Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Irodalmi figyelő

M. Pogány Béla: A modern magyar irodalom
Várkonyi Nándor könyve - A Danubia kiadása

Várkonyi Nándor irodalomtörténete az író összefogó hitvallása az új magyar irodalomról. A magyar literatúra utolsó ötven esztendejét öleli fel; ennek a kornak a termése tetemesebb, mint az addigi magyar irodalom összessége. Áttekintésére és föltárására történtek ugyan kísérletek, ezek azonban egyrészt szempontjaik fogyatékossága, másrészt szegmentum-szerűségük folytán nem tudták e nagyméretű, bonyolult, izgalmas korszakot összefüggő módon megjeleníteni. Ebben a roppant anyagban Várkonyi igyekezett rendet teremteni. Nagy eset, hogy fiatal ember ily tudós művet alkosson, bár nem az ifjúság hibái nélkül: a fiatalság minden kvalitásával, lelkesedéssel, hozzáértéssel, megértéssel s a tárgyilagosságra való oly törekvéssel, melyen átüt a minden elfogultsággal leszámoló ember megbékélt mosolya. Fiatalságát ellensúlyozza óriási emlékezőtehetsége. Már az egyetemi évek alatt egy-elolvasásra kívülről tudta verskötetek felét, szóról szóra reprodukálta Riedl egyes előadásait, biztosan birtokolt rengeteg kultúrhistóriai adalékot, szövegeket s jellegzetes kitételeket. Sokat, mindent olvasott, s kíváncsi értelemmel, kiművelt szenzibilitással fogta fel s dolgozta fel olvasmányait. Irodalomtörténetében éppen ez a friss szenzációkat visszatükröző, közvetlen élményszerűség, az első kézből való, önmagából merítő értékelés az, ami megfog. Nem máról holnapra ad hoc írt könyv ez, hanem «egy ember élete», mely minden válság közt is az irodalom örök, gyógyíthatatlan szeretetében telik el. Egy anyagtól és érdektől elvonatkozott ember elmélyedésében túlfokozott életének kincs-résumé-je ez az írás: fővonásai a tisztaság s az abszolutumok kérlelhetetlen fanatizmusa.

Túl életrajzi, műismertetési, emberi s egyéb dekoratív adathalmazon, kivonatolva legérőbb esszenciájukat, egészen a szellemig hatol, mely minden dokumentum mögött a központban sugárzik s megnyilatkozik a vizsgált írók minden alkotásában. Kizárólag erre a szellemre koncentrálva figyelmét, ez ragadja meg s tárja elénk. A szellem szintetikus ábrázolását Várkonyi majdnem mindenhol következetesen viszi keresztül. S minthogy ezt az eljárást a különféle korok egészére is alkalmazza, a megszokott kortörténeti ábrázolás helyett szellemtörténetet ad, azaz megvilágítja a belső hatóerők, korszakok idegrendszerének tűnő izzó fonadékait. Az írókat s műveiket összekapcsolja korukkal, ráérzéssel tapintja ki azt a sok sűrű szálat, amivel az egyedek a nagyobb koregységekbe beleszövődnek, alkatrészekké válva egy korszak organizmusában. A dolgok legmélyére igyekszik belesodorni figyelmes kísérőjét, örökké in medias res mozog, s ez adja könyvének szakadatlan izgatottságát, s teszi végül is oly érdekessé, mint egy regényt.

A koncepció Várkonyinál alapos és kiépített; elismeréssel kell adózni neki még akkor is, ha sok ítéletével nem azonosítjuk magunkat. Átérzett és sokoldalú világnézeti rendszer körvonalait látjuk kibontakozni egymásután lepergő fejezetei és kritikái mögött. Világszemlélete történelmi, esztétikai és etikai elemekből rakódik össze s kifogásolhatatlan volna, ha ez elemek iskolás rangsora nem ütne oly naiv fennszóval át az értékítéletein. Hiszen valójában a szellem éppen az az emberi teljesség, amelyben minden egyéb adottság titokzatos egységbe tömörül.

Nem tankönyv ez; iskolás célokra nemigen használható.

