Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Nagy Endre
Szokatlan időben, még jóval vacsora előtt, késő délutáni órában hirtelen megéheztem és betértem a köruti vendéglőbe egy kis soronkívüli falatozásra. Üres volt még a terem, csak a sarokban ültek ketten és társas ösztönömmel a közelükbe telepedtem. Bort ittak literes üvegből és látszott rajtuk, hogy már régóta gyakorolják ezt a kedvtelést. Szivarfüstből és borgőzből már sikerült maguk köré azt a láthatatlan közfalat építenök, amely mögött fesztelenül nyilatkoznak meg a szívek.
Az egyik kampós orrú, vékony ember volt, de mindjárt látni lehetett, hogy ez csak olyan volt kettejük között, mint a sekrestyés a misén, vagy a dialógusban a «másik». Ő töltögette a bort a pohárba, ő gyujtogatta a gyufát a százszor kialudt szivar-csonkhoz, ő indítványozta a koccintásokat.
Hanem a másik igazi Carlyle-szerű hős-hípus volt. Hatalmas, kövér ember volt, vörös kongesztiós arcát fekete szakáll övezte és véreres, kidülledt szeme baljóslatúan nézett maga elé. Hátra vetette magát székében, roppant hasát kidomborítva és nagy szőrös kezével megmarkolta az asztal peremét. Ivott egy nagyot, aztán maga elé meredve susogta:
- Hej, pajtás, nem ér ez az élet egy hajítófát se!
Az s-eket szentimentális lágyan susogta, valahogy így:
A Kampósorrú vígasztalni próbálta:
- Sohse búsulj, pajtás! Gombház, ha leszakad, lesz más! Inkább igyunk, pajtás!
A Nagyhasú sötéten felelte:
- Nem használ a bor, pajtás! Hej, Jolán, Jolán! Meghalok utánad!
Bárha maga is lemondott a vígasztalódás minden reményéről, de azért csak kiitta megint a poharát. Aztán megint belebámult a maga reménytelen bánatába azzal a véreres szemével. A Kampósorrú hízelegve duruzsolta a fülébe:
- Fel a fejjel, pajtás! Ne búsulj, pajtás!
De ez csak olaj volt a tűzre. Vastag ajka meg-megrándult, a hasa viharosan rengett. Keserűen nyögte:
- Nem birok élni nélküle... Gyűlölöm és kívánom! Azt a puha fehér vállát, azt a gömbölyű mellét! És hogy tudott csókolni! Tudod, volt neki egy trükkje, hogy amialatt csókolt, azalatt a ... Jolán, Jolán! Verjen meg az Isten!
Aztán elhallgatott és szemét ellepte a könny. Én pedig megindultan néztem rá; elvégre nem csekélység, ha az ember összetalálkozik egy ekkora darab megelevenedett irodalommal.
Nemsokára fölállott és elindult a toilette felé. Őszinte meghatottsággal néztem utána. Iparkodott egyenesen járni, bárha rengeteg testét megrázta egy-egy visszafojtott böffenet. Nehéz léptekkel ment végig a termen, aztán dacos haraggal hátrakapta a fejét, belerúgott a kis tapéta-ajtóba és eltünt a toilette-fülkében...