Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Irodalmi figyelő

Németh László: Kassák Lajos: Angyalföld
Pantheon-kiadás

Angyalföld, a nyomortanyák helyén felhúzódó gyárváros, az ipari munkásság szimbóluma. Húsz esztendő alatt nemcsak az üres grundokra nőnek fényes gyárpaloták, de a munkásság is levedli csavargó-rongyait. A szakszervezetek új, öntudatos munkás-nemzedéket nevelnek. Miklóst, a szerencsétlenül járt, részeges mozdonyvezető fiát a munkásság sorsára szegzett figyelem vezeti az alkohol, bordély és kártya léleksülyesztői közt a tiszta család s a szembenéző férfiasság felé, hogy mint osztálya tiszta hőse darálódjék a háború húsevő gépibe.

Társadalmi regény tehát, egy osztály öntudat-megszületésének a története. Ha hű akarnék lenni Kassák szándékaihoz: a két miliő egymásba oldódását kellene méltatnom. Hogy csírázik és hajt ki a csavargó Angyalföldből a szocialista Angyalföld? Hogy bontja meg a gyermekben az istenfélő anya zárt világát az albérlő suszter szava. Hogy találnak egymásra segéd és inas durva viszonyán át az első elvtársak. Hogy jut el a szerelmén át megrontott utcalány a szakszervezeti munka vigasztalásáig. S hogy kallódik el mindenki, akinek nincs ereje a szakszervezet szigetfalára kikapaszkodni.

De mért legyünk lojalisak az író szándékai iránt, amikor minket a mű értékei köteleznek. Ritka könyv az, melynek minden jó tulajdonságát egy alap-kvalitásra vezetheted vissza. Kassák könyve ilyen. Az emberinek és az életnek a szeretete világít át rajta, mint a szőllőhéján a nedv. Az, amit mi nem szocialisták így is merünk hívni: humanitás.

Kassák a szeretete köpenyege alá szeretné fogni az ő nyomorult, de jövővel jegyes osztályát s egy irgalmas emberség égboltját vonja a mindenkori ember fölé. A munkás homlokát akarja megsimítani s mindnyájunkat megcirógat. A proletár életét akarja fölvillantani, de az életet mutatja meg. Anagyalföldről akart regényt írni, de ami jó ebben a könyvben, az helytől és időtől függetlenül az Élet városáról szól. Anya és fiú viszonya, fiatal házasok duzzogó szerelmesdije, a torz ember hidegleléses csalafintasága, bukott lányukat hazaváró szülők, férfiak szesznek-feledkezése: az emberi játssza itt örök színjátékát a konok látás s az enyhítő könyörület kettős lámpása alatt.

*

Mi ennek a humanitásnak a művész-eszköze? A próza melyik elemén tör át ez az időtlen élet-szeretet? Kassák regénye galéria: képszerűvé komponált jelenetek sora. Ezek a képek helyzeti jelentésükön túl az élet egyféle értelmét szuggerálják. Részletesek, de örök dolgok lobognak bennük. Éles konturúak, s mégis emberségesen tompítottak.

Az öreg csavargó kaján örömmel biztatja a kisfiút, hogy dobja neki a labdáját, ő majd visszadobja. A gyerek makacskodik, aztán mégis csak enged. A labda azonban balón s nem az öreg kezébe repül, hanem neki indul az udvar fölötti égnek. A zsúfolt bérház lakói a folyosókra özönlenek; a szemek utána vesznek a fogyó pontnak; az asszonyok a bolond öreget korholgatják. Ezzel a képpel indul a regény.

