Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Disputa · / · Szilasi Vilmos
Vissza kell térnem kiinduló pontunkhoz. Mi tehát az írástudó feladata, s mikor mondhatjuk, hogy az írástudó feladatát elárulja? Lehet-e azt mondanunk, hogy e kor szellemi élete beteg s a betegség forrása az írástudók árulása?
Én először is azt hiszem, hogy a betegség, mely minden korban megvolt, éppen azon az oldalon fekszik, ahol te a gyógyulást keresed s lényege a szavakban élő, minden összefüggésből kiszakított igazságok és bálvánnyá vált tételek emfatikus tisztelete. Minden korban megvolt és legrosszabb formáit éppen ott vette fel, ahol hypokrízissé vált, melyet te mentegetsz s nyilvánult abban, hogy az emberek, hivatkozással az emberi gyengeségre és létük eredendően bűnös voltára, tették, amit szenvedélyeik és gonoszságaik parancsoltak nekik, de az igazságot nem életük bűnös voltában keresték, hanem ellentétbe állították mindazzal, amit Igazságnak és Jóságnak maguk elismertek. Éppen ezen tisztelői az Igazságnak és Jóságnak tagadják az igazságot s napjainkban, mikor a szó tradicionális, de üres tisztelete a legerősebb lett, ezen Tagadók népesítik be a szellemi életet és teszik beteggé. Az ember valóban eredendően bűnös és gyenge. De bűnössége és jósága egyazon gyökérben nő össze és a tény ismeretében, hogy lényegében esendő és vállalásában mindannak, ami benne eredendően rossz, kell felfedeznie azt, amitől mindig elesik s amihez minden felfedezéssel visszatalál. Én ott látom az egészség symptomáit, ahol te a betegséget. Azoknál a művészeknél és bölcselőknél, akik őszintén és radikálisan akarják saját életüket magukévá tenni s ezen életben megigazulni. Ily élet természetszerűleg chaotikusabb, mint szép, rendezett elsajátítása a szavaknak. De önfeláldozóbb is, mert magát hozza áldozatul, mint Sokrates s nem fizet hibáiért s mindenért, amit elmulasztott egy kész igazság könnyen szerezhető készpénzével. Önmagával fizet és tudja, hogy e fizetésben osztályosai vannak, mert tudja, hogy életünk igazságainak felfedezésénél az egyes szükségképpen mindig útban van. Felemás, - útban az igazság felé, mely mindig a nem-igazon keresztül vezet. Épp felemás volta az igaz élet felemás volta s hogy nincs csillaga, mely előtt leboruljon, csak azt mutatja, hogy nem csillag neki a lámpa, melyet egy könnyen elkészülő kor előtte felgyújtott. Vegyük csak példának Kantot, ki szerinted az Ész jogainak kétségbevonásával akaratlanul is az ész tekintélyét ásta alá. Hogy ez valóságban nincs így, azt most nem akarom bizonyítani, épúgy nem, hogy Nietzsche vakmerőségig bátor tettei sokkal inkább szolgálják az igazságot, mint minden lélektelen ismétlése nagy Tételeknek, mert harca lényegében a hazugság ellen folyt, sőt legveszélyesebb formája ellen a hazugságnak, az öncsalás ellen, mely Plato szenvedélyes kritikáját is kihívta. Pedig az igazságért való harc elsősorban harc a hazugság ellen, még inkább a beképzelések ellen, az üres tételek ellen, melyek nem képesek már életet élni, az önámítás ellen, hogy az emberi élet eljusson azon igazságok végső következményeihez, melyek mindenkori összefüggéseiben benne rejlenek. Már most Kant, aki komoly és mély tudós volt, nem azt akarta megállapítani, hogy melyek az ész határai, hanem épp azt, hogy melyek lehetőségei s e lehetőségek feltételei. Ezen feltételek felfedezésében messzebb jutott, mint bárki ő előtte. Felfedezte az emberi tudat egységének feltételeit, felfedezte a konkrét észrevevés és evvel szemben a produktív fantázia lehetőségeit, s a schematizmusban eljutott odáig, mint senki ő előtte, hogy megfogta az emberi létezés gyökerét, az időt és evvel együtt életünk tényeinek temporális szerkezetét. Így ő volt az első, aki a személyiség és szabadság problémáját a maga helyére állította s megmutatta, hogy az igazság semmi egyéb, mint felfedni az ember előtt saját élete lehetőségeit. Így éppen azt a láttatást szolgálta, amiről beszélünk, nem üres tételeket adott. De a gondolatok életének van egy furcsa törvényszerűsége. Az, hogy kimondva őket, rögtön hajlamosak átváltozni
Mi lett az írástudók kezén a kanti gondolatokból? Szavak, melyeket formális ügyességgel szabadon lehet ide-oda rakosgatni. Eredetileg az élet tényeinek vizsgálatából nőttek ki, úgyhogy az emberi élet maga vizsgálta lehetőségeit s azok feltételeinek egységét. De a későbbi tételekkel való babrálás nem vizsgált már semmi életet, semmi valóságot, hanem néhány logikai principium segítségével, melyek rendeltetése és tartalma mai napig homályos, szóigazságokból költött szóigazságokat. Spekulált és még ma sem lehetett kérdezni, melyek e spekuláció verifikálásának lehetőségei. Egyik tételnek kell bizonyítani a másik tételt, s közben még az alapvető kérdés is, miben áll az igazi bizonyítás és valóság felmutatása, figyelmen kívül maradt. A materializmus, a szkepticizmus, a szocializmus dialektika-ideálja, mind e mondva csinált idealizmus gyermekei. Így annál a nagy világosságnál, melyet egy mindenekfelett példás élet gigantikus küzdelmeiben az igazságért gyújtott, a szóírástudók csak kis izolált gyertyáikat tudják pislogásig hozni, úgyhogy e gyenge fényeknél még inkább a vak sötétség válik láthatóvá. Az igazság azonban a világosság láttatása, nem szó-eredmények közlése. Plato egyik dialógusa sem végződik «eredménnyel» s Aristoteles majdnem mindenütt megelégszik avval, hogy a problémát gondosan kihámozza s a megoldást addig viszi, ameddig éppen megy. Majdnem minden kérdést feleúton otthagy, mintha azt mondaná: ennyit látok: többet nem, akik utánam jönnek, nézzék meg a maguk útjaikról, maguk erőlködéseiből, mit látnak még. Az önfeláldozásnak ez a nyugodt fölénye, együtt az őszinteség világosságával és a felelősség páthosztalan páthoszával adja szellemi arcának mondhatatlan derüjét. A felelősség az emberi foglalkozás mindennapi kenyere, oly mindennapi magatartás, hogy már egyszerű természetességgel kell történnie, úgy ahogy a paraszt megy az eke után és a kovács forgatja a pörölyt. De az őszinte és odaadó fáradozás, mindig életünk szántóföldjét munkálni, úgy ahogy tudjuk, magáért a munka kedvéért, a megmunkálás kedvéért, mert megmunkálni, ellátni, feldolgozni az élet ontológiai lényege, egyben adja az örömöt, a derűt, mely minden igaz munka és igaz élet kísérője. Önfeláldozás, őszinteség, felelősség és öröm alkotják az igaz embert, akinek csak egyik exponált képviselője az, akit írástudónak nevezel.
Az írástudó az, aki a megláttatást mindennapi kenyerévé tette. Megláttatni életünket, megmutatni, hogyan van, mi az igazsága, ez az írástudó feladata. Természetes, hogy ezt a feladatot csak akkor tudja teljesíteni, ha maga lát. Ha az emberiség jelene, melybe bele van állítva, világosságot kap szemei előtt, ha mindaz, amiben az emberiség él, amiért dolgozik, amire vágyódik, érthetővé és nyilvánvalóvá válik számára. Ha mindazt, ami életünkben latensen, mint valóság benne van, az együttérzés mágikus erejénél fogva, a felszínre tudja emelni. Ha mindazokat a lehetőségeket, melyek világunkká tágíthatók, oly érzéki erővel szemléli, hogy képes mindnyájunk számára e világot tágítani és gazdagabbá tenni. Segítségével többet látunk, mint eddig, de úgy, hogy ez a több valóban úgy lép fel, mint a mi világunk. Amint egyszer láthatóvá lett téve előttünk, nem is értjük már, hogy nem mindig így láttuk.
Ennek a feladatnak feltétele, hogy radikálisabb viszonyban álljon életével és a nyilvánvaló életekkel, mint mindnyájan, akik a hétköznapok folytonos kötelességhullámaiban elmerülni kényszerülünk. Neki szabad legkevésbé szóigazságok, tradicionális tételek, tradicionális viziók és formák uralma alatt állania. Ő az emberiség lelkiismerete, mint mondád és a lelkiismeret hívó szó, mely a mult átélésében és a jelen megértésében a jövő eldöntésére szólít. Az írástudónak felelni kell tudnia erre a szólításra, úgy, hogy a felelet mindnyájunk felelete legyen, mindnyájunk lelkiismeretéből szóló hang. Ő közelebbi viszonyban áll az időhöz, mint mindnyájan, akik a nyugodt átlag probléma mentességében élnek. De az ő szava felszínre hozza a problémákat, melyek megoldása nélkül nem is tudunk élni. Az embervolt lényegét valósítja meg, példaadó élet, nem olyan értelemben, hogy morálisabb élet, mint a többi emberé, hanem, hogy tudatosabban vállalja és következetesebben nyilvánvalóvá teszi mindazt, ami küzdelmeinkben, elbukásainkban és győzelmeinkben az igazsághoz vezet.
A láttatás és elkötelezés művészi feltételei, hogy megtalálja a szavakat, melyek mindnyájunknak érthetők. Hogy felfedezi a láthatóvá tevés módját s megmutatja az embernek magamagát s a világot, melyben él. A suszternek a susztert, jobban, mint ahogy ő tudja magát, a szenvedésnek a szenvedést, az örömnek az örömöt, a vágynak a vágyat, a reménynek a reményt, az életnek az élet egész értelmét, s mindazt, amiben bízhat, ami igazságossága, méltányossága, jósága és szépsége, mindazt, amiben megigazul.