, lássa, igazat adok magának és igazat adnék akármelyik nőnek abban, ha nem tűr vetélytársat maga mellett, azért lássa nem is védekezem maga előtt, mindössze igazolni akarom magamat. Nézze, én azzal a dologgal szemben, amit úgy hívnak, hogy flört, vagy udvarlás, vagy bánomisén hogyan hívják, úgy vagyok, hogy én nem tudom, mint más férfiaknál látom, játéknak, kellemes játéknak tekinteni ezt. Nekem ez a játék akkora kínt jelent, hogy inkább kikerülöm. Én nem tudom elképzelni azt magamról, hogy ahogy jobb társaságbeli férfiak és nők bárban és korcsolyapályán, vagy esetleg hogy mondjam? Tisztességes tétatéteken egymáshoz símulnak, vagy csókolóznak, mittudomén! Egyszóval ezt aztán kedves mulatságnak tartják. Én otthon civilben is, ha csak egy módom van rá, egyszerűen megszököm ez elől a mulatság elől. Mert engem megőrjít és ne haragudjon, de nem tehetek róla, velem ez megutáltatja a nőket, a szerelmet, az életet, úgy hogy még legjobb eset, ha közönyös birok maradni úgynevezett reménytelen női esetekkel szemben, azzal, hogy menekülök tőlük és olyan nők társaságát keresem, akik közt nem fenyeget ez a kín. Többet mondok. Óvakodni ettől a kíntól nők társaságában nem tudok. Mert vagy izgatnak és gyötrődöm, vagy ha közönyösekké váltak, akkor afféle eunuch-érzés gyötör, egyszóval nekem csak egyetlen lehetőség van arra, hogy nőkkel jól érezzem magam, ha... nahát ért engem. Én nem vagyok reformátor és inkább kivételnek, vagy betegnek tartom magam, mondjuk szatiriázisban szenvedek, azzal, hogy majdnem minden nő mellett újra és frissen jelentkezik ez a kín bennem, bizonyos fajtájú nők mellett pedig egyszerűen meghaladja az erőmet, hogy kibirjam. Mármost mit mondjak magának, Natasa, arról, hogy maga említi ezeket a nőket itt a malomban? Letagadjam maga előtt, hogy egészen tűrhetően szórakoztam és egész kedves teremtés az egyik, az a csöppség? Ezt nem teszem, láthatja. Ellenben az biztos, hogyha ehelyett maga... ért engem és ne sértődjék meg a nyiltságomért, mert hiszen nézze, éppen arról van szó, hogy maga nekem, attól fogva, hogy megláttam, olyan bájos, olyan félelmesen bájos volt, hogy ha arra gondoltam és gondolok, hogy maga után kell reménytelen gyötrődnöm, akkor ennél minden jobb, ha revolveremet veszem és a koponyámba lövök, vagy igyekszem feledést, csillapodást keresni bárhol és bárhogyan.

- És ez a legkönnyebb!

Azt hiszem, ezt mondtam közbe. Olyan utálatos, közönséges, gúnyos hangsúllyal, hogy aztán mindjárt megbántam. Hiszen már nem is bántott engem az, hogy Lisenkáékhoz ment az éjjel. Én éreztem, hogy őszintén beszél. És olyan különös volt, hogy csaknem azt mondja el, amin én gondolkoztam és Ochranin annyit magyarázott róla, ahogy ez a hencegő fráter szokta, hogy az emberek miért kínozzák egymást a szerelemmel?

- Ez a legkönnyebb? - nézett rám von Thallódy erre és aztán ezt mondta: - Én azt hiszem, Natasa, maga kegyetlenebb hozzám, mint megérdemlem. Azt csak nem vetheti a szememre, hogy kívánsága szerint lemondtam magáról? Vagy azt hiszi, hogy csak pózolok itt magának? Ez ugyan szintén fájna nekem, de ezt szívesen megbocsátanám azért, amit ez a megjegyzése sejtet... Szóval reméljek?

Erre nem szóltam.

Akkor ő átkarolt és most már hagytam, hogy megcsókoljon. Többször a szájamon csókolt meg, úgy, hogy majd megfojtott és már nem bántam semmit.

Közben megint arra unszolt, hogy éjjel följön. Egy tiszti megbeszélés lesz az alezredesnél, aztán szabad, nem tudom hány órára.

Ekkor már megint nyugodtan álltunk egymás mellett és engem megint kezdett utolérni az az őrület, hogy mit hihet rólam? Nem tart a pogoljevi Szent Szűznek. Ugyanolyannak tart, amilyennek Lisenkáékat és bebizonyosodik a Herterich tudósítása rólam előtte.

Most már mégsem tiltakoztam annyira. Nem emlékszem már pontosan. Mikor unszolt, hogy miért gyötröm és miért akarom úgy megkönyörögtetni őt, csak azt mondtam, hogy: most nem!... és félek!... és Zndrovickiék... és talán, majd...

Ő erre már nevetve, valahogy elmésen ilyenfélét mondott, hogy: ő már várna ennyi biztatásra is, ő máris keresztül tudná ugrani a jegenyéket örömében, hogy ennyi reményt nyujtottam neki, de gondoljam meg, hogy haladékra úgy mondják az emberek terminusnak, majd ha Isten éltet és rendes körülmények közt, az, hogy meghalhatunk, hosszú terminus, most ez nem egy nap, de a következő órák kérdése, eszerint kell tehát szabályoznunk azt, hogy mondom, hogy: talán, majd!...

Erre is azt mondtam: nem, nem lehet! De mosolyogtam már és közben azon járt az eszem, hogy nem gyujtok lámpát, de nem fekszem le, pongyolában maradok és... És a szívem mintha édes, gyönyörű hangversenybe kezdett volna, hogy elértem, mégis elértem, övé leszek!

- De maga megfázik, Natasa. Nem mennénk már föl inkább? Nekem sincsen dolgom estig.

(Folyt. köv.)