Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Disputa · / · Szilasi Vilmos
Ezen szempontok alapján, melyeket itt csak röptében tudok vázolni, állítom azt, hogy az erkölcsi elsilányosodás oka mindig a dogmatikus «igazságtételek» tiszteletének vállalása. Tulságos eleven ereje a szavaknak, az utánamondott ideológiának, melynek élete nincs, melyek csak spekulációk és melyek éppen azon hatás folytán, mely a spekuláció misztikus fenségében rejlik, elzárják az útat a konkrét személyes ráeszméléstől s így nem adnak erőt az életnek a maga erejéből, a maga tényeiben és törvényszerűségeiben megtalálni saját magát. A konkrét vizsgálat helyébe teszi a szavak uralmát. Elveszi az embertől a felelősséget s annak helyébe teszi a meg nem értett és meg nem érthető Igazságok tiszteletét. Lelkiismeretének harcai helyébe a Szavak, a Tételek, az Igazságok harcát. E Tételek azáltal, hogy nem egy konkrét vizió hordozói, semmit sem világítanak meg, s így nem is láttatnak és nem is köteleznek. Nem alakul ki az emberi közösség. Az emberek pártokra szakadnak s csak halálukban jönnek rá, hogy nem is tudják, miért ölték meg egymást. A szó, mely nem láttat, nem is érthető. S így valóban ott tartunk már, hogy nem értjük meg egymás beszédjét sem. Hogy megérthessük, vissza kell találnunk a közös alaphoz: életünk megértéséhez, ahhoz a megértéshez, mely az emberi élet szerkezetében benne rejlik s aminek lényege minél konkrétabb és a tényekhez tapadóbb kézbevevése és elsajátítása mindannak, ami a konkrétan magát megértő életben mint feladat szerepel.
Fönnmarad azonban a kérdés, hogy így nem válik-e az igazság relatívvá; nem azt jelenti-e mindez, hogy nemcsak hogy minden kornak, minden nemzetnek, minden csoportnak, hanem minden egyes embernek is megvan a sajátos egyéni igazsága, mely sem más korra, sem más csoportra, sem más egyedre nem kötelező. Azt hiszem, ezt az ellenvetést már föntebb megcáfoltam. Az ellenvetés gyökere még mindig a régi monadológikus nézésmód, mely szerint az emberiség elszigetelt egyedekből áll, kik mind külön nézőpontból tükrözik a világot és életüket. De az emberi élet, épp láttatóvoltánál fogva, nyilvános, szerkezeténél fogva együtt élő, minden közösség felé nyitott és a közösséget önmagában posztuláló. Hogy relatívvá tud lenni az igazság, hogy más lehet az igazság egyiknek, mint a másiknak, annak feltétele, hogy egyáltalában eleve az igazságban legyünk. Saját nézethez akkor juthatunk, ha nézet egyáltalában lehetséges, egy az «egész» számára való (caJ˘dlou) láthatóság, ami a közösség természeténél fogva nem relatív. Minél radikálisabban ismerjük életünkből életünket, annál nyilvánvalóbb az élet mindenki számára és mindenkor. A kategóriális ellentét egyéni és általános között nem az emberi exisztencia kategóriális szerkezetéhez tartozó, olyannyira nem, hogy ellentéte sem állítható. A kérdés ilynemű feltevése egyáltalában nem vonatkozik az emberi exisztenciára. Az élet se egyéni, se általános. Az, amit az «egyén» terminus jelölni akar, csak azt jelenti, hogy minden élet saját élet és nem adható át készpénzként senki másnak. De saját voltához hozzátartozik nyilvános volta, még pedig két irányban. Amennyiben teljesen saját élet, a legerősebben nyitott minden élet felé s másrészt az életek kölcsönös egymásra konstruáltságánál fogva
Mennél inkább igyekszünk saját életünk törvényeivel tisztába jönni, mennél inkább ráeszmélünk arra, ami az embervoltban, mint mindenki számára sajátos feladat adva van, minél következetesebben élünk mindennapiságunk hétköznapi egyszerűségében, s minél komolyabban vesszük, hogy egyszer élünk, s hogy ez az élet, melynek szövete az idő, egyszervoltának konkrétságában semmi kiútat nem enged meg, hogy az örökkévalósághoz nem folyamodhatunk s örök ideálok és igazságok szótlan részvétlenségében semmi támogató menedéket nem találhatunk, minél inkább saját igazságunkban és saját igazságunknak élünk, - annál nyilvánosabb ez az élet, annál kevésbé relátívan zárt, annál inkább demonstrálja a közös emberi igazságot, az élet igazságát, menten minden spekulációtól, avval a meggyőző gazdagsággal, mely sokkal