Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Nagy Endre
A legelső szerelmi regény Ádám és Éva regénye volt, de nézd csak, hogy azok a rabbik, akik a naív ősidők fordított plágium-divatja szerint Mózes helyett, sőt Mózes javára megírták azt az Ötkönyvet, - milyen kurtán-furcsán intézték el ezt a primitív ember-párt. Mégcsak azt se tudjuk, milyen volt Éva szeme-haja, a termete magas volt-e, vagy alacsony, kövérkés-e, vagy inkább vékony. És egy szót se szólnak azokról a részeg kerengésekről, összecsapásokról, visszapattanásokról, az erőgyüjtés lihegő szüneteiről, - a fenséges szerelmi tornajáték változatairól. És kiszikkadt közönnyel hallgatnak a beteljesülés mámorba lendülő himnuszáról és e mámor szülöttjéről, az óriás Rémről: a szenvedélyről, aki olyan szomjúságot korbácsol beléjük, hogy ha keresztül-kasul járnak egymáson és egymásnak molekula-közeit is kitöltik, lecsillapodni akkor se bírnak. Ádám és Éva szerelmi regényéről mindösszesen ennyit írnak a szerzők:
«- Ezután Ádám esméré az ő feleségét Évát, ki minekutána fogadta volna méhében és szülte volna Kaint, mondta: Nyertem férjfiat az Úrtól.»
Persze ezek a rabbik nem voltak regényírók; ők héber államalapítók voltak és beérték a népesedési mozgalom e kipróbált elindítási módszerével. A napfényben hasaló, cigányosan örömvágyó görögökre várt a föladat, hogy Ádám és Éva szerelmi regényét megírják. Olvasd el Daphnis és Chloe történetét, ha tudni akarod, mi történt Ádámmal és Évával még Kain előtt. Ez volt az első szerelmi regény a világon és ha nem csalódom, az utolsó is. Az a hegyi legelő babér-ligeteivel, tisztavízű forrásaival tökéletesen megfelelt a bibliai Éden-kertnek. Azok a legelésző fehér bárányok tökéletesen pótolták a Paradicsom tarka állatseregletét, hiszen a Paradicsomban az Úr akarata folytán az oroszlán is szelíd birkatermészetű kérődző volt. A birkák a kövér legelőn a maguk eszével is megtalálhatták a táplálékukat; a két bronz-színű gyerek ráért egész nap kedvére hancurozni. Mozdulataikat a maguk duzzadt ifjúsága irányította, mint a gyerek-játékokat a beléjük rejtett rugós gépezet. Cél nélkül kergetőztek dombra föl, völgybe le, ugrándoztak, birkóztak, a fákra másztak, a szájukkal tépdesték a virágot a pázsitról. És ha fáradtan egymásra roskadtak, olyan furcsán ijedt gyönyörűséggel hallgatták egymás szívének bolond kalapálását. Utánozták a vadgalambokat, amelyek egymás csőrét csipkedik és Chloe rímtelen panaszkodással dalolta:
- Ha a szájad a szájamhoz ér, miért olyan édes az? És ha édes, miért ég mégis úgy utána, mintha méh csipte volna meg?
Aztán ha már nagyon kegyetlenül dárdázta őket Phoebus Apollo, lerúgták magukról azt az egy szál pendelyt és beállottak a hűs forrásba. Kitágult szemmel megcsudálták egymást, az a játékos mosoly elkezdett az ajkuk szélén sóvárgó kínba pittyedni és mégsem vágytak megszabadulni tőle. Valami titok hívta őket folyton, érezték, hogy a vérük tüzelve repes feléje, remegve kutatták végig egymáson a megnyugvás révét, de megtalálni nem tudták. Most már a fiú kezdett turbékolva dalolni és dala olyan oktondi volt, mint eddigi játékaik. Szavával egyűgyűn dadogva kapkodott a virágokhoz, csillagokhoz, éneklő madarakhoz, aztán ezt a primitív himnuszát belefojtotta egy dühös ölelésbe, amely csak ájulást hozott, de nem csillapodást... És egyszer a fiú, amikor ép egyedül volt, találkozott a mezőn Lycénion-nal, a ringó csipejű menyecskével és elpanaszolta neki keservét. A menyecske megsajnálta őt, megtanította a sóvárgott titok nyitjára és oktatására Chloeval szemben is bevált, mert az analógiák már akkor is érvényben voltak.
Ennyiből is kitalálhatod, hogy ez a menyecske tulajdonképen a bibliai kígyó volt, jobban mondva a bibliai kígyó ez a menyecske volt. Mert biztosnak látszik előttem, hogy a dolgok legeslegelején is volt már egy ős-menyecske, aki mindent tudott. Az én szememben eldőlt a régi vita: a teremtés nem a tojáson kezdődött, hanem a tyúkon. Jókai regényeiben azok a nők, akik az érzéki szerelemnek az ügynökei, tökéletesen hasonlítanak is ahoz a démoni figurához, amelybe a képzőművészet a paradicsomi kígyót nővé átvalorizálta. Akár Szraelának hívják, akár Fruzsinának, úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik boa-konstriktor a másikhoz. Olyan készen illeszti be őket a regényeibe, mint a nyomdász a maga nyomda-jegyét a könyvbe. Magas, «vonagló» idomú delnő, arca sápadt, de olyan, mint az «izzó márvány», haja fekete és «kígyózó» fürtökben hull le vállára. A szemöldöke is két fekete kígyó, amely meg-megvonaglik a «keblet dagasztó» szenvedély lobogására. Világos, hogy ez csak egyenruha volt, amely az édes bűn pokoli műszerét födte, mint a mirtusos menyasszonyi ruha a virginitást. Persze, hogy igaza volt Péterfynek: üres, élettelen patronok voltak ezek, amilyenekkel a szobafestők dolgoznak és egy garas ára egyéni vonás se volt rajtuk. Aminthogy a régi szerelmekben a nő nem is volt több, csak az ős Éva; a befogadás szerve; annyi volt, mint utas számára az útszéli vendégfogadók. A féltékenység agyafurt kínját még nem ismerték, legföllebb a hím hördült egyet, ha a kertje körül settenkedtek. De amint az Írás mondja:
- «Vévé azért Sárai az Ábrám felesége az Egyiptombéli Hágárt, az ő szolgálóleányát és adá azt Ábrámnak, az ő férjének feleségül.»
Andromaché is, Hektor felesége kedves egyszerűséggel jelenti ki, hogy szereti azokat a nőket, akiket férje szeret. Pedig a történelem őt tartotta a feleségek feleségének, - vagy talán épen ezért.
Az érzéki szerelemnek egyetlen regénye Daphnis és Chloe regénye volt. Nem is lehetett több, mert ez egy tökéletesen kimerítette a témát. A szerelem csak egy-egy kis megálló volt a népek karaván-útján. A nő kettéváltan élt; egyik felében a férfi dolgozótársa, sőt sokszor küzdő bajtársa volt, a másik felében pedig egy polcon állott a patriarkák többi kincsével: a búzával, gyümölccsel, borral, gödölyével. Termetes, pirospozsgás, keménykötésű teremtés volt, aki egy kis szülésért nem feküdt a szanatóriumi ágyba; tudta, hogy azt a fájdalmat Isten a tudás fájának gyümölcseért adta büntetésül, bölcs rezignációval sóhajtotta hát:
- Egy kicsit fáj, de megéri!
A jámbor bibliai embernek az ilyen nő volt a kedvére való és ma is, ha látod, hogy valaki csettintve fordul meg egy ilyen gömbölyű, kiadós menyecske után, arra gondolj, hogy ez rossz ember nem lehet. Az ilyen nőnek csak az az egy szerelmi regénye lehet, amit Chloe kiélt már valamennyi nő-bimbó helyett.
Nem szoktam mások gusztusát firtatni, de biztosra veszem, hogy Jókai életében is csak az ilyen bibliai nő számított nőnek. És ha széplelkű zsenge olvasói számára kellett idő-ölő szerelmi regényeket ontania, azért illant ki mindig az élet csudálatos pennája alól. Sakkozott szegény és nem hitt a bábuiban.
A
Jókai fantasztikus regényeiben sokszor szerepel egy kieszelt különös szörnyeteg: a mocsárvilág zsák-állatja. Egy kezdetleges polip, egy kis megelevenedett bőr-hüvely, egy kis hártya-zacskó, amely éhesen tátogva zsákmány után, ráfonódik az ember egyik tagjára. Az ember eleinte még fitymálva nézi, de ez a kis bőr-zsák elkezd nőni, tágulni, terjedni, hiába próbálja letépni magáról, hiába hasogatja bicskával, végül elnyeli az egész embert. Valószínű, hogy a zoológusok nem sokat tudnak erről az állatról, de nekem úgy rémlik, hogy e kis fenevadban a «Roman passional» tömör kivonata van meg.