Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Irodalmi figyelő
Várkonyi Nándor irodalomtörténete az író összefogó hitvallása az új magyar irodalomról. A magyar literatúra utolsó ötven esztendejét öleli fel; ennek a kornak a termése tetemesebb, mint az addigi magyar irodalom összessége. Áttekintésére és föltárására történtek ugyan kísérletek, ezek azonban egyrészt szempontjaik fogyatékossága, másrészt szegmentum-szerűségük folytán nem tudták e nagyméretű, bonyolult, izgalmas korszakot összefüggő módon megjeleníteni. Ebben a roppant anyagban Várkonyi igyekezett rendet teremteni. Nagy eset, hogy fiatal ember ily tudós művet alkosson, bár nem az ifjúság hibái nélkül: a fiatalság minden kvalitásával, lelkesedéssel, hozzáértéssel, megértéssel s a tárgyilagosságra való oly törekvéssel, melyen átüt a minden elfogultsággal leszámoló ember megbékélt mosolya. Fiatalságát ellensúlyozza óriási emlékezőtehetsége. Már az egyetemi évek alatt egy-elolvasásra kívülről tudta verskötetek felét, szóról szóra reprodukálta Riedl egyes előadásait, biztosan birtokolt rengeteg kultúrhistóriai adalékot, szövegeket s jellegzetes kitételeket. Sokat, mindent olvasott, s kíváncsi értelemmel, kiművelt szenzibilitással fogta fel s dolgozta fel olvasmányait. Irodalomtörténetében éppen ez a friss szenzációkat visszatükröző, közvetlen élményszerűség, az első kézből való, önmagából merítő értékelés az, ami megfog. Nem máról holnapra
Túl életrajzi, műismertetési, emberi s egyéb dekoratív adathalmazon, kivonatolva legérőbb esszenciájukat, egészen a szellemig hatol, mely minden dokumentum mögött a központban sugárzik s megnyilatkozik a vizsgált írók minden alkotásában. Kizárólag erre a szellemre koncentrálva figyelmét, ez ragadja meg s tárja elénk. A szellem szintetikus ábrázolását Várkonyi majdnem mindenhol következetesen viszi keresztül. S minthogy ezt az eljárást a különféle korok egészére is alkalmazza, a megszokott kortörténeti ábrázolás helyett szellemtörténetet ad, azaz megvilágítja a belső hatóerők, korszakok idegrendszerének tűnő izzó fonadékait. Az írókat s műveiket összekapcsolja korukkal, ráérzéssel tapintja ki azt a sok sűrű szálat, amivel az egyedek a nagyobb koregységekbe beleszövődnek, alkatrészekké válva egy korszak organizmusában. A dolgok legmélyére igyekszik belesodorni figyelmes kísérőjét, örökké
A koncepció Várkonyinál alapos és kiépített; elismeréssel kell adózni neki még akkor is, ha sok ítéletével nem azonosítjuk magunkat. Átérzett és sokoldalú világnézeti rendszer körvonalait látjuk kibontakozni egymásután lepergő fejezetei és kritikái mögött. Világszemlélete történelmi, esztétikai és etikai elemekből rakódik össze s kifogásolhatatlan volna, ha ez elemek iskolás rangsora nem ütne oly naiv fennszóval át az értékítéletein. Hiszen valójában a szellem éppen az az emberi teljesség, amelyben minden egyéb adottság titokzatos egységbe tömörül.
Nem tankönyv ez; iskolás célokra nemigen használható.
Várkonyi meggyőződése, hogy az irodalom oly formanyelv, amelyen át legtisztábban nyilvánul meg az emberiségnek vagy egy nemzetnek géniusza. Az írók egyrészt egyszerű médiumai, másrészt öntudatra ébresztő kifejezőszervei a nép szellemének, de mindenképpen a közösség életműködésével való kapcsolatuk intenzitása adja meg jelentőségüket Várkonyi számára. Továbbá: egy faj egységes szellemét a legrégibb időtől napjainkig tartó, a történelmi korokon átható irodalomnak a totalitása adja meg; az a biztos értékmérő eszmény pedig, mellyel minden jelenséget föl lehet becsülni, az ebből folyó tradicionalizmus. A részletes vizsgálódásnál elsősorban azt állapítja meg, mily esztétikai értékplusszal jelentkezik az író; a formának s a tartalomnak a harmóniáját, a művészi technikát, az alkotó lélek legrejtettebb belső erőfeszítéseit, az írók szellemének bonyolult munkáját törekszik nyomon követni s tetten érni. Csakhogy ő nem áll meg itt, többet ad. Az esztétikai értékelést és bírálatot nyomon követi az etikai.
Gondolati rendszerénél fogva tagadja az irodalmi értékek öncélúságát, ezek magánvalóságát. Minden érték csak eszményi függésében létező. Ezek az eszmények is rendszerben élnek őbenne. A könyvben csupán utalások vannak ez ideális világra, irányító fényjelzések, - s ez a rendszer az idealizmus, a maga teljes filozófiai és teológiai fegyverzetével. Ő tehát minden értéknek gondolt irodalmi objektumot hozzámér ez abszolut eszményekhez s az így keletkezett reláció alapján bírál és ítél. Irodalomtörténete elsősorban kritikai, értékmegállapító mű, s mint ilyen: világos, éles, harcos; kíméletlen, ha támadásba megy s csaknem rajongó, ha szeret, de szélsőségeiben is megőrzi az úri tárgyilagosság hangját, az irodalom tiszteletét.
Más koncepció és értékskála szerint is lehetséges ítélkezni élő és holt alkotók művei fölött, de magasabbrendű értékmérő eszményekre nem akadhatni. A kérdés most már csak az, hogy e roppant mérce alól miféle konkrét osztályzatokkal távoznak szellemi életünk nagyjai.
A Csalhatatlan Bíráló is a legmagasabb emberi ideálok egyike. Várkonyit illethetni itt-ott kiütköző, sőt kibömbölő diszharmóniákkal, néhol az értékskála érthetetlen eltologatásával, saját koncepciójától való eltántorodásokkal, de sokkal többet lehet mentségére fölhozni, mint amennyit pártelvekhez láncolt ellenmondók kifogásolhatnak. Lényegesnek azt a látható hősi erőfeszítést tartjuk a pártatlanságra, amellyel a nehézségeket le akarja győzni s azokat a kvalitásokat, mik e nagy célért küszködés közben megnyilvánulnak nála. Legszentebb emberi értékünk mégiscsak az abszolútumok felé való törekvésünk. Kifogásokat lehet emelni - ha nem is skatulyázó fejezetei ellen, melyek nagy általánosságban véve helyesek, s melyeket, bármennyire megalázó is egyes aktív író önérzetére nézve, tudományos mű nem nélkülözhet, - hanem inkább egyes írók elhelyezése és méltánylása ellen. Kifogásolni lehet sok ismeretlen név fölvételét és túlértékelését, és több érdemes írónak a «futottak még» vagy a «veszteséglisták» fölsorolásába való fullasztását, vagy pedig oly íróknak semmitmondó általános rubrikákba való gyömöszölését, akiket nem tudott már sehova sem rakni. Itt, úgy látszik, a feladat megoldhatatlan problémái ütköznek ki. Az anyag irtó nagy; a könyv terjedelmét a kiadó korlátozza. Bizonyára ezért maradt el az essay-írókat tárgyaló fejezet is. Szóval, bele lehet kötni részletekbe, de bárhogy van is, Várkonyi könyvét csak koncepcionális bírálat illeti meg.
Irodalomtörténetét négy részre osztja.
Vitatni lehetne még Várkonyi idealizmusának alapvető tételeit; vitatni lehetne azt is, helyes-e, hogy a «szellemtörténeti» szempontot a vallásos szellemtörténeti felé hajlítja el. Azonban Várkonyi könyvének az idealizmus nem a tárgya, csak támasza. Irodalomról szól s művével megszívlelendő s értékes kísérletet végez.