Várkonyi meggyőződése, hogy az irodalom oly formanyelv, amelyen át legtisztábban nyilvánul meg az emberiségnek vagy egy nemzetnek géniusza. Az írók egyrészt egyszerű médiumai, másrészt öntudatra ébresztő kifejezőszervei a nép szellemének, de mindenképpen a közösség életműködésével való kapcsolatuk intenzitása adja meg jelentőségüket Várkonyi számára. Továbbá: egy faj egységes szellemét a legrégibb időtől napjainkig tartó, a történelmi korokon átható irodalomnak a totalitása adja meg; az a biztos értékmérő eszmény pedig, mellyel minden jelenséget föl lehet becsülni, az ebből folyó tradicionalizmus. A részletes vizsgálódásnál elsősorban azt állapítja meg, mily esztétikai értékplusszal jelentkezik az író; a formának s a tartalomnak a harmóniáját, a művészi technikát, az alkotó lélek legrejtettebb belső erőfeszítéseit, az írók szellemének bonyolult munkáját törekszik nyomon követni s tetten érni. Csakhogy ő nem áll meg itt, többet ad. Az esztétikai értékelést és bírálatot nyomon követi az etikai.

Gondolati rendszerénél fogva tagadja az irodalmi értékek öncélúságát, ezek magánvalóságát. Minden érték csak eszményi függésében létező. Ezek az eszmények is rendszerben élnek őbenne. A könyvben csupán utalások vannak ez ideális világra, irányító fényjelzések, - s ez a rendszer az idealizmus, a maga teljes filozófiai és teológiai fegyverzetével. Ő tehát minden értéknek gondolt irodalmi objektumot hozzámér ez abszolut eszményekhez s az így keletkezett reláció alapján bírál és ítél. Irodalomtörténete elsősorban kritikai, értékmegállapító mű, s mint ilyen: világos, éles, harcos; kíméletlen, ha támadásba megy s csaknem rajongó, ha szeret, de szélsőségeiben is megőrzi az úri tárgyilagosság hangját, az irodalom tiszteletét.

Más koncepció és értékskála szerint is lehetséges ítélkezni élő és holt alkotók művei fölött, de magasabbrendű értékmérő eszményekre nem akadhatni. A kérdés most már csak az, hogy e roppant mérce alól miféle konkrét osztályzatokkal távoznak szellemi életünk nagyjai.

A Csalhatatlan Bíráló is a legmagasabb emberi ideálok egyike. Várkonyit illethetni itt-ott kiütköző, sőt kibömbölő diszharmóniákkal, néhol az értékskála érthetetlen eltologatásával, saját koncepciójától való eltántorodásokkal, de sokkal többet lehet mentségére fölhozni, mint amennyit pártelvekhez láncolt ellenmondók kifogásolhatnak. Lényegesnek azt a látható hősi erőfeszítést tartjuk a pártatlanságra, amellyel a nehézségeket le akarja győzni s azokat a kvalitásokat, mik e nagy célért küszködés közben megnyilvánulnak nála. Legszentebb emberi értékünk mégiscsak az abszolútumok felé való törekvésünk. Kifogásokat lehet emelni - ha nem is skatulyázó fejezetei ellen, melyek nagy általánosságban véve helyesek, s melyeket, bármennyire megalázó is egyes aktív író önérzetére nézve, tudományos mű nem nélkülözhet, - hanem inkább egyes írók elhelyezése és méltánylása ellen. Kifogásolni lehet sok ismeretlen név fölvételét és túlértékelését, és több érdemes írónak a «futottak még» vagy a «veszteséglisták» fölsorolásába való fullasztását, vagy pedig oly íróknak semmitmondó általános rubrikákba való gyömöszölését, akiket nem tudott már sehova sem rakni. Itt, úgy látszik, a feladat megoldhatatlan problémái ütköznek ki. Az anyag irtó nagy; a könyv terjedelmét a kiadó korlátozza. Bizonyára ezért maradt el az essay-írókat tárgyaló fejezet is. Szóval, bele lehet kötni részletekbe, de bárhogy van is, Várkonyi könyvét csak koncepcionális bírálat illeti meg.

Irodalomtörténetét négy részre osztja. Az első rész, a kiegyezés kora, 1882-től 1900-ig terjed. Ez a legjobb. Riedl Frigyes éveken át ismertette egyetemi előadásain. Az ő szellemének ajánlja művét, amellyel pótolja, amit a Mester elmulasztott. Történeti távlatban is ez lévén a legrégibb, leglezártabb kor, Várkonyi módszere itt érvényesül a legnagyobb sikerrel. - A második rész, az újítás, 1900-tól 1918-ig nyúlik. Ebben túlnyomóan a «nyugatos» írókkal foglalkozik. Ez a két rész együttvéve a negatív kritikai rész: bírálatának jóhiszemű, de túlzott szigora, amott a nemzeti, emitt az etikai és nemzeti eszmény állítólagos hanyatlása miatt, lehangoló és sokban nem méltányos. Magyarázatul idéznem kell Osvát megjegyzését, melytől nem tudok szabadulni: «Akit Várkonyi igazán becsül, azt bírálja is.» Különben pedig nem áll, hogy a «nyugatos» esztétikai önmagáért létezik; csupán világnézeti bajonett-érvelés rabolhatja meg etikai és nemzeti jellegétől. Miért volna értékcsökkentő mozzanat a nemzeti szellemmel szemben tanusított kritikai magatartás? Félő, hogy a jelenre alkalmazott történelmi ítélet politikaivá válik. S Várkonyi elfelejteni látszik, hogy Szent Istvántól örököltük s nemzeti tradicióvá, sőt létszükségletté tettük a Nyugat kultúrája felé való tájékozódást, ami végig megtalálható a magyar irodalomtörténetben. Irodalmi hagyomány az újítás is, melynek «modern» jelzőjét kipellengérezi, noha ugyanakkor könyve címébe tűzi lobogónak. - A harmadik rész a visszahatás, (1918-1928.) általában a mai fiatalok gárdájának, a jelennek szentelt fejezet. Erről Várkonyi maga is elismeri, hogy sokkal közelibb és kialakulatlanabb, semhogy döntő értékítéletekkel véglegesíteni lehetne. Itt van a legtöbb erőltetett osztályozás, zavar és bizonytalanság, ami természetes is oly szempont mellett, amely történeti távlatok nagy méreteinek felel meg leginkább. Ez nem annyira «tömjénezés», mint inkább bátorítás akar lenni azok számára, akikben a nagy hivatás jelét látja. De semmiképpen sem állíthatja Várkonyi, hogy az itt ismertetett költőket és írókat a visszahatás adta az irodalomnak. Java részüknek semmi köze a reakcióhoz, sem az idealizmushoz. Legtöbbje éppenséggel a «Nyugat» által kijelölt utakon halad, az ő hagyományainak folytatója. Mindössze egy részük az, amelyiknek munkásságára a visszahatás vet rehabilitáló, de múlékony fénysugarakat, hiszen még újjászületni sem tudtak volna hivatalos berkeiken belül, ha nem a «Nyugat» által kiverekedett eredményeket értékesítik orozva könyveikben. - Az utolsó rész az elszakított területeken virágzó irodalmat tárgyalja, könyvének legpozitívabb kritikai része: itt találja meg világnézetének legpregnánsabb kifejezőit, azonban megbocsátja esztétikai termelésük hiányait a nemzeti, a tradicionális és az etikai föllendülés nevében; meg nem érdemelt fontosságot tulajdonít oly átlagos tehetségeknek, akiket az annyira gyűlölt főváros irodalmi termelésében észre se vennének. Itten Várkonyi az elismerésben époly túlzott, mint volt a bírálat szigorában a «nyugatos» iránnyal szemben. Ezek mind a koncepciójából következő aránytalanságok.

Vitatni lehetne még Várkonyi idealizmusának alapvető tételeit; vitatni lehetne azt is, helyes-e, hogy a «szellemtörténeti» szempontot a vallásos szellemtörténeti felé hajlítja el. Azonban Várkonyi könyvének az idealizmus nem a tárgya, csak támasza. Irodalomról szól s művével megszívlelendő s értékes kísérletet végez.