áthatóbb, mint a teóretikus beláthatóság szegényes önmagára utaltsága. Demonstrálja a közös sorsot, a pillanatok, az alkalmak, az elhatározások és eltévelyedések értelmét. Igazságunk és nemigazságunk mindenki számára megközelíthető. Ahogy a beszéd kialakulásának feltétele minden emberi élet egymásra konstruáltsága és az, hogy minden élet lényegében közlés és megértés, - úgy még mélyebb szerkezetben azáltal, hogy az élet mint igazság a legaprioribb értelemben vett közlés és megértés, az emberiség egésze és a történelem egésze a nyilvánvalóságnak és megértésnek egy mélyben fekvő, szinte rejtett, de mindig jelenlévő közös bázisát teremti, mely bázis teszi lehetővé még azt is, hogy egyáltalában egyedülállók tudunk lenni és azt is, hogy teoretikus vagy spekulatív igazságaink lehetnek. De mélyebben és eredetibben, mint teoretikus és spekulatív igazságban élünk az emberi élet azon nyilvánvalóságában, mely az igazságban lefolyt életek láthatóságának eredménye. Tanítómestereink egész létünk szenvedései és örömei, a szeretet és gyűlölség harcai, a vágy és a kiábrándulás, a gond és a halálfélelem, a felelősség kínos órái és a lelkiismeret szava, beszélve szintén olyan nyelven, mely mindenkinek közérthető. Életünk létalapja a közös megértés, a nyilvánvalóság, a nyitottság egymásfelé. S ezért vagyunk sokkal inkább történeti lények, mint azt bármely tradiciónálizmus, mely az átadott tételek és igazságok tiszteletben tartását követeli, csak sejteni is tudja. Mert a történetivolt hozzátartozik embervoltunkhoz. Ahogy az életbe bedobódtunk, már a nyilvánvalóságnak és érthetőségnek azon közös bázisán mozgunk, melyet a történeti fejlődés alakított ki. Legszemélyesebb gondolatainkat is csak közös emberi nyelven tudjuk elmondani, s ez még csak másodlagos jelenség. Primärebb, hogy csak az emberi élet közös láthatóságaiban tudunk gondolkodni is, hogy az a világosság, melybe életünket küzdelmeinkkel és döntéseinkkel állítjuk, a történelem egészéből eredő világosság.
Itt egyben megvan a felelet arra is, hogy hogyan állunk az Örök Igazságokkal, Örök Ideálokkal, melyek a Végtelenségben, az Időtlenségben ragyognak előttünk. A végtelenség privativum, épp úgy mint az időtlenség. Nem a javát mutatják valaminek, hanem a hiányát. A végesség jobb, mint a végtelenség s az idő jobb, mint az időtlenség. Mi emberek végesek vagyunk, s mi vagyunk az idő. Egyszer élünk és rövid ideig élünk, minden pillanatban már az élet lehetséges végénél, a halál árnyékában vagyunk. Igazságaink se örökök, hanem születnek és meghalnak, mint mi magunk. A legfontosabb éppen az, hogy igazságaink lehetőségének feltétele, maga az egyszer-élet és halandó-élet, ami embervoltunkhoz hozzátartozik. Az egyszer-lét és haladó-lét adja életünknek azt a koncentráltságot, mely az igazság létalapja. Ez kötelez arra, hogy magunkhoz eljussunk. Mert életünk szerkezete az idő szerkezete, mert az élet mulása az idő mulása s mert az élet az idő három elemének: a multnak, a jelennek és jövőnek oly egysége, melyben mind a három elem áthatja egymást, úgyhogy a jelen emlékező jelen és elkötelező jelen, előlegezve a jövőt, és megjelenítve a multat, előrevetítve a multat s a multhoz mérve a jövőt, mert így minden pillanatban rekapituláljuk a multat és előre elvesszük a jövőt, ezért vagyunk kényszerítve a
Így igazában relatív csak a teoretikus igazság, mert önkényes hipotézisekből és konstrukciókból indul ki. E tény nem von le semmit értékéből, csak meghatározza létezési formáját, beláthatóságának és közölhetőségének határait és szekundär szerepét az emberi élet egészével szemben. A teoretikus igazságok kutatására csak a tudós vállalkozhatik, mert számára a tudomány speciális életlehetőség. De semilyen teoretikus igazság nem alkalmas arra, hogy az emberi életet szabályozza, még kevésbé arra, hogy az erkölcs, az igazságosság és méltányosság fényeit gyujtsa fel az emberiség előtt. E fényeket az emberi élet magában hordozza. A filozófia csak akkor teljesíti feladatát, ha az emberi élet minél radikálisabb vizsgálata által mindazon lehetőségeket, melyek az életben magában adva vannak, az emberiség számára