Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Szinházi figyelő

Schöpflin Aladár: Uj passiojáték a mi Urunk Jézus Krisztus követéséről
Max Mell drámai költeménye a Nemzeti Színházban

A kereszténység központi nagy eszméje, melyben egyaránt kifejeződik vallásunk etikája, dogmatikája és filozofiája, a szeretetben való megváltás egyúttal a legnagyszerűbb költői téma is. Utólérhetetlen szépségű kifejezése, a világirodalom legmegrendítőbb és leginkább felemelő tragédiája meg van írva az evangéliumokban, de minden kor költészete azóta is azon igyekezett, hogy a maga nyelvén, a maga fantáziája szerint és a maga életébe beágyazva újra meg újra megfogalmazza ezt a legnagyobb mondanivalót, ami az ember lelkéből évszázadok folyamán kisarjadt és szavakba, képekbe formálja az emberiség legfenségesebb vágyát. A keresztény irodalom kezdeteitől fogva úgyszólván nemzedékről nemzedékre megszólal a passió. Jézus Krisztus szenvedésének és halálának tragikus szépségű története, hol a biblia elbeszélésének újraformálásával, hol a költők fantáziájának közegén átmódosítva. Tudjuk, ez a mindig megújuló törekvés teremtette meg a modern drámát s ezzel a modern kultúra egyik legfontosabb eszközét hozta létre.

Az osztrák Max Mell munkája, melyet a Nyugat olvasói e folyóirat karácsonyi számából ismernek Kosztolányi Dezső bravuros fordítása révén, ebbe az ősi törekvésbe kapcsolódik. Műfaja szerint misztériumnak lehet mondani, nemcsak misztikus hangulatánál, hanem nagyszerű, világos szerkezeténél fogva is. Hívő ember elképzelése, de modern hívőé, akinél a gondolat megelőzte a hitet s akinek egyszerű szaván megérzik, hogy komplikált gondolata végén jutott el eddig az egyszerűségig. Egy mirákulumot ad elő, de nem a naiv lelkek csodálkozásával egy természetfeletti esemény láttára, hanem a naív csodák lehetőségét már hinni nem tudó ember logikai következetességével. Mert ami ebben a passióban történik, az mind logikailag van kiépítve úgy a külső körülményekből, mint belülről, az ember lelkéből. A Várúr mindjárt első belépésekor, néhány szavából világosan áll előttünk, mint misztikus, mélyen hívő lélek, Krisztus hű követője s ebből a mély hitéből épül ki egész sorsa. Mikor katonáit elküldi lányainak kiséretéül a városba vivő útra, már tudjuk, hogy a jelenetben emlegetett rablók rá fognak törni várára s megkezdődik az ő drámája. Nemcsak az esemény-dráma van itt előkészítve, hanem a belső dráma is: fel van vetve a kérdés: hogy fogja a rablók okozta szenvedés kifejteni benne a világi embert a helyzete által adott keretből és kilobbantani belőle Jézus lelkének sugarát? A rablók egy vad ötlettel keresztre feszítik: ez a legnagyobb és legszentebb szenvedés szimboluma, amely alatt lelkében végigszenvedi a passiót, Krisztus kínszenvedését s amennyire embernek lehetséges, maga is Krisztussá válik. A garázda cimborák megcsufolják, megfenyegetik, a lelkét is meg akarják mérgezni s ezalatt benne végbemegy a végső megigazulás. A szenvedés kimosta belőle az emberi szenvedély és harag minden maradékát, meggyötört testét a megbocsátó szeretet edényévé nemesítette s mikor a fölmentő katonák leoldják a keresztről, szembeszáll az emberi törvénnyel, amely a büntetést írja elő és a jézusi törvényt írja elő, melynek a megbocsátás a követelménye. Irgalmat követel a martalócoknak a törvényre és kötelességre hivatkozó kapitánytól s hogy meggyőzze a vonakodót, meghozza a halál csodáját. Gyarlón, emberi módra, de Krisztus dicső példáját utánozva és halálával megváltja az elvetemült rablóknak nemcsak az életét, hanem a lelkét is: a kapitány visszavonja a halálos itéletet és a martalócok vadságukból kiforgatva leborulnak a háttérben emelkedő kereszt előtt, melyre közben a kőfaragómíves ráfüggesztette Jézus szent alakját. Az ember megistenülésének képe ez a világ szörnyű zürzavarai felett.

Több naivitással talán megrendítőbb lenne ez a dráma. Így, ahogy írva van, bármily hatásos, mindig érezzük a realitást, amelyhez hozzá van nőve s nem tudjuk egész lélekkel alávetni magunkat a költő szuggesztiójának. A dikcióból, bármily szép, nem sugárzik ki elegendő lendület arra, hogy maradék nélkül felemeljen azokba a legmagasabb régiókba, amelyekből a dráma gondolatvilága való. Költő szól hozzánk, de nem az a nagy költő, akit ez a nagy téma megkíván. Nem tudja olyan magasra hevíteni a témát, hogy az teljesen felolvadjon benne. Bizonyos aránytalanság van a vízió és a gondolat között: amit a Várúr a keresztfán függve lát, a reális képek, a rablók garázda táborozása, a gonoszság, kegyetlenség, gyűlölködés, kapzsiság és durva testiség képei elevenebbek, nyilvánvalóbbak, tehát súlyosabbak is, mint az, ami benne történik. Szerkezetileg ez azzal is feltünőbbé válik, mert a rablók benyomulása pillanatától kezdve neki nem jut akció. Itt fontos egyensúly-hiba van, a kevésbé fontos fontosabbá válik az elsősorban fontosnál. Nagyon nehéz elképzelni, hogy mikép lehetett volna ezt a hibát elkerülni, de arra való a költő, hogy megcsinálja az elképzelhetetlent.

A darabnak ezt a szerkezeti hibáját emeli ki az előadás is. A rendezés teljesen realisztikus stílusban játszatja le a dolgokat s ezzel túlhangsúlyozza a realisztikus részleteket, a rablók garázdálkodását és elfödi a Várúr és köre szerepének eszmei részét. Ebből valamit megérzett a rendező s nyilván azért engedte túlozni Sugár és a többi rablók szereplését a groteszk irányában, nyilván abban a hitben, hogy ezzel az egész rablókaland a fantasztikus, a meseszerű irányában stilizálódik. Emiatt nem is volna baj, de a játékban a lényeges rész nem kap elég hangsúlyt, - azt lehet mondani, realisztikusabbá válik a realisztikusnak szánt résznél. Lehet, hogy ez a szereposztás hibája is. Palágyi nagyon intelligens szinész, a maga kiváló képességeinek határai közt jól is csinálja a dolgát, de természete szerint racionalista, nincs meg benne a misztikus hang és az irreális légkörbe való felemelkedés képessége, a lélektől megszállott emberből nagyon keveset tud mutatni. Ezért nem tudja sem elhitetni, sem szuggesztívvé tenni a Várúr alakját s a darab legfontosabb része elveszti súlya nagy részét. Csak addig terjed a kifejezése, amíg az emberi dolgokat szólaltatja meg, amint az emberfölöttibe kell emelkednie, alul marad.

A többi szinészek közül teljes, minden részletében a feladattal kongruens alakítást ad Sugár Károly, Mihók rablóvezér szerepében; erősen áll a lábán Martos Gyula, Gyergyai, Tapolczai és Harasztos alakítása. A nők közül figyelemre méltó Fóthy Erzsébet cigánylánya, nagyon jól kidolgozott Fáy Szeréna vak jósnő alakja s kissé halvány szerepeikben kellemes jelenséget ábrázolnak Szabó Margit és Környey Paula.