A csibész-verekedésben megnyomorított albérlő kijön a kórházból. A karja béna, a lakását kiadták. A volt szobaasszony elébb üzleti vértezettséggel beszél vele, de innen is, onnan is lakók szivárognak elő, vetnek neki egy-egy szót, megérinti őket a friss boldogtalanság, megkínálják kávéval, helyet szorítanak neki a maguk szalmazsákján. Az irgalom erőt vesz a szegénységen. A beszopott mozdonyvezető potyautaskákat talál a szeneskocsikában, nagy kegyetlenül lesülyeszti őket a lassító vonatról s találgatja, hogy kitörték-e a nyakukat, de a szesz egyre jobban legyűri, s a katasztrófa ott dübörög a lecsapott fejezet-végben. A kikiáltó legény már berekedt. Motto Frozo, Motto Eletro, gépezet vagy szerkezet, kiáltja álló nap, a kíváncsiságukban becsapott emberek gúnyolják, a bódésné konokul ellenőrzi s neki már csak ahhoz van ereje, hogy a lánynak, aki az ő kedvéért jött el komédiásnak (gépezet vagy szerkezetnek), a szemébe vicsorogjon. Ugyanők egy ligeti padon, amint a lány kibecézi a meggyötört kikiáltóból a jó embert. Otthon ezalatt két szegény ember várja a lányt. Hallják a kapuzárást s mentegetik, hogy a házmester korán zár. Az apa is belenyugszik, jó, vegyék ide a szeretőjét is. A lány hazajön s nekiesik a szüleinek. Nekiugrik az apjának, fojtogatja az anyját. A két szülő agyoncsapottan áll ennyi igazságtalanság előtt. A férfi pipára gyújt s lassan elzsibbad benne az élet.

A munkásmozgalom is terem nehány emberi jelenetet. Segéd és inas egy kocsi alvázát tisztogatják. A segéd segédmódra szidja az inast, de durvaságán át-átlobban a takart együttérzés. Megtudja, hogy a gyerek már érdeklődik a mozgalom iránt. Zsörtölődve még, de már könyveket ígér neki, a segéd-inas szakadékon át hidat vetett a szocialista bajtársiság. A kilakoltatottak ott táboroznak a szomszédos réten. Az első napok érdeklődése elült, a városbeliek nem látogatják őket, a kereskedők sem hordják az élelmiszert. Megáztak már és tehetetlenül tanakodnak. S most az asszonyokon is erőt vesz a kétségbeesés, nekiesnek a férfiaknak, s szidják őket, hogy mindennek ők az okai. Egy fejezettel odébb az öreg munkás, aki önérzetesen állt helyt a gyárigazgató előtt, szűkölve somfordál haza a családjába, ahol az anya szigorú «kidobtak?» kérdése s a gyerekek csodálkozó szeme fogadja. S egy feledhetetlen rész: Az ifjú Marx és Engels képeire cseréli a falon lógó szentképeket. Az asszony hazajön, elszörnyed a bozontos férfiakon s visszaakasztja a régi képeket. Másnap délelőtt a férfi van otthon s Marx visszakerül a falra. Így megy ez nehány napon át. Egy délelőtt az asszony is otthon marad. A férj zavartalanul cseréli a képeket. Az asszony nem bírja tovább, rákiált: Komisz! A férfit megindítja ez a hang, odamegy hozzá, hogy vígasztalja. Most tudja meg, hogy az asszonya várandós.

Kép-ciklus ez a regény s ezt a képszerűséget fokozza a kompozició. Még az egyes fejezetek sem rendeződnek szigorúan egy dolog köré, az egész mű pedig mesterségesen szétzilált. Fejezetenként új sorsok bukkannak föl, s ha nem is fejleszti oly türhetetlen modorossággá ezt a szétzilálást, mint Dos Passos Nagyvárosa, ahol hét-nyolc idegen ember-csoport rohan egymás mellett a találkozás reménye nélkül, itt is van két ember-kor, amely időnként találkozik ugyan, de sorsuk nem ömlik egybe. Akármi volt a szerző célja ezzel a kettősséggel, a regény mozaikszerűségét fokozza vele. Úgy olvasom, mint aki képeskönyvet lapoz: a pergő oldalaktól jelenetek előbukkanását várom.

*

Ezek a humánumot sugárzó jelenetek olvasás közben lenyügöznek; de mihelyt leteszed a könyvet s a halványodó képek mögül az oszthatatlan mű kibontakozását várod, lelkesedésed alábbhagy, nem érzed a nagy dolgok meggyőző erejét.

A regény pszichológiai hitele csekély. Az emberek egy-egy jelenet megvilágításában helyt állanak magukért, de ha követed őket a jeleneten túlra, mint egyéniségek nem tudnak érdekelni. Külső sorsuk cifrára faragott. Az egyik két méternél magasabb szörnyeteg. A másik harmónikássá züllött tanító. A harmadik komédiás legénnyé, majd bordély-tulajdonossá zülött gyárimunkás, akit egy késszúrás lökött ki a rendes emberek sorából. De ha beleböksz ezekbe az emberekbe, a rongyok mögött nincs hús. Annak, amit a felület mutat, nem találod a befelé vivő folytatását. A regény életszerű, de ez az életszerűség nem az alakjaiból árad, hanem pillanatnyi csoportosításukból.

Ezen a ponton talán konokabb vagyok a kelleténél. Hiszem, hogy a lélekábrázolás a regény redukálhatatlan eleme. Az az arc, amit az ember a világ felé mutat, mélyebb erők kompromisszuma. Mennyire érezteti az író a felület eredőjében a mélység összetevőit? Mennyire érzed összetettnek az alakot? Anélkül, hogy az író szétszedte volna, szét tudnád-e szedni te magad? Szóval: mily messze nyilalnak az egyéniséget árnyaló vonások, mennyire bogozódik ki és bogozódik össze bennük az egyénivé vált élet misztériuma?

Kassák alakjaiba nem szabad mélyre nézni. Jók arra, hogy a regényt tovább vigyék; de lépjenek ki belőle, szétomoltak. Inkább demonstratív eszközök, mint emberek. Ha az élet fénye ömlik el rajtuk, emberként hordják e fényt, de e fény nélkül garmadára hányható cifra bábok. Ahogy befelé nem folytatódnak, nem is fejlődnek. Fel-feldobja őket a regény s mi tudomásul vesszük, hogy amíg lenn voltak, megváltoztak. Egy susztert otthagysz mint szocialistát, s viszontlátod mint tolsztojánust. Csak a változás eredményét kapjuk, a változás folyamata hiányzik. Nemcsak jelenetezésében, de fejlődésében is ez a főhős annyira kész síneken fut az öntudatos munkás és a sofőr-arisztokrata típusa felé, hogy 10, 15 és 20 éves korabeli jellemrajzát a matematikus egyszerű interpoláló eljárással is kiszámíthatná.

*

Bizonyos, hogy a pszichológiai hibák egy résziért ép ez a szocialista elfogultság a felelős. A regény a csavargó proletáriátus felől halad a szervezett proletáriátus felé. Nem az én hibám, hogy a csavargók ebben a regényben rokonszenvesebbek, mint az öntudatosak. Viszolog a hátam a Szent Szív történetektől. Vajjon a szocializmus nem lehet el ilyen Szent Szív történetek nélkül? S egy nagy tehetség írása a szocialista pietizmus papírosszaga nélkül? Csak akkor szakszervezet a szakszervezet, ha a bennenyüzsgő emberek központilag engedélyezett grammofonlemezt hordanak a hasukban s oly kétségbeesetten hasonlítanak egymáshoz, mint egyik farizeus a másik farizeushoz? Az író is szociális erő? Igaz. De miféle szociális erő az az író, aki kész szociális erőkhöz idomul?

S ha már társadalom és író viszonyánál tartunk: kik löktek nagyobbat a társadalmon: azok az írók, akik vakmerően élték a maguk bonyolult igazságait s másokra hagyták, hogy társadalmi mozgalmakká fordítsák őket, vagy akik maguk álltak szociális erők szolgálatába? Osztályokért harcolunk vagy az igazságért? A jövőért vagy azért a jobbért, amely mindenkor jövő marad? A szociális remény rohamcsapata az irodalom vagy a diadalmas reménytelenség hős-gesztusa? Több a csír, mint az ág s több az ág, mint a bot.

Kassák tehetsége okosabb, mint szándékai. Aki egy osztály írója akart lenni, az élet írója lett. Ez a tehetség talán még odakényszeríti őt a művészet legérdemesebb tárgya: az egyéni titkok elé. Mert akármit hirdetnek ma, az egyéniség nem elnövés az örök dolgoktól, hanem az örök dolgok egyetlen hitele s jelentkezés-módja.