Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Irodalmi figyelő
Dzin, dzin, don, don, gaun, gaun.
Ezek a karaván tevéinek és szamarainak különböző nagyságú és hangú csengői. Vékonyhanguak és közepesek, és mély fakolompok. Dzin, dzin, don, don, gaun, gaun. És valahogy így osztályozódnak az emberek is. Kis vékonyhangúak és közepesek és mélyek. És némák: ezeknek lehet a legszebb hangjuk. A legszebb hangú néma a pusztai zsidó. A pusztai zsidó ittmaradt az iráni platón és azt hiszik róla, hogy mégis tovább jutott, mint azok, akik vándoroltak.
Ez aztán valóban az ázsiai regényírás fecskéje, amennyiben egy perzsa hercegfi írta s Georgiáról szól. Olyan skatulyázó öröm fogja el az embert, mint a bogarászt, ha eddig üres dobozába annak a családnak első tagját költözteti, amelynek a dobozt fenntartotta. Ugy-e, sokkal inkább ázsiai regény ez, hiába, mint Farrére, vagy Spunda bármi hely- és tárgyismerettel megírt könyve, az Orientről. S ez a könyv kevésbé színes, mint a «mi» keleti regényeink, és kevésbé misztikus. Egyszerü népregény, csak éppen a nép kevésbé egyszerű, mint megszoktuk. Ez a nép rengeteg Multtal vétetett körül, maga mellett, magában és egymásában a történelmet érzi megelevenedni, minden időben s főleg a «nagy és meztelen dél» órájában, ami a belésejtett jelentőség tekintetében távoli rokonságot tart a mi éjfelünkkel. Töprengő népség ez a «perzsa, vagy egyiptomi, vagy örmény» vagy mindannya együtt és ha a teve elhal az úton, visszafut hozzá s öt percig olyan titokról elmélkedik, amelyek távolian halálosak. Mégis racionálisabb, semminthogy ott ne hagyja a döglő tevét s az után ne siessen, ami megmaradt, a karaván után. Dzin, dzin, don, don, gaun, gaun.
Robakidse regényének szerkezete kissé kiábrándítóan tökéletes. Minden fejezet ritmikusan záródó egész s mégis a másik, a nagy epikus Egész lendületébe kifogástalanul illeszkedő Európainak nevezhetem csak azt a rutint, amellyel Robakidse megírta a regényét - de mégsem olyan rutinnal, amelyet az író egy pillanatra is el hagyott volna hatalmasodni munkáján. A japánok hűvös és kritikás tartózkodására emlékeztet ez, amellyel a hasznos nyugati csodákat megtanulták, anélkül, hogy az e «csodákat» teremtő emberfajta iránt a legcsekélyebb érdeklődést tanúsították volna. Azt hiszem, érzik ez attitüdnek megdöbbentő és kissé megszégyenítő voltát? Robakidse is ilyen hideg aggyal tanulta meg a megtanulandókat s használta fel erős nagy igyekezetében, amellyel népét örömmel és fájdalommal ünnepelni akarta. Technikájára még az jellemző, hogy emberábrázolása jóval felületesebb, míg a lelkiállapotok pillanatpontosságú vetítésére irányuló képessége jóval erősebb az átlagos európainál.
A regény cselekményét illetőleg: a történet itt nem történet; a cselekvő részek elkenésével előidézett passzív állapot, a lélekzetvisszafojtás állapotához hasonló; hosszú, fülledt, szinte hasisos meditáció. Az «angol» Archibald Makasch hazatalál ősei földjére s kitapogatja gyökereit a földben: Iruba Irubakidse hercegből eredt a Tscholokaschvili- és Makaschvili-ág s ez utóbbiból Archibald Makasch, az «angol». Ez a cselekmény. Főszereplők: Tabai-Chan, a hallgatag, Olga Balaschova; s Matassi és Wamech, a testvérek. És Allan, a kutya és Gugu, a papagáj. És Georgia. Ezek a főszereplők. És a karaván tevéinek csengői: Dzin, dzin, don, don, gaun, gaun.